csak egy út van (fotó: wallup.net)

Lenin hamar kitűnt gyerekként is kortársai közül, például olvasás közben percenként lapozott.

Amikor én, szintén gyerekként, először találkoztam ezzel a mondattal, párás szemmel és komoly áhítattal gondoltam Leninre. Micsoda géniusz! Persze nem ezt a kifejezést használtam, mert én nem voltam olyan okos, mint Lenin hétévesen, és később sem soha, így a szókincsem is lényegesen szegényebb volt, mint az övé, talán a húha! volt, ami először eszembe jutott. Percenként lapozott! El is képzeltem, ahogy a padban mellette ülő kisgyerek, Makszim Nyikolajevics Scserbakov lassan húzza az ujját a tankönyvben, miközben némán olvas, néha megakad, vagy éppenséggel elkalandozik a gondolata, hatalmas pillangókat kerget a városi parkban, arcára kiül a boldogság, ám hirtelen megtörik a varázslat, a tanító pálcájának szelíd érintését követően újra keresni kezdi azt a sort, ahol az előbb járt, megköszörüli a torkát, nekilódul, pontosabban nekilódulna, mert kifog rajta a kezdőbetű, az az átkozott scsá, ami kétségtelenül nagyon mókás, olyan mint egy fésű, de milyen hang is tartozik a fésűhöz?

Mire végre a mondat végére ér, Vologya közben már ötöt lapozott. Mármint Lenin.

Nem tudom később mi lett Makszim Nyikolajevics Scserbakov sorsa? Talán ő is belépett a pártba, és egy kis alapszervezetet vezetett Szimbirszkben. Aztán amikor eljött a forradalom, a szovjet élére állt a tanácsban, de az intrikák hatására előbb kiszorult a vezetésből, hónapokkal később hamis vádak alapján börtönbe vetették, majd tárgyalás nélkül kivégezték, mint jobboldali elhajlót, a holttestét pedig elkaparták valahol egy elhagyatott területen a város szegénynegyedében, ami egyébként hivatalosan nem is létezett, hiszen az első, ami megszűnt, az a szegénység volt. Esetleg a fehérekhez állt, részt vett sok véres ütközetben, amiket ugyan túlélt, de újabb és újabb sebesüléseket szenvedett el, először a bal karját kellett levágni, mert eltalálta egy kósza golyó, amit igazából nem is neki szántak, sőt senkinek, a fegyverét tisztogatta valaki az ellenséges lövészárokban, aztán a bal szemét szúrta keresztül egy szurony, ami csodálatos módon megállt a szemgödörben, így nem lett végzetes a csapás, de a látását elveszítette, pedig arra nagyon büszke volt mindig, hogy több száz verszta távolságból is meg tudta mondani, milyen madár ül annak a kecses nyírfának a legfelső ágán, utóbb a fél tüdeje is megsemmisült, amikor a földön fekve rálépett egy hatalmas ló, tiszta szerencse, hogy egy semmiből jövő, hatalmas durranás annyira megzavarta az állatot, hogy az hirtelen megfordult, így aztán nem teljes súlyával nehezedett a mellkasára, bár a felcser egy lyukas garast sem tett volna arra, hogy túléli a műtétet, de élni akart, nagyon, legfőképp pedig legyőzni a vörösöket, mert az nem lehet, hogy övék lesz a szent Oroszország, végül egy ártatlan baleset, egy fatális félreértés okozta a halálát, mert a kulacsát összekeverte a hadtápos a században, és friss víz helyett fertőtlenítővel töltötte tele, ő pedig nagyot húzott belőle, lássuk be!, nagyon forrók tudnak lenni a nappalok a tundrán, négy napig szenvedett, rettenetes módon, míg végre jobb létre szenderült. Aztán persze az is megtörténhetett, hogy kutatóorvos lett belőle, aki roppant unalmas cikkeket írt, felfedezett valami ellenszert valamilyen betegség gyógyítására, amit egyébként egy évben négyen kaptak el az egész világon, és a hőemelkedésen, valamint a sűrű tüsszögésen kívül semmilyen tünettel nem járt, de egyértelmű bizonyítást nyert, hogy ez egy teljesen új kórság, kapott rendes nevet és valami értelmetlen csak pár bennfentes által használt betűkből és számokból álló kombinációt, miért nem egy csillagot fedeztél fel nagyapa?, kérdezte tőle egyszer a sok unokája közül az egyik, és ő ezen hosszan gondolkodott, de nem tudott igazából válaszolni, onnantól fogva azonban még búskomorabb lett, mint annak előtte, pedig sosem volt egy szórakoztató személyiség, és már tényleg semmilyen érdekes nem történt vele a hátralévő életében, mígnem kilencvenhárom évesen, egy kellemes márciusi napon nem kelt fel az ebéd utáni szunyókálásából, azt hitték, csak nagyon elfáradt, három napig nem szólt hozzá a család, nem akarták zavarni, hadd pihenjen csak Makszim bácsi, mondták, de a negyedik napon csak megnézték, hogy minden rendben van-e vele, és akkor derült ki számukra, hogy nagyon nem.

Lenint meg tudjuk.

Azért sok-sok évvel később, egy filozófikusabb pillanatomban, a semmiből hirtelen belém villant a gondolat, hogy bizony az önmagában semmire sem bizonyíték, ha valaki percenként lapozza a könyvet, főként arra nem, hogy az a bizonyos személy egy szellemi óriás, egy korszakos zseni, hiszen sosem derült ki, hogy a lapozások között vajon elolvasta-e a papírra vetett szöveget, vagy simán elkalandozott a gondolata, azon álmodozott, hogy hatalmas pillangókat kerget a városi parkban, de arra azért volt lélekjelenléte, hogy a békesség megőrzése, és főként a tanító figyelmének elkerülése érdekében szabályos időközönként lapozzon, aztán amikor kérdezték tőle, hogy mégis mi állt a könyvben, óvatosan a mellette ülő Makszim Nyikolajevics Scserbakovra sandított, aki megsúgta neki a helyes választ.

már tudok olvasni (fotó: soviet-art.ru)

Mindez csak azért jutott eszembe, mert az élet jóval bonyolultabb annál, mint sokan szeretnék. Példának okáért egyáltalán nem biztos, hogy a szezon végén a Vasas és a Debrecen jut majd fel az NB I-be.

*

Az ember életében vannak egészen elképesztő asszociációk. Olyanok, amiket csak pár ember, és olyanok, amiket kizárólag ő maga tud értelmezni. Nekem is van néhány, most arról fogok mesélni, ami a futballal függ össze. Bár, ha jobban belegondolok, majdnem az összes ebbe a kategóriába tartozik.

Bükkszentkereszt-Kaposvári Rákóczi.

Nyolcvanhét nyarán a Bükkben nyaraltunk. Ha jól emlékszem tanácsi üdülő volt ott, egy viszonylag normális épület, ahol két család pihenhetett csendesen. Anyám sokat kapart, hogy időpontot szerezhessen, kicsit elege volt már, hogy állandóan a Balatonra járunk és azon kívül, hogy naphosszat heverünk a strandon, no meg néha beugrunk a vízbe, igazából nem csinálunk semmit. Ismerd meg hazádat!, adta ki a jelszót, és tudtuk, hogy nem viccel. Életemben akkor jártam először Borsodban, s mint általában minden korombéli kamaszt, engem sem érdekelt különösebben semmi. A Diósgyőr éppen NB II-es volt, szóval nagyon radar alatt volt a térség. Bejártuk az egész környéket, bóklásztunk a hegyekben, és nem mellesleg megismertük Miskolcot is, ami pechünkre nem a legszebb arcát mutatta, mivel éppen valamilyen hatalmas rekonstrukciós munkák folytak a belvárosban, az emberek pallókon jártak a főutcán, mindenütt hatalmas földkupacok, szállt a por rendesen. Nagyon lehangoló volt. Nekem kizárólag akkor csillan fel a szemem, amikor visszafelé tartottunk Diósgyőrön keresztül, és a Dacia elsuhant a DVTK kopottas stadionja mellett. Megbabonázott a betonmonstrum sajátos szerkezete, amit minden behemótsága ellenére szépnek láttam. Apu! Lassíts!, mondtam apámnak, de nem hallgatott rám, rémülten tekerte a kormányt és lépett a gázra. Akkor vettem észre, hogy mellettünk, szinte a semmiből megjelent a villamos, ami csengetett is egy picit. Lassan letelt a pihenés, pénteken anyám már azzal foglalatoskodott, nehogy valamit ott hagyjunk. Apámnak és nekem azonban teljesen máshol járt az eszünk. Mi ugyanis tudtuk, hogy délután kezdődik a bajnokság, és csak az motoszkált bennünk, hogy a lehető leggyorsabban értesüljünk majd a meccs eredményéről. Bár akkor ez sokkal nehezebb feladat volt, mint manapság, mindenkit megnyugtatok, hogy a küldetést sikerrel teljesítettük, így aztán vidáman térhettünk nyugovóra.

hajrá Kereszt! (fotó: hatsofuves.nemzetisport.hu)

A másik lakosztályban Somogyból érkező vendégek töltötték a hetet. Ők ott és akkor kevésbé osztoztak az örömünkben, ami a körülmények ismeretében nem volt meglepő.

Bükkszentkereszt, én így szeretlek!

Az első körben anno a Kaposvár-ETO derbi mellett rendeztek még Haladás-Vasas és Békéscsaba-Pécs meccseket is, míg a Siófok Tatabányán, a Debrecen pedig az Üllői úton vizitelt.

Ugye senkit sem kell emlékeztetni arra, hogy a tízből nyolc csapat most az NB II-ben vitézkedik. Régen volt, talán igaz sem volt…

*

1987. augusztus 14.

Kaposvári Rákóczi – Rába ETO 1-2 (1-0)

12.000 néző, vezette: Maczkó

Rákóczi: Kollár – Rácz, Deákvári, Riczu, Barna – Prukner (57’ Csrepka), Szajcz, Havasi, Adorján – Miovecz (79’ Murai), Meksz. Edző: Csordás István

ETO: Boros – Csikós, Hlagyvik, Bordás – Nagy (64’ Kiss), Csongrádi, Rubold, Preszeller – Handel, Mörtel (69’ Májer), Hajszán. Edző: Győrfi László

Gólok: 8’ Havasi 1-0, 55’ Handel 1-1, 73’ Kiss 2-1

*

Azon a nyolcvanhetes augusztusi hétvégén a MÁVDAC is szezont nyitott az NB III-ban, és Csollány két góljával megverte idegenben a Pápát. A győri csapatban végig pályán volt az ifjú Tuifel is.

Most meg Herczeg Mikivel együtt ülnek majd a padon, hogy sikerrel vegyék az első akadályt Ajkán.

tavaly szoros volt

Nem szeretném, ha a klub vezetői megorrolnának rám, ezért már most megírom a meccs rövid összefoglalóját.

A kezdeti tapogatózás után az ETO ragadta magához a kezdeményezést, és bátran megállapítható, hogy onnantól kezdve végig domináltunk. Rengeteg helyzetet dolgoztunk ki, de sajnos az utolsó passzokba mindig hiba csúszott. Ha meg nem, akkor vagy Horváth védett bravúrosan, vagy mint Priskin fejesénél és Kiss Máté huszonötről eleresztett löketénél, a kapufa segítette ki a hazaiakat. Éppen ezért volt hidegzuhany, amikor a negyvenkettedik percben egy gyors kontrát követően Vári csak szabálytalanul tudta akadályozni a tizenhatoson belül Nagy Krisztiánt, Barna játékvezető pedig habozás nélkül befújta a tizenegyest. Zamostny elemi erővel rúgta meg a bőrt, jól is helyezte azt, de Gundel-Takács földöntúli bravúrral kipiszkálta a bal felsőből. Ha nem látom, nem hiszem el. Biztos vagyok benne, hogy ez a jelenet bejárja majd az internetet.

A második félidőben aztán eljött az igazság pillanata! Előbb Szuhodovszki ihletett pöttyintése talált utat a kapuba, majd Király Botond lőtt bombagólt. A harmadik találatot egészen zseniális tikitaka előzte meg. Vashkeba-Vitális-Király-Kiss-Vashkeba-Király volt a labda útja, aki varázslatos ütempasszal ugratta ki Priskint. Tamásnak már nem volt nehéz dolga, öt méterről belsőzött, magabiztosan. Az örömfocit az sem zavarta meg, hogy két perccel a vége előtt az Ajka kapott egy kamu büntetőt, amit Rétyi nem hibázott el. A vége tehát 3-1 ide.

A csapat és a szurkolótábor tehát gyorsan egymásra talált, boldog autókaraván kígyózott a csillagos éjszakán hazáig.

Mit is mondhatnék? Csak így tovább szerdán, a Kaposvár ellen!

Hajrá ETO!