C’est la vie

az egek ura (fotó: Képes Sport)

– Hisz maga a véletlenben, Rudolphe? – szólalt meg hirtelen a nő, miután óvatosan megkavarta az előtte gőzölgő kávét. Egy bájos, de nem annyira felkapott cukrászda teraszán ültek. Előttük, a Rue Bretagne tele volt emberekkel, ami nem is annyira meglepő, hiszen ebben az évben talán először volt igazi tavaszias időjárás. A nő harmincéves lehetett, könnyű kis kosztümöt viselt, ami nagyon elegánsnak tűnt, pedig egy olcsó szalonban vette pár nappal ezelőtt. Igazi Petit Fleur, füllentette, mikor a kollégái megdícsérték, de már kifutó darab. Ezzel a kegyes hazugsággal igyekezett kimenekülni az ilyenkor mindig menetrendszerint érkező további kérdések elől, amik azt tudakolták volna, hogy vajon hol vásárolta. Még csak két hónapja dolgozott az irodában, ami az egyik legnagyobb francia kiadóvállalat helyi kirendeltségeként működött a városban. A gondolat érték, a betű elegancia!, hirdette magáról büszkén a cég, és ezt az alapelvet talán túlságosan is komolyan vette az összes munkatárs. Ha jobban belegondolok, a túlságosan szó ebben az összefüggésben nagyon visszafogott kifejezésnek tetszik, hiszen előbb, vagy utóbb majd mindenkit beszippantott a sznobéria. Mivel Giselle még újnak számított, de a szóbeszédek alapján már hallott a légkörről, és állandóan attól félt, hogy hiába dolgozik kiválóan, az a vezetőség, de főként a közvetlen kollégái szemében még kevés, a külsőségekben is meg kell felelnie a ki nem mondott elvárásoknak, folyamatosan egy alternatív világban élt. Ott, ahol márkás ruhákat hordott, az ékszereit kizárólag párizsi szalonokból szerezte be, és a nem létező barátjával minden este a Magnifique-ban vacsorázott a Rue de l’Amendieren, Saint Denisben.

– Bocsásson meg! Mit is kérdezett? – pillantott fel a ekkor a férfi, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból teljesen belefeledkezett a gondolataiba. Pedig nagyon küzdött ellene, hiszen megfogadta, hogy a találkozójuk minden percében csak a nőre figyel. Szerelmes volt, igaz ezt még nem akarta bevallani, de a lelke mélyén tudta, hogy az a különös érzés, ami egyszerre ijesztő és kellemes, nem lehet más. Szerda este, amikor megpillantotta a Semois partján, egyből elveszett a való világ számára. A nő már a komótosan hömpölygő folyóban állt a Pont Juvénal déli pillére mellett, a cipőit a kezében tartotta, mereven nézett előre, úgy tűnt, valamit nagyon figyel, de ha a tekintetét egy képzeletbeli vonallal meghosszabbítottuk volna, pontosan a semmibe érkezett volna az egyenes. Aztán elindult, de minden egyes lépésénél mintha megtorpant volna. A határozottság és a bizonytalanság kettőssége járta át mozdulatait. A férfi messziről figyelte egy ideig, magában fogadásokat kötött, hogy mi fog történni, de aztán az érdeklődést felváltottatta egy különös vonzalom, ami minden átmenet nélkül átcsapott aggódásba. A nő ekkor már derékig elmerült a vízben, és láthatóan elvesztette az irányítást a teste felett. A férfi futásnak eredt, egymás után dobálta le a ruháit, azzal sem törődve, hogy meglehetősen hűvös volt az este. Csak egy dolog lebegett a szeme előtt, megmenteni a nőt, akiről most már azt gondolta, hogy időtlen idők óta ismeri, nem hagyhatja cserben, mert felelős érte. Haza kell vinnie. Meg kell vigasztalnia. Le kell fektetni egy tiszta ágyba és óvnia kell az álmát. Mikor már ő is a hullámokkal együtt lebegett a Semois haragoszöld vizében, néhány méterrel a nő mögött, egyszerre sírni kezdett. Mikor később, évekkel később visszaemlékezett erre a pillanatra, nem tudta eldönteni, hogy miért sírt valójában.

– A véletlen, Rudolphe. A véletlen – ismételte meg a nő, és hangjában szemernyi neheztelés sem volt.

– Nem igazán – felelte határozottan a férfi. – Ismeri Jean-Jaques Grimaldi könyvét a valószínűtlenségről? A három nyílvessző a végtelenben-t?

– Igen – kacagott a nő. – Milyen furcsa? A Les Quatre Livres adta ki a második kiadást, de mégsem én szerkesztettem, pedig a filozófiai szekciónál vagyok. Véletlen?

– Nos! – folytatta a férfi – Grimaldi azt mondja, hogy a véleletlen igazából csak egy absztrakció, az agyunk alkotta állapot, olyan valami, ami soha és sehol nem létezett. Az elménk így ad magyarázatot azokra a dolgokra, amiket bonyolultságuk miatt nem igazán tudunk megfejteni. Bár kissé leegyszerűsítő az elmélet, de végtére is, azt hiszem Grimaldinak igaza van.

– Nem tudom, Rudolphe – bizonytalanodott el a nő, miközben észrevett a tömegben egy vöröshajú nőt, aki feltünően színes ruhában sétált, miközben mellette egy hatalmas szürke macska sétált. – Szerintem igenis vannak véletlenek. Én ebből a szempontból jobban hiszek Mauricio Casagrande-nak, aki A felszabadító vágyak fogságában, egyértelműen levezeti, hogy a véletlenek tagadása totális önbecsapás, azt csak a szindikális equiteránusok gondolhatják legitim módon, mivel nekik koherens világképük van. Őket egyébként nagyon tiszteli következetes véleményükért, bár rendszeresen vitatkozik velük.

– Szeretlek, Giselle! – mondta a férfi.

– Én is szeretlek, Rudolphe! – felelte a nő.

Ezek után percekig csak mosolyogva, szótlanul nézték egymást. Miután fizettek, a nő annyit közölt a férfivel, hogy most azonnal bemegy az irodába és felmond a Les Quatre Livres-nél, aztán hamarosan jógastúdiót nyit valahol a külvárosban.

A férfi biztosította róla, hogy mindenben támogatja.

*

Chris Andreson és David Sally remek könyvében [Számháború – Miért van minden másképp a fociban, mint ahogy gondoltad? Az eredeti kiadás a Penguin Books Ltd. munkáját dicséri 2013-ból, a magyar fordítás Illés Róbert érdeme 2014-ből.] világosan szerepel, hogy míg a futballban az esetek alig több mint felében nyer az előzetesen esélyesebbnek tartott csapat, addig ez az arány a baseballban 60% körül van, a kézilabdában és a kosárlabdában pedig meghaladja a 2/3-ot. Mindez szimpla matematika. Ami a mi szempontunkból fontos, hogy a fociban a váratlan eredmények nem valami láthatatlan manipuláció termékei, hanem a rendszer természetes velejárói.

Mennyire volt várható mondjuk ’59 tavaszán, hogy a megelőző tizenhét meccsen mindössze egyszer győztes ETO nyerni fog az Üllői úton a Fradi ellen? Elvileg semennyire. Aztán eljött a nagy nap, és harmincezer néző általános elképedésére 1-0-ra nyert a vendégcsapat.

Ha mindez napjainkban történik, a többség egyből sanda gyanúval él, fogadási csalást emleget, s ezzel alapjaiban tagadja meg ezt a gyönyörű játékot.

Pedig nem történt egyéb, mint az, hogy érvényesült a futball törvényszerűsége.

Az ETO egyébként még egyszer nyert a szezonban és végül utolsóként esett ki az NB I-ből.

*

1959. április 12.

Ferencvárosi TC – Győri ETO 0-1 (0-0)

30.000 néző, vezette: Kaposiha ebből indulunk ki

FTC: Horváth Gy. – Berta, Mátrai, Dalnoki – Gerendás, dr. Dékány – Rákosi, Orosz, Friedmanszky, Vilezsál, Fenyvesi. Edző: Tátrai Sándor

ETO: Szentmihályi – Borbély, Kalmár II, Tamás – Budai, Raffai – Keglovich, Horváth I., Pió, Koós, Bédi. Edző: Orczifalvi István

Gól: 50’ Keglovich

(A 17. percben Dalnoki kapufára rúgott egy büntetőt.)

Kategória: mérkőzés, történelem
Címke: , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.