Övrebö lenget (fotó: saját)

Müller mindig nagyon vigyázott arra, hogy lehetőleg semmilyen nyomot ne hagyjon maga után. Ez ugyan a szakmájában alapvető elvárásnak számított, de valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt számos pályatársa rendre hibázott. Bár csak apró dolgokban vétettek, de azok sajnálatos módon végzetesnek bizonyultak.

Schönfeld, akivel együtt kezdték valaha, például egyszer, miután elvégezte a munkát és távozni készült, egy pillanatra azt hitte, hogy otthon van, s mivel szokása volt, hogy indulás előtt megmossa a fogát, akkor sem tett másként. Nem kellett volna, már csak azért sem, mert általában nem hordott magánál fogkefét. A rendőrök már másnap reggel csöngettek nála, s miközben hárman ugrottak rá, hogy még véletlenül se tudjon ellenállni, hangosan röhögtek azon, hogyan lehet valaki ennyire amatőr. Schönfeld maga is verte a fejét a parkettába, aminek kopásállósága a prémium kategóriába tartozott, nem kellett hozzá segítség. Amikor Müller pár nappal olvasta a beszámolót az újságokban, erősen elcsodálkozott, majd gondolkodás nélkül elment a közeli drogériába és vett egy palack szájvizet.

Aztán ott volt Leibnitz esete, aki egyszerűen nem tudta elviselni, hogy a konyhai üzenőfalon milyen szarvashibáktól hemzseg a háziúr, feleségének szánt szerelmes vallomása, az utolsó, de ezt csak Leibnitz tudhatta akkor, ezért módszeresen átírta a szöveget. Nem kellett volna, már csak azért sem, mert balkezes volt, és még ehhez képest is furcsán döntötte a betűket, mondhatni igazán egyedi módon. Amikor a rendőrök egy héttel az eset után meglepték a kedvenc kávézójában. Először lezárták az összes kijáratot, és amikor már biztos volt, hogy nem tud elmenekülni, megengedték neki, hogy megigya azt a klasszikus salvadori füstös feketét, ami ott gőzölgött előtte, és amit csak és kizárólag ott, a Waldstrasse-n főztek, talán Usulutánból hozták a babokat, Leibnitz hosszasan szürcsölte az italt, kiélvezte a helyzet minden pillanatát, a rendőröknek nem volt sürgős, mára ez volt az utolsó küldetésük, szóval utána kértek tőle egy autogramot, majd az egyikük megjegyezte, hogy a ’mindig’-ben bizony mindkét i rövid. Müller egy barátjától hallotta, hogy mi történt, erősen csodálkozott, majd még aznap elment a legközelebbi könyvesboltba és vett egy helyesírási szótárt.

Aztán elkövetkezett a nap, amikor Mittermaier és Wasmeier, akik kizárólag együtt dolgoztak, akiket bennfentes körökben csak Maiermeiernek hívtak, akik a szakma igazi csúcsát képviselték, akikről elképzelni sem lehetett, hogy valaha is bajba kerülhetnek, egy balul sikerült akciót követően szintén kelepcébe kerültek. Nekik védjegyük volt, hogy kamerával felvették az elejétől a végéig, hogy mit csinálnak, majd a felvételt áttöltötték egy pendrive-ra, amit egy magukkal hozott laptopba csatlakoztattak, amit aztán otthagytak a tetthelyen. Aki utánuk érkezett, csak megnyomta a play gombot, és máris borzongva nézhette a brutális mozit. Fontos momentum, hogy a jelenetsort Wasmeier, akinek ifjúkorában komoly színészi ambíciói voltak, végig kommentálta, sőt néha táncjeleneteket is belevitt a műsorba. Mittermaier nem igazán értette, hogy ez mire jó, sőt, egy kicsit talán zavarta is az egész, de végülis nem bánta. A maga módján mindenki bolond, gondolta Mittermaier, vegyük csak azt, hogy én is csinálhatnék valami egészen mást. Wasmeier folytatta a műsorát, már éppen a zárótételnél tartott, amikor az szokott következni, hogy közeli snitteken szerepel az áldozattal, miközben piruettezik, egy ártatlan mozdulatnál beállt a dereka. Elterült a földön és mozdulni sem tudott. Mittermaier rémült arccal figyelte, hogy mi történik, Wasmeier tehetetlenül feküdt egy pompás perzsa szőnyegen, ami hihetetlenül puha volt, de ez most egyáltalán nem vigasztalta. Lumbágó, morogta Wasmeier, apámnak volt ilyen, és visszaemlékezett rá, hogy ilyenkor az idős Wasmeier csak valami bivalyerős gyógyszer hatására tudott, és csak órákkal később újra felülni. Azt hiszem itt a vége, Heidi, nézett szomorkásan Mittermaierre, akinek a tekintetében inkább dühöt látott, mint együttérzést. Tudtam, hogy egyszer ez lesz a vesztünk, Jürgen, felelte. Odasétált hozzá, elővette az overálja belső zsebéből a kis kapszulát, amit egy hirtelen mozdulattal kettéharapott. Az egyik felét máris lenyelte, a másikat pedig Wasmeier kinyújtott nyelvére helyezte. Megcsókolták egymást. Pár másodperc múlva élettelenül hevertek a lábuknál tornyosuló véres holttest mellett. A kamera tovább forgott. Müller a tévében látta a beszámolót, amiben többször is, lassítva lejátszották a Maiermeier duó kamerájának felvételét, természetesen kiblőrözve, hogy az még a koraesti híradóba is beleférjen.

elvesztettem zsebkendőmet (fotó: saját)

Nincs igazság, vélte Müller, és nem arra gondolt, hogy a többszörös pedofil bűnöző, Wilhelm Höfl volt a harmadik áldozat. Azt hiszem, másként fogom csinálni, vonta le a konklúziót, majd még aznap bejelentkezett egy teljes orvosi kivizsgálásra. Ő még fiatal volt és ambíciózus, s bár csak egy bérgyilkosság volt a számláján, mégis mindenki azt gondolta róla, hogy ő lesz a legnagyobb. Ki tudja, miért?

*

Ha valaki Barcikán pár héttel ezelőtt hosszabb szabadságra ment, aztán hazatérve elővette az Északot, értetlenül pislogott az újság végére érve, hogy mi a fenét keres a csapatnál edzőként a Vitelki Zoli. A helyi klubvezetés inkább azon kesergett, hogy mi a fenéért nem írtak Boér szerződésébe nagyobb kivásárlási árat. Mindenesetre amint jött a nagy bejelentés Zalaegerszegen, három nappal később az is kiderült, hogy az előzetes tervekkel ellentétben itthon játszunk a ZTE-vel, azaz jön a Gabesz. Pikáns? Papíron mindenképpen. Az élet azonban egészen másról szól. Én mindenesetre egy csöppet csalódott voltam, hogy Borbély Bálint, miután – milyen meglepő! – elutasította a Kazincbarcika szerződésajánlatát, egyelőre nem öltözött kékbe, de itt most csak a rosszabbik májam beszél belőlem.

Szomorkás időben léptek pályára a csapatok. A hangulat már csak azért lehetett rosszabb, mert normál esetben egy ilyen bajnoki főpróbán mi lennénk azok, akik az első ligára készülünk, de hát ne legyen az ember telhetetlen. A meccsen egyébként nem is látszott, hogy ki a király, ha Vaske emelése, esetleg Vitális ordító ziccere, no meg Priskinnek a kapu előtt keresztben elsuhanó lökete jobban sül el, bezony lógó orral mentek volna az öltözőbe a kékek negyvenöt perc után, Mányi úr meg kajánul felhívhatta volna Boért a szünetben, hogy na mi a helyzet? De kurvára nem ez történt, mert a karácsonyt egy cseppet előre hozva adtunk két méretes ajándékot a Zegnek eladott labda formájában, amit kíméletlenül büntetett. Az első hiba után még erősen lengettem a kalapomat, hogy Gundel-Takács mekkorát fogott az első kísérletnél, de a második már csúnyán az ő számlájára írható. Nem tudom, mi van a fejében, már túl öreg vagyok, hogy pontosan értsem a mai huszonévesek agyának járását, de az tuti, hogy pihével több alázatra lesz szükség, mert ahogy mi egymás között mondani szoktuk a bulifocik alkalmával az ilyen ordító egyéni, ráadásul ki nem kényszerített hibák után, menjél inkább teniszezni kis barátom, mert ott, ha elbaszod, annak csak te iszod meg a levét. A futball ellenben csapatsport. Az egyébként jól látszott, hogy rendesen megfogta a baki, mer’ utána csinált egy még meredekebb megoldást, szerencsére korrigált és nem lett 0-3. Annyit talán a mentségére, hogy ott az eső is hibás volt, de vélhetően az ilyen kevéssé meglepő természeti jelenségekre felkészítik a kis portásokat, akik mire nagyra nőnek, már tisztában vannak a csúszós talaj fizikai hátterére, így az elhárítás sem okozhat problémát.

A pihenő alatt örömmel konstatáltam, hogy a büdzsé nagyjából rendben lehet, ugyanis öt-hat lelkes munkatárs igyekezett rendbe rakni a gyepet. Az más kérdés, hogy kissé kaotikusnak tűnt a szakmai felkészültség, mivel a fiatalemberek elég esetlegesen igyekeztek elvégezni a feladatot. Itt is van még hova fejlődni.

mintha esett volna (fotó: saját)

A második félidőben nem jött sorcsere, ami mutatta, hogy a két asszisztens edzőnk már tényleg a rajtra gyúr. A ZTE megint talált egy gólt a semmiből, aminek az lett a következménye, hogy szépen, csendesen triumfáltak magukban, míg meg mentünk és mentünk, meg mentünk, de legfőképp mentünk, de valahogy hiányzott a frissesség, aminek hiányát sajna nem tudom megítélni a felkészülésnek ebben a szakaszában. Megengedő vagyok és hittel vallom, vasárnap majd kicsattanunk az erőtől és szétcsapjuk, de minimum megesszük vacsira az Ajkai Bányászt vagy Alumíniumot. A futball istene mindenesetre díjazta a küszködést, így lett becsületgól, ami miatt már vidámabban trécseltünk a nyugati lelátó kerengőjében. Csak az a régi 1-3 ne jutott volna azonnal eszembe a nyolcvanas évek végéből…

Tavaly úgy könyvelték el az ETO-t, mint az egyik élcsapatot, amelyik potenciális esélyes a feljutásra, aztán lett, ami lett. Most messze nincs ilyen teher, egyes hírek szerint már augusztus végén megosztott első helyezettként kihirdetik a Lokikát, meg a Vasaskát.

Amondó vagyok, ez a szezon tökéletesen alkalmas lesz, hogy most ellenkező értelemben tréfáljuk meg a mezőnyt! Lehet veszíteni ezen? Aligha!

Hajrá ETO!

*

WKW ETO – Zalaegerszegi TE 1-3 (0-2)

100 néző, vezette: valaki (második asszisztens: Övrebö)

ETO: Gundel-Takács – Kovács, Vári (83’ Temesvári), Fejes, Forró (71’ Lipták) – Kiss – Vashkeba, Vitális (56’ Múcska) – Májer (67’ Király), Priskin, Szuhodovszki (56’ Simcho).

ZTE: Demjén (46’ Gyurján) – Szépe, Lesjak (46’ Hegedüs, 75’ Németh), , Bobál (46’ Sebestyén), Bedi – Kun (46’ Gergényi), Tajti (46’ Bedő), Sanković (46’ Dragóner), Vass (46’ Zimonyi) – Babati (46’ Szökrönyös), Könyves (75’ Takács).

Gólok: 36’ Könyves 0-1, 44’ Sanković 0-2, 51’ Dragóner 0-3, 65’ Priskin 1-3

Jók: Fejes, Vashkeba, Szuhodovszki

egy kis mozi