Nagy a mélységnek kútja

majdnem pöttyös (fotó: saját)

Nem is fájt.

Utólag, az események értékelését követően teljeséggel érthetetlen, hogy miért nem üvöltött, mint egy eszét vesztett őrült. A bomba ugyanis pontosan mellette robbant fel, ami normális körülmények között azt jelentette volna, hogy egy a sok repesz közül biztosan eltalálja, felkaszabolja a testét, aminek következtében lassan elvérzik, kicsit agonizál, de nincs más kimenet, mint a halál.

De nem ez történt. Éles fájdalmat érzett ugyan, hadakozott a sors ellen, hátha most csoda történik és túléli, ezért aztán átgondolta az életét: az elejétől a végéig, a legrosszabb emlékek is visszatértek, hihetetlen mennyi borzasztó dolog bukkant elő a múltból, azt a macskát például nem kellett volna fejbe dobni azzal a hegyes téglával. A néni a szomszédból másnap kérdezte őt, meg az öccsét, nem látták-e a cicát, ők meg azt hazudták, hogy nem. Mikor elment a néni, röhögtek, mert pontosan tudták, hogy a cica ott fekszik az árokban, szétnyílt koponyával és soha nem derül ki a turpisság, mert a faluban sosem tisztítják az árkokat, így aztán a falu cinkosan megőrzi a titkukat, örökké. Évekkel később gondolt csak a lelkiismeretre.

Minek is jöttem ide?, fut át az agyán, miközben körülnéz a homszi utcán, amit beterít a rengeteg rom. Szép lassan elfogy az ereje, aztán lefekszik. Nem keres ágyat, ami persze csak egy fikció csupán, hiszen Homszban sosem feküdt ágyban, legfeljebb vízszintes helyeken, amiket széklábakból eszkábált össze. Most jó. Mellette halottak hevernek mindenütt, hús-vér emberek voltak azok, akik pár perce még arról beszéltek, mi lesz holnap. Ők sem hitték persze, hogy lesz holnap, de már csak azért, mert beszéltek róla, sokkal jobban érezték magukat. Kérdések, amiket sokkal korábban fel kellett volna tenni, de annyiszor bebizonyosodott már, hogy az igazi kérdéseket mindig rosszkor tesszük fel, ha egyáltalán. Közben magára néz, és csak annyit lát, hogy vérzik, mindenhol csorog az a borzasztó piros lé, ami elvileg az élet, de most valamiért ő is tudja, hogy ez most nem, az sokkal inkább a halál.

Ordítani lenne kedve. Bevillan egy régi kép, amin futballmeccsre vitte az apja, rengetegen vannak a stadionban, mindenütt zászlók, a boldogságot semmi sem ronthatja el, de aztán mégis, jön egy ember, fekete ruha van rajta, szájában síp és pont akkor fújja meg, amikor nem kéne. Az utolsó csepp vér is el elfolyik.

Mindennek vége, gondolja, de szerencsére téved.

Ugyanis egy új élet kezdődik.

*

Szombathelyre úgy mentünk el, hogy ide nekünk az oroszlánt is! Ez normális körülmények között azt jelentette volna, hogy bátran nekiugrunk az ellennek, aztán meglátjuk, mindez mire elég. A valóság? Nem tudom. Biztosan ez történt, de sajna a tévén keresztül más jött át. Az első félidő maga volt a pokol, a borzalom, a foci-armageddon, ha a gyermekeimet futballal kellene riogatni, ez a negyvenöt perc tökéletes anyagot szolgáltatna a cucchoz. Nem is vagyok hajlandó többet írni a látottak alapján, hiába telt el már négy nap.

A második félidőben aztán kicsit javult a helyzet, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy cseréltünk párat, például bejött a mi kvázi messiásunk, a Vitális Milán, akinek vannak gondolatai a játék kapcsán, amit nem árt becsben tartani. Tök szerencse, hogy közben a másik oldalon Mátyus Jani takarékon tartotta az egyébként is analfabélta Halit, aminek következtében visszajött az esély. Ők nem erőlködtek, mi meg imádkoztunk rendesen és csendesen, hogy csak bejön valami a vakszerencséből. Így is lett, a kis Milán lába elsült, a fotball istene pedig megajándékozta azt a csapatot, amelyik kevésbé csalta játékot, ráadásul volt baja rengeteg.

Az egy ponttal nem lettünk beljebb, ráadásul elszabadult a vírus is, de azt azért elmondhatjuk magunkról, hogy van tartásunk, jelentsen is ez bármit.

A meccs több szóra nem érdemes.

*

Mielőtt apám beteg lett, a Soroksárral játszottunk egy szolid 1-1-et 2017-ben. Amennyire emlékszem, az eredmény nyugtázásán felül nem igazán foglalkozott a meccsel. Ő már sokkal korábban elengedte ezt a történetet. Túlságosan sokat látott az előző ötven évben.

Most mondjam azt, hogy az utolsó két év miatt nőtt az agyában daganat…?

*

Szombathelyi Haladás – WKW ETO 1-1 (1-0)

1.151 néző, vezette: Szőts

Haladás: Verpecz – Mocsi, Devecseri, Bosnjak (75’ Németh) – Tóth, Holdampf, Csilus, Kiss (80’ Farkas Balázs), Debreceni (80’ Doktorics) – Medgyes (75’ Horváth), Rácz (61’ Tóth). Edző: Mátyus János

ETO: Gundel-Takács 0 – Szabados 2 (46’ Sipőcz 2.5), Dvorschák 2.5 (75’ Vankó 0), Lipták2.5, Forró 2 (75’ Erdei 0) – Vashkeba 1.5, Temesvári 2.5, Bagi 2 – Berki 2.5, (82’ Szuhodovszki 0), Farkas Balázs K. 1.5 (46’ Vitális 3), Májer 2. Edző: Csató Sándor

Gólok: 29’ Medgyes 1-0, 77’ Vitális 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.