megint keressük a fényt (fotó: saját)

Amikor hirtelen vége lett a home office-nak, ami egyébként csak részben igaz, mert most egy hétig itthon vagyok, utána pedig egy hétig az irodában, aztán kezdődik minden elölről, szóval, amikor először kellett visszamennem három hónap után, sírtam. No nem igazából, csak belül, de annál keservesebben. A testem rázkódott a kocsiban, ahogy leparkoltam, üveges szemmel hallgattam végig a Monkey Dance-t, mozdulni sem bírtam, a zene az agyam legmélyéig hatolt, nem tudom, milyen bűnt követtem el, amiért így büntet az isten, remélem, majd a végén a mennybe jutok, mert a zenei szerkesztőkre biztosan a pokol vár, jogosan. Nincs mit tenni, ez a valóság, győztünk, a pandémia lecsengett, de hiszen tudtad, hogy ez lesz, nem?, a legfaszább országban élsz, ahol úgyis minden megoldódik, csak fogjál össze, vagy fogjad be a szád.

Az irodaházba lépve kezdődött azzal, hogy teljesen elszoktam az idegen arcoktól, akik ugyan nem voltak idegenek, hiszen évek óta szívtuk ugyanazt a levegőt, de most mégis úgy néztem az apró helységben ülő emberekre, mintha korábban egyáltalán nem találkoztunk volna. Szervusztok zombik!, hadartam, milyen vicces vagyok, veregettem meg a vállam, és máris magamra húztam az ajtót, ami végre elválasztott tőlük, mindenkitől, az egész világtól. Most kéne ezzel a lendülettel a hátsó ajtón távozni, hasított belém a gondolat, de megint győzött a kenyérgyávaság. Az asztalom üres volt, pont úgy, ahogy hagytam, csupán a monitor, a billentyűzet és a telefon búslakodott szépen egymás mellett, elhagyott árváknak tűntek, jól állt nekik a fekete szín. Biztos nagyon hiányzott már nekik a leütés, a gondterhelt szempár, ami valami nagyon fontos adatsor után kutat, no meg a vonal bontása utáni, kagylóba suttogott miértgondolodhogymindentjobbantudszbazdmeg?. Bekapcsoltam a gépet, szinte égette az ujjamat az ON, óráknak tűntek a másodpercek, talán eldugult a homokóra?, vagy mi a frász?, nem segített semmilyen fohász, a képernyő lassan elszürkült, furcsa betűhalmaz jelent meg rajta, ami idővel szavakká, sőt mondattá rendeződött: ACCESS DENIED. Szóval így állunk, ez már a gépek lázadása, az apátia tettetés volt csupán, gonosz tréfa, esetleg a sértettséget transzformáltátok ellenállásba? Vagy simán kirúgtak, és a HR így adja tudtomra az utilaput? Milyen elegáns!, mi akartunk szólni, de aztán arra gondoltunk, hogy nagyon megrázna a dolog, esetleg valamilyen őrültséget követnél el, ugye ott vannak a gyerekek, ez így jobb, humánusabb megoldás, mert itt vannak a kollégáid, a barátaid, akik majd megvigasztalnak. Ja és holnap már nem kell bejönni.

Pur-Pur kenyér visszajár (fotó: saját)

Az IT két csengés után felvette a telefont. Ismerjük a problémát, szinte mindenkivel megesett már. Lépjél ki minden alkalmazásból, aztán öt perc múlva próbálkozz újra! Üdv újra a fedélzeten!

*

Nem tudom, mivel szigetelték a klubház tetejét, da ha vastag kátrányréteg van rajta, akkor nem irigylem a végig fent dekkoló, és a komplett meccset rögzítő két kollégát. Egyébként nagyobb panaszuk nem lehetett, mert annyira nem volt meleg szombat délelőtt, és a páratartalom is megfelelt a közép-európai átlagnak. Mármint a globális felmelegedés előtti időszakban számított értéknek. Ezek után igazán üdítően hatott, hogy a kezdő tizenegy is pörgősre vette a figurát. A gyors gólt köszönjük meg elsőként Kiss Máténak, aki izmos szabadrúgást eresztett meg huszonikszről, de ne feledkezzünk meg a vendégportásról sem, aki meglehetősen kacskán igyekezett hárítani a löketet. Priskának nem volt nehéz dolga a végén. Pár perccel később jött a második dugó is, ezt azonban a spori annulálta, mert lesre futott valaki, biztos így volt. A srácok tetszetősen tették a lasztit, látszott, hogy nagyjából mit akarunk játszani, az más kérdés, hogy helyzetre már nem futotta. Beugrott a januári kezdés Gyirmóton, ahol szűk egy hónappal a szezon zárása után úgy csináltak a fiúk, mintha totál elfelejtették volna a szakmájukat. Ehhez képest most több mint három hónappal az utolsó meccs után, komoly ugrást tapasztaltam, nem hátra. A csapatban volt két próbázó. Jobbszellőben Süvöltős Adrián ficánkolt a Paks U19-es keretéből, míg a Soroksárról elköszönt Molnár Róbert balbunkóban igyekezett jó képet mutatni magáról. Utóbbiról sajnos nem igazán derült ki, hogy mire képes, mert a lipótiak nem tették különösebben próbára. Volt mondjuk két jó ütemszerelése, viszont az előrejátékban nem tűnt kreatívnak. Süvöltős, akiről folyamatosan a Debreceni Dózsa egykori kézise jutott eszembe valamikor a nyolcvanas évekből, no meg két barátom a Beszédes Nevűek Klubjából (Mosolygó Miki és Roppantó Robi, szevasztok!), lényegesen többet volt játékban, mint a túloldalon Gaál Bálint, aki most inkább az alibizést választotta. Egy esély mindenképpen adnék neki, mármint Süvöltősnek.

A félidőben volt még egy Kiss Máté szabcsi, ami a kapufán zárt, mivel a kapus most ügyesebb volt, aztán jöhetett a szünet.

A második játékrészt totál sorcserével kezdtük, többek között pályára került a legendás Lipi, illetve két új arc. Szuhodovszki Somára emlékszem egy régebbi, MTK ellen meccsről, a Hidegkutiban okozott némely problémát. Most elég passzív volt, nem igazán vett részt a játékban, amit értek is, meg nem is. Ha én ide akarnék jönni, akkor szétszakadnék. Finoman szólva ő nem ezt a taktikát választotta. A másik meglepetésember a régi ismerős Vankó Imre volt, aki Somával ellentétben nagyon is pörgött. Voltak ígéretes elfutásai, az egyik ilyen végén gólpasszt is adott. Az a találat, amit Farkas Balázs jegyzett, jár a taps a támadás követéséért, majd a pontos befejezésért!, az újbóli vezetést jelentette, mert rögtön fordulás után Winkler rúgott egy pimasz gólt. A pályán lévő fehérek akkor még ismerkedtek egymással és a körülményekkel. Ennek a társaságnak kicsit nyögvenyelősebben ment a játék, olybá tűnt, hogy szépen építgetünk hátul, miközben várjuk a lehetőséget a gyors ritmusváltásra, amivel megindulunk a másik kapu felé. No ez utóbbi, mármint a ritmusváltás többnyire elmaradt. Vaske robotolt a szokásos módon, most is volt vagy harminckét labdaszerzése, jellemzően becsúszással, de az elől lévőket nem igazán tudta játékba hozni. A gól pont egy olyan mozzanat volt, amikor ez mégis sikerült. Vashkeba-Vankó-Farkas: touché!

minden zöld, minden szép (fotó: saját)

A hetvenötödik percben jött az utolsó változtatás, amikor öt helyen módosított a Herczeg-Tuifel páros. Tudni kell, hogy a második félidő az előzetes megállapodás alapján kerek egy óráig tartott. Lipinek például most csak húsz perc jutott, ami érthető a korára és arra tekintettel, hogy csak most csatlakozott a kerethez. A játékban már különösebb dolgok nem jöttek, a Lipót bőven elégedett volt azzal, hogy ritkán engedett minket a kapujához, a támadásvezetésben nem voltak nagyobb ambíciói, mi meg inkább az összjátékot gyakoroltuk, mint a befejezéseket.

Az új idők új szeleinek megfelelően rengetek fiatal játszott, akik egyáltalán nem lógtak ki lefelé. A „régiek” közül Gyurákovicsnak volt egy nagy védése, Kovács megbízható volt, Múcska jól mozgott, Vitális kutyakemény, Szabados a védekezésre koncentrált, Farkas gólt rúgott, Márton birkózott. Az újak esetében Kerkezzel nem szeretnék találkozni egy sötét sikátorban, Sipőcz sokszor vett részt az összjátékban, még higgadnia kell, Pereira elegáns, Szabót még faragták is, míg Ruiszt nem tették próbára. Kell a srácoknak az idő, de lehet belőlük valami.

Az újrakezdés többet adott, mint amit vártam, de azt mindenki tudja, hogy nem most kell megváltani a világot. Ahogy mondani szokták, a foglalkozás elérte célját.

*

WKW ETO – Lipót Pékség 2-1 (1-0)

250 néző

ETO (1. félidő): Gyurákovics – Kovács, Vári, Fejes, Molnár [Soroksár SC] – Múcska, Kiss, Vitális – Süvöltős [Paksi FC], Priskin, Gaál.

ETO (2. félidő): Rengel – Szabados, Lipták, Dvorschák, Kerkez – Bagi, Vashkeba – Szuhodovszki [Duna Aszfalt-TLC] – Sipőcz, Farkas, Vankó [Szeged-Csanád Grosics].

ETO (75. perctől): Ruisz – Bagi, Pereira, Dvorschák, Kerkez – Simon – Vashkeba, Szabó – Szuhodovszki, Márton, Vankó.

Gólok: 2’ Priskin 1-0, 48’ Winkler 1-1, 74’ Farkas 2-1

Jók: Fejes, Múcska, Kiss, Vashkeba, Vankó