apró kötényke (fotó: Kisalföld)

Daliás idők voltak, amikor a Révai nevétől rettegtek a középiskolák kézilabda csapatai szeret az országban, és nyerni jártunk például Veszprémbe is. Emlékszem, amikor egyszer, már évekkel később hiába kerestem otthon a szekrényben drága relikviámat, azt a rongyosra mosott kapusdresszt, amiben valaha Oross Tibi is védett, és amin alig látszott már az RG felirat meg a hátán az 1-es, kipakoltam az összes polcot hiába, miközben a kétségbeesés lassan úrrá lett rajtam, mert olyan nincs, hogy lába kélt, anyám meg ott állt mögöttem, a fejét vakarta, végül egykedvűen közölte velem, hogy darabokra vágta azt a rongyot, foglalta a helyet, nem gondolta, hogy az bárkinek is kell, hiszen értéktelen, ha annyira fontos, az ujjából még találok az egyik dobozban egy kisebb darabot, mert azzal fényesíti a cipőket, mivel az anyaga kétségtelenül príma, száz százalék gyapjú, no akkor majdnem felborítottam őt, de győzött a józan és és inkább csak sírtam, befelé. Még akkor vettem magamhoz, amikor az idő szavát megértve a gimnázium új garnitúra mezeket vett a csapatnak, igazi csiricsáré felsőket, a mezőnyjátékosoknak talán piros-kéket, sárga betéttel, ami teljeséggel érthetetlen színválasztás volt, nekünk, kapusoknak meg nyilván megszokásból valószínűtlenül világító okkert, zöldet vagy sárgát talán, esetleg mindkettőt. Csak egy pillanatra akartam megfogni, kicsit magamhoz ölelni, utazni az időben, emlékezni nagy csatákra, szűk és nagy győzelmekre, az érmekre, vagyis mindenre, amit nekem az az időszak adott, de nem jött össze, mert kellett, pont az kellett anyámnak törlésre, miért is ne.

A Veres Péterrel játszottunk salakon, sima kettes lett volna a totóban, ha a városi bajnokság meccseit is felvettek volna az események közé, de közben mag veszélyes, mert azok a melák srácok szerettek ugyan játszani, csak éppen a kötöttséget nem bírták, mi az, hogy felállunk a támadásnál a hatos előtt, meg ilyenek, szaladgáltak össze-vissza, és lőttek mindenhonnan, ha úgy volt adta, akár a félpályáról is, kapusként egy rémálom, ne nyugodhatsz egy percre sem, mert rögtön jön a baj, s ha gólt kapsz, sosem mosod le a szégyent. A padon ültem, vártam az én időm, vezettünk ezerrel, mikor harsant a síp, könnyű szívvel fújta be a hetest a sporttárs, akkor most bemész, mondta Jámbor Vili, pattantam azonnal, nyújtottam egyet, a becsület miatt, majd bekocogtam szépen komótosan, azoknak a nézőknek játszva, akik kijöhettek volna, de nem, elkértem a labdát, akkurátusan vizsgáltam, mintha sosem láttam volna még ilyet, nahát!, kerek, milyen meglepő, aztán beálltam a vonalra, majd rögtön kiléptem egyet előre, hogy megzavarjam az ellenfelem, tanult mozdulat volt, sok-sok pszichológiával átitatva, eldöntöttem, kitaláltam, a jobb felsőt lövi meg, biztosan, és igazam lett.

Czakó Gabi mosolyogva csak annyit mondott utána: kellett nagyon.

*

Emlékeztek arra, amikor az ETO kézisei sorra nyerték a serlegeket és az érmeket? Bajnokság, MNK, IHF Kupa. Mind megvolt.

És mekkora csemege lehetett egy kézilabda kupadöntő odavágója, megspékelve egy NB I-es futballmeccsel..

Veszprémben.

*

1991. május 4.

Veszprém FC – Győri Rába ETO 0-1 (0-0)

5.000 néző, vezette: Drigán

Veszprém: Végh – Bognár, Bimbó, Csík, Szécsi (70’ Kiss) – Csomai, Szeibert, Kelemen (60’ Horváth I) – Rugovics, Plotár, Lehota. Edző: Dunai Antal

ETO: Huszár – Csikós, Pecsics, Sánta, Virág – Tóth (61’ Csernák), Vaidean, Bordás – Csertői, Mörtel, Farkas (80’ Petres). Edző: Glázer Róbert

Gól: 46’ Bordás 0-1

mindent elsodró lendület (fotó: Kisalföld)

Bramac SE – Rába ETO 26-20 (15-10)

500 néző, vezette: Andorka, Schober

Bramac: Cziráki – Bácsi 2, Gyurka 6, Zhitnikov 6, Gulyás, Éles 4/4, Béres 4. Csere: Németh (kapus), Sazankov 3, Zsigmond, Csoknyai 1. Edző: Valery Melnik

ETO: Horváth – Iváncsik 3, Fenyő 4/1, Rosta 4, Cseri, Felföldi 1, Csicsai 3. Csere: Gerháth (kapus), Vesztergom 1, Polgár 3, Czakó 1. Edző: Szaló Tibor.

Hétméteresek: 4/4 illetve 3/1

Kiállítások: 6 illetve 8 perc

mondhatni méltatlan