így nem lesz tele (fotó: saját)

Maga is meglepődött, hogy milyen gyorsan megérkeztek. Szokás szerint céltalanul bolyongott a neten, századszorra nyitotta meg a jól ismert híroldalakat, azokat is, amelyeknek hitt, és azokat is, amikről tudta, hogy hazudnak, végig futotta a leadeket, de egyetlen cikkre sem klikkelt, csak pörgette lefelé a képernyőt, mint egy robot, amit rosszul programoztak be, elfelejtették beleírni az állj! parancsszót a mesterséges agyába, ám ekkor hirtelen a jobboldali menüsávban felvillant egy hatalmas felkiáltójel. Kihagyhatatlan ajánlat, harsogta alatta a szöveg, és maga sem értette miért, gondolkodás nélkül odanavigálta a kurzort és már ütötte is az entert. Pedig nem szeretett a netről rendelni, betegesen félt attól, hogy átverik, az előrefizetéstől különösen kiverte a víz, mert biztos volt benne, hogy minden ígéret ellenére kikerülnek a bankkártyájának adatai valahova, ahonnan aztán márki elérheti azokat, és már viszik is a pénzét Nigériába. Most azonban szinte transzállapotba került, egy láthatatlan kéz irányította a mozdulatait, s mire felocsúdott a kábulatból már el is utalta a vételárat, az ön által kért tranzakció sikeresen teljesült, virított a monitoron, a mobilja is pittyent, így nem volt kétsége, hogy ebben a pillanatban lett kevesebb az egyenlege százharminckétezer-ötszáznegyvennyolc forinttal, amiből tizenkettőezer-ötszáznegyvennyolc forint a szállítási költség.

Másnap délután pedig már hívta is a futár, hogy otthon van-e, mert hamarosan érkezik, most meg ott szemezett egy hatalmas dobozzal a nappali közepén, amit egy órán keresztül nem mert kibontani. Elővett egy doboz Borsodit, amit szép lassan megivott. A bátorsága nem jött meg ugyan tőle, ellenben annyira jólesett neki a hideg ital, hogy már nyúlt is a következőért a hűtőbe. Az élet szép, gondolta, és pár pillanatra meg is feledkezett a dobozáról. Amikor az idilli állapot elillant valahová, végre kerített egy ollót, és határozott mozdulatokkal igyekezte kiszabadítani a doboz tartalmát a papírok és ragasztók rabságából.

Hiánytalanul megvolt minden, a kétszáznegyvenhat ólomkatona, közte gyalogosok és lovaskatonák, egyszerű bakák és tisztek, és persze ágyúk, no meg ahogy a hirdetés ígérte, extra meglepetésként egy második világháborús tank, egy valódi Tigris, ami ugyan nem illett a kollekcióba, hiszen a hadsereget a waterloo-i csata szereplőiről mintázták, de kit érdekelnek az ilyen apróságok, ha egyszer ingyen adták, és egy ilyen darabot csak nagyon sok pénzért lehetett megszerezni, ha egyáltalán volt olyan bolond, aki piacra dobta a sajátját. Mindet alaposan megtörölgette, örömmel konstatálta, hogy egyik sem sérült, az anyaguk pedig tökéletes, igazi ólom, olyan minőséget képviseltek, amit csak a régi mesterek tudtak produkálni, így aztán az eredetiségük vitán felül állt. Miután végzett a tisztítással, felállította őket a nappaliban, ahol a szőnyeget már előrelátó módon összecsavarta, s le is vitte a pincébe, mert jól tudta, hogy egy darabig nem lesz rá szüksége. Alapos munkát végzett, minden egyes katonának jól meghatározott helye volt a hadrendben, be is töltötték a nappalit, tiszta szerencse, hogy nincsenek gyerekeim, gondolta, most itt idegeskednék, hogy mikor lépnek rá valamelyikre.

ami tényleg fogyasztható (fotó: saját)

Végre kész lett a nagy mű, még egy utolsó pillantást vetett a hadszíntérre, amit nagyon jól tett, mert az egyik tiszt valamilyen fatális félreértés miatt, a másik seregbe került, pedig megesküdött volna rá, hogy nem hibázott, akkor meg mi történhetett?, csak nem egy dezertőrről van szó?, lássuk be, nem állt tőle messze a paranoia.

Akkor mostantól fogva azt fogják csinálni, amit én mondok, töltötte el egy kéjes érzés. Felbontott egy újabb doboz sört, s miután jóízűt kortyolt belőle, teljes joggal ordította: Támadás!

*

Pedig annyira jól indult minden. Egyrészt hitetlenkedve nyugtáztam, annak ellenére, hogy a tévé az utolsó pillanatban műsorra tűzte a meccset, amiért külön köszönet jár a Puskás Akadémia azon játékosának, akik nyilvánvalóan behurcolta a vírust a Pancho-ba, esetleg a Hammarbynak, akik nem fehér port küldtek a sorsolás után postai úton, hanem egy darab kovidtizenkilencet tettek az elegáns borítékba a levél mellé, amiben megírták, hogy mekkora megtiszteltetés számukra az egyik legnagyobb, legsikeresebb és a legnagyobb hagyománnyal rendelkező klubot fogadniuk az Európa Liga selejtezőjében, nem mellesleg pedig arról is érdeklődtek, hogy tényleg Felcsúton játszották a 6-3-ra végződött magyar-angolt, ahogy azt egy követségi leiratban olvasták. Másrészt nagy örömömre szolgált, hogy a mögöttem lévő széken nem más, mint Kovács Gyuri, ó pardon!, Kovács tanár úr foglalt helyet, egy élő legenda, a Révai Valaha Volt Egyik Legjobb Tesitanára, aki azzal nyitott, hogy te mikor is érettségiztél?, kilencvenben?, ami legyezte a hiúságomat rendesen, hiszen nyolcvankilencben volt az, szóval a koromhoz képest határozottan jól nézek ki. Nekem rengeteg emlék ugrott be azonnal, például azok az órák, amik a középiskolás kézi bajnokik után következtek, Gyuri bá’ úgy tett, mintha nem tudná az eredményt, egyesével megkérdezett minket, akik játszottunk, hogy mi történt? Vereség után kódolva volt, hogy lesz egy kis megtorlás, tudtuk is jól, hogy micsoda, de sosem voltak annyira jó reflexeim, hogy kivédjem a mellkasra érkező hirtelen ütést, ami ugyan tele volt szeretettel, de azért piszkosul fájt. Kokó mindenesetre rosszabbul járt, és ebben lényeges szerepet játszott, hogy a szélsők jóval lassabban reagálják le a gyors mozdulatokat, mint mi, kapusok.

De nem vájkáltunk a múltban, főleg azért, mert harsant a síp, és elindult a… De pontosan mi is? Mert, ha ezt nevezik modern labdarúgásnak, akkor köszi, én léptem. Egy héttel korábban a Pécs noname játékosokkal olyan nyomás alá helyezett minket az elejétől fogva, hogy mindenki csak pislogott. A félidő felére kifingtak ugyan, de tisztelet a bátraknak! Én ezt a mentalitást várom immár négy éve minden egyes alkalommal, amikor itthon van a meccs, de hiába.

A nehézkes kezdést aztán felváltotta az ötletes futball követte a teljes kilátástalanság. Ha valaki nem vak, akkor látja, hogy ebben a csapatban nincs kreatív futballista a középpályán, így aztán botorság elvárni, hogy egymás után gördüljenek a látványos támadások az ellenfél kapuja irányába. Tisztelettel kérdezem, hogy a tegnapi meccset megelőzően ki volt a mágnestáblán az irányítói feladattal megbízott spíler? Volt egyáltalán ilyen? A bajt meg csak tetézte, hogy egy egyszerű kontrát totál amatőr módon nem sikerült megállítani kábé ötven méter alatt, pedig az emberanyag elvileg megvolt rá, az ellenfél meg berúgta, ha már eljutott a tizenhatosig. Szép gesztus volt a klubtól, hogy az itt különösebb nyomot nem hagyó Gengeliczki Gergőt írták ki a táblára góllövőnek húsz percen keresztül, elképzelni nem tudom, mi lehetett az itteni szerződésének titkos záradékában.

a fényeken tényleg nem múlt (fotó: saját)

A csapat állapotát egyébként jól mutatja, hogy a hét közepén igazolt Berki egyből bekerült a kezdőbe. Róla annyit hallottam megbízható forrásból, hogy ösztönből csinálja a Zidane-cselt, ami tök szuper, de abból még nem következik egyből a gól, márpedig tőle azt várnám. Egyébként az élesszemű drukkerek a második félidő elején láthattak tőle egy fél Zidane-cselcsírát a tizenhatos vonala előtt, ami ha végigmegy a folyamat galibát is okozhatott volna a Soroksár védelmében, de a ha most sem játszott a meccsen. Tuifel mester egyébként nem sokkal később le is kapta a barcikai szerzeményt. Ha már a cseréknél tartunk. Amikor megláttam a kispadosok listáját, nagy tétben fogadtam volna, hogy közülük Simcho, Vitális és Szuhodovszki fog később pályára lépni, ha nem lesz valamilyen sérülés. Sőt! A Múcska-Vitális és a Kiss-Szuhodovszki váltást borítékoltam is előre. Mi történt? Ez. Egy olyan meccsen, ahol egy órán keresztül hátrányban vagyunk. Hol van itt a meglepetés ereje vészhelyzetben? Miként értelmezhető az úgy nyúlt az edző a mérkőzésbe, hogy azzal változtatott annak menetén gondolatmenet? Segítek: sehogy. Kérdés: ha Vankó a megye egyes csapatban tud kilencven percet játszani, az NB II-ben miért ne bírna legalább huszonöt-harminc percet, legalább?

A végén ugye sikerült kínkeservvel egyenlíteni. Ki más rúgta a gólt, mint a harmincöt éves centerhalf, aki egyébként azon kevesek közé tartozott, akik elfogadhatóan teljesítettek, de ehhez azért kellett egy igazán tökös bíró, aki nem fújta be Fejes ollózó mozdulata után a faultot, pedig ha megteszi, nem szólhattunk volna semmit.

Sokatmondó, hogy a közönség reakciója nem sokat változott ezek után, ahhoz képest, ami 0-1-nél volt. Beletörődés, óvatos tiltakozás, de hangsúlyozottan semmi durvulás.

Kovács tanár úr egyébként a rendes játékidő letelte után eltolta a bicajt, nem tudom, meddig jutott a karzaton, de szerintem lemaradt az egyenlítésről. Srácok! Másfél hét múlva a Nyíregyháza ellen nem kellene ilyen kellemetlen helyzetbe hozni egy idős, megbecsült pedagógust, ha értitek, mire gondolok.

*

WKW ETOI – Soroksár SC 1-1 (0-1)

1.340 néző, vezette: Farkas

ETO: Gundel-Takács 3 – Vári 2, Lipták 3, Temesvári 2, Fejes 2.5 – Vashkeba 2 – Múcska 2 (59’ Vitális 2), Kiss 1.5 (71’ Szuhodovszki 0), Májer 2.5 – Priskin 2.5, Berki 2 (59’ Simcho 2). Edző: Tuifel Péter

Soroksár: Varga – Bene, Gengeliczki, Valencsik, Pászka – Huszák, Gyömbér – Orosz (80’ Magyari), Derekas, Szerető (74’ Korozmán) – Lovrencsics (82’ Erdélyi). Edző: Lipcsei Péter

Gólok: 27’ Szerető 0-1, 90+4’ Lipták 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]