gyújtósnak pont jó lesz (fotó: theconversation.com)

„Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.”

Esterházy Péter

„Azt hittem, hogy rosszul látok,

Hazamennek a vadászok?”

Földes László

Tudom, hogy vannak adósságok. Tudom, hogy a sors igazságtalan. Tudom, hogy sokan, sokkal többet érdemelnének. Tudom, hogy fáj. Tudom, hogy nagyon fáj. Tudom.

De akkor is.

*

Először azt hittem, hogy csak egy rossz álom. Van ugye ez a rutin, hogy pénteken délután, újabban szombat délelőtt kimegyek a postaládához, és kiszedem a helyi sajtó legújabb termékét. Szép A4-es ív, archaikus betűtípus. Az egész szinte simogat. Pozitív, idilli, olyan, mint egy vidéki színház repertoárja, ami főként szórakoztatni akar, és pont ezért kerüli a konfliktusokat. Van benne operett, vígjáték szépszámmal, ellenben olyan darab, amiben csúnyán és hangosan beszélnek, még mutatóban sem. Nem ezért mennek az emberek színházba, mondja az, aki a műsorért felel, akinek Béla bácsi beír egy bazmegér’. Álomvilág. Gondolkodni nem kell, megteszi helyetted más. Erre van igény. Lila köd.

Megértem, de nem fogadom el.

*

Szabó, Szentes, Hajszán.

Ottika nyugdíjas. Starekkel üldögél a nyugati ’A’ szektorban minden áldott hazai meccsen.

Lázár most éppen Kisvárdán valami igazgató, ott biztosan jól jön a perfekt portugál.

Gyula pedig Szabadhegyen képviselő. Kutyafuttatót intéz, járdát jár ki, megszavazza a költségvetést. Legyen benne bármi.

Elképesztő karakterek, akik nélkül az ETO történelme sokkal, de sokkal szegényebb lenne. Szerencsésebb helyeken megbecsült polgárok a helyi közösségben, nálunk még most is inkább csak megtűrt személyek. Ki így, ki úgy.

*

És akkor ebben az izében megjelenik egy szövegnek álcázott szar, ami méltatlan, és akkor még finoman fogalmaztam. A legócskább kocsmai beszélgetések hangulatát idézi, ahol nem gáz, ha nyolc kisfröccs után az a legnagyobb poén, hogy ki és mikor fingotta a legnagyobbat az életben. Még egy kört, Mucika, eszem a szád, és főképp de jó a segged!

Nem túlzás, ha azt mondom, az interjú ledönt egy szobrot, amit hosszú-hosszú éveken át építettek fel. Ami legszomorúbb, hogy maga az idol is segédkezik benne, veszi a kis kalapácsot, aztán szépen lassan kezdi karistolni a talapzatot, majd az idő elmúltával egyre és egyre nagyobb lendületet kap, végül pedig ő viszi be a végső csapást.

A jelenet végén a hatalmas kőtömeg lezuhan és magával temeti a modellt.

Hajszán a magyar Givenchy, harsogja a cím, aminek élből semmi értelme, ráadásul köze nincs a leírtakhoz, ha csak az nem, hogy Gyula valamikor seftelt üres kölnis üvegekkel. Bravó…

Nem tudom, hogy ki, hogyan érez, én mindenesetre nagyon szégyellem magam…