a hülye pirosak egymásra másznak, miközben az okos zöld a háttérben nevet (fotó: Képes Sport)

Behazudhatnám, hogy emlékszem, ráadásul egy tizenhárom éves képes olyanra is emlékezni, ami sosem volt. Legalábbis úgy gondolom. Ami biztos, hogy ott voltunk, és fűtött bennünket az indulat, mert azt a tavaszi meccset nem volt olyan könnyű kitörölni a fejekből. A mi kis Trianonunk, jelentsen is bármit egy semmit sem mondó helységnév, ráadásul akkor még nem volt is olyan, hogy Versailles, meg izé. Az igazságtalanságot azonban ismertük, azt az érzést, amikor minket elnyomnak onnan fentről, nem győzhetünk, hogy miért?, azt nem tudjuk, pedig nálunk az igazság, akkor meg mi bajunk lehet? Megtudtuk. Kikaphatunk. Eltiporhatnak.

Megint megyünk, rendületlenül, a tizennégyes buszok suhannak egymás után az Ipar-hídon, mi gyalogolunk, mert ez is a vezeklés része, mert olyan isten nincs, hogy megint. Mi az, hogy isten? Apám és anyám a székesegyházban esküdtek, hetvenben, nem volt titkos, pedig milyen jól mutatna most az önéletrajzomban, lehetnék első az egyenlőtlenek között, amikor szinte mindenhol a pártkönyv ad igazolást, egy másik, a semmi sem változik, amikor a világ hazug, és a többség tudja is ezt, de nem érdekli őket, sőt!, ebben tapicskol büszkén, kommentel név nélkül a fészen, feljelent, hörögve üti le a billentyűket. Vajon hányan vannak, akik még emlékeznek arra a gyaloglásra, arra a menetre, amin egymás mellett, vállat vállra vetve mentünk, bár jött pár kocsi, de riadtan tértek ki előlünk, zúdulunk lefelé a hídról, egyre többen vagyunk, szinte betöltjük mind a négy sávot, de senkit sem érdekel, hogy szegjük a szabályt, hiába nagy a tét, a rendőrök ott állnak ugyan, de elfordítják a fejüket, pedig azt hinnéd, hogy a parancs egyértelmű, hiszen megint a Honvéd jön. Nekik kell győzni.

Hányan találnak otthon hamis fotókat, retusálnak képeket, hogy bizony ott voltunk mi is, még nagypapa is, az öreg komcsi, aki meghasonlott, találkozott Jézussal egy pillanatra, ami hülyeség, hiszen csak eggyel több Avicumot töltött a mama a pohárba, abba a félliteresbe, abba, amibe ha több került, még a sörtől is kifeküdt a bácsi, fingott, meg néha beszart, de nem is úgy volt, nem igaz, hogy jelentéseket írt, azok igazából versek voltak, szabad költészet, csak mindig félreértik, de szerencsére most megkapta a József Attila-díjat a Jani bácsi, ha meg nem hal jövőre, a Kossuth is meg lehet. Az ötödikes irodalom könyvben azért benne lesz, és még dolgozunk a törin is, hiszen vezette a forradalmárokat a Puskás Tivadarnál, Hannich góljánál meg dobta a boltból ellopott pénztárszalagot. Célzottan. A komcsi zsarukra.

Gyerek voltam. Boldog, és alig vártam, hogy hazaérjünk, mert anyám pizzát sütött, gombásat, amit csak minden második hazai után. Most már tudom, hogy a pizza nem zsíros kelt tészta, de akkor elhittem mindent, ráadásul eszeveszett finom is volt, faltuk kétpofára, ha jól emlékszem öt szeletet is megettem.

Apám később sok gombát szedett. Érdekes, hogy a konzervben valami egészen más volt, de még évekkel később is összecsengett a két íz.

*

1984. szeptember 15.

Rába ETO – Bp. Honvéd 1-0 (0-0)

24.000 néző, vezette: Kovács I L.

ETO: Kovács L. – Turbék (76’ Csonka), Judik, Hlagyvik, Magyar – Kurucz, Hannich, Presszeller – Szabó, Szentes (46’ Vági), Stark. Edző: Verebes József

Honvéd: Andrusch – Sallai, Nagy, Garaba, Varga – Détári, Sikesdi, Tóth – Bodonyi, Dajka (81’ Kovács K.), Esterházy. Edző: Komora Imre

Gól: 89’ Hannich

„Kurucz erőszakosan megszerezte a labdát Sikesditől, a jobb oldalon Szabót indította, a szélső mintaszerűen adott be, és a túlsó oldalon kitűnő ütemben érkező Hannich fejjel a kapuba bólintotta a labdát. 1-0.”

Verebes József: Óriási mérkőzés volt, nagyon nagy küzdelmet és taktikai csatát láthatott a közönség. A második félidőben Szentes sérülése után a kétékes játékkal határozottabbá vált a támadójátékunk, a középpályások is jobban feltalálták magukat. Összességében azt hiszem, a 90 perc alatt nyújtott teljesítményünk alapján megérdemeltük a győzelmet.

Komora Imre: Rendkívül kemény, ugyanakkor látványos mérkőzés volt. Szerintem a szerencsésebb csapat győzött, hiszen nem volt több helyzetük a hazaiaknak, mint nekünk. Ennek ellenére gratulálok a Rába ETO-nak a jó játékához, és azt kívánom, hogy sikeresen szerepeljen a kupamérkőzésen.

[Négy nap múlva az ETO 3-0-ra kikapott Manchesterben a Unitedtől.]

*

Emlékezzünk meg a győri férfi kézilabdáról, ami ezekben az években a város másik közkedvelt csapata volt, olyan társaság, amelyik még évekig szállította a sikereket, és csábított ki rengeteg nézőt a Magvassyba. Legyen örökké átkozott, aki asszisztált a haláltusához, aki ott állt a sír mellett, és legyen tanúság a történet arra, hogy roppant könnyű valamit tönkretenni, ugyanakkor az újjáépítés sokkal nehezebb, mint egy működő organizmust életben tartani.

Figyeltek győri tehetős sportbarátok? Értitek, amit mondok?

Másként szólok hozzátok: nem szégyellitek magatokat?

*

1984. szeptember 14.

Debreceni Dózsa – Rába ETO 19-23 (10-12)

500 néző, vezette: Kliment, Papp

Dózsa: Medgyessy – Pusztai, Török 3, Kasku 1, Szilágyi 3 (2), Kordás 4 (2), Menyhért 5. Edző: Árva Sándor

Cserék: Szabó (kapus), Kóti 1, Péter 1, Köteles, Horváth I. 1.

ETO: Oross – Iváncsik 4, Kádár 2, Tóth 2, Balogh, Vura 7 (2), Csicsai 8. Edző: Joósz Attila

Cserék: Horváth (kapus), Vesztergom, Deáki, Cseh, Polgár

Kiállítások: 6 illetve 4 perc

Hétméteresek: 5/4 illetve 2/2