megy a jobb (fotó: eto.hu)

Nem volt már messze a part, az öböl fölött magasodó sziklák sziluettjét szabad szemmel is ki lehetett venni. A nap éppen megkezdte szokásos égi pályáját, így már nem csak a világítótorony aprócska fénye segítette a kimerült legénységet, hogy végre befejezzék hónapok óta tartó kilátástalan bolyongásukat. Három hónapja indultak útnak, és akkor úgy gondolták, könnyed hajókázás lesz az út, mivel minden, de tényleg minden tényező ezt vetítette előre.

A hajót két éven keresztül építette az a cég, amelyik az utolsó három Vendée Globe kiírás győztesének is szállított. Mike Burney ausztrál vitorlás, aki 2018-ban nyerte meg a legendás versenyt, a célba érést követően, a könnyeivel küszködve mindenkinek mondott köszönetet, akinek a legkisebb köze volt fantasztikus sikeréhez, de arra azért gondosan ügyelt, hogy a hosszú lista elejére tegye a Phénoménal&Endémique-et. Nem tudom eléggé kifejezni hálámat a fiúknak, vigyorgott Burney, végig olyan érzésem volt, mintha a víz fölött járnék és nem egy katamaránt, hanem egy űrhajót, de legalábbis egy repülőt vezetnék. Köszönöm nektek, srácok!, rebegte, miközben gazellatestű barátnőjét, az aktuális Ms. Trinidad&Tobagót ölelte szorosan, nem tudhatta szegény, hogy a céda Latisha már egy uruguay-i rögbijátékost szeret. Egészségetekre!, emelte pezsgőspoharát és a mólón lábukat lógató munkásokra kacsintott, akik tényleg beleadtak apait-anyait, amazok kényszeredetten mosolyogtak, mivel tudták, hogy a jó Mike remek vitorlás ugyan, a szerelemben azonban egy hatalmas vesztes.

A vezető tervező, az a Jean-Jacques Petitbon volt, akinek vannes-i műhelyében egymásnak adták a kilincset az orosz oligarchák és az arab sejkek, hogy az ő rendelésüket teljesítse előbb, és ezért készek voltak egészen elképesztő összegeket is fizetni. Petitbon nem is mérnök volt, hanem egy igazi művész, egészen hihetetlen allűrökkel. Mondják, egyszer már teljesen készen álltak egy hatalmas yacht tervei, megszállottként, szinte éjt nappallá téve dolgozott a nagy művön, amikor közel volt a befejezéshez, az összes munkatársát elküldte egy hét szabadságra, de nem ám csak úgy, hogy menjenek haza, esetleg Elzászba semmit sem csinálni és élvezni a márciusi napsütést, vagy az Alpokba, a gleccsereken síelni, hanem bérelt egy magángépet, és mind a huszonkét emberét elreptette Bora Borára, ők pedig három napon keresztül csak feküdtek a vakítóan fehér parti homokban és butára itták magukat azokkal a semmivel sem összehasonlítható koktélokkal, amiket lengén öltözött helyi turisztikai asszisztensnők, komolyan ez állt a hotel prospektusában, jót röhögtek rajta, amikor a megérkezést kövezően még tudtak magukról, aztán a végén nagyon sajnálták, hogy semmire sem emlékeznek, mert egy árulkodó fotó alapján folyamatos volt a kényeztetés, nos, közben Petitbon már az utolsó vonalakat rajzolta a pauszpapíron, amikor egyszerre berepült az iroda ablakán egy tengeri sirály, tébolyultan körözött a félhomályban, jól láthatóan zavartan viselkedett, ami lássuk be nem annyira meglepő egy olyan madár esetében, amelyik elsősorban tajtékzó hullámok felett száll, szabadon, most meg hirtelen megtapasztalta a bezártságot, amivel láthatóan nem tudott mit kezdeni, Petitbon érdeklődve nézte a szerencsétlen állatot, eszébe jutott egy gyerekkori emlék, amikor parittyával lövöldözött Iseltwaldban a Brienzersee-t ellepő sirályokra, talán öt éves volt, az apja utána szíjjal verte meg, mert látta, ahogy eltalálja az egyiket, ami aztán élettelenül hullik a tó jeges vizébe, most újra itt van egy sirály, félni kezdett, hogy ez megint valami rossznak a jele, és nem is tévedett, mert a termetes madár egyszerre megpihent a kiterített tervrajzon, amit rögvest meg is tisztelt a nem is olyan régen elfogyasztott apró halak fel nem dolgozott maradékával, nem volt veszélyes a dolog, csak a papír széle lett piszkos, olyan helyen, ahol nem is voltak fontos rajzok, csupán néhány mellékszámítás ceruzával felfirkantva, de Petitbon-t ez nem érdekelte, miután egy vonalzóval lesújtott a meglepett sirályra, fogta a tervet, egy gyors és meglepően hatékony mozdulattal összegyűrte az egészet, a csupasz földre dobta és a félig elszívott szivarja segítségével felgyújtotta, majd haladéktalanul tárcsázta a távoli hotel recepcióját és ellentmondást nem tűrő hangon utasította a kagylót gyanútlanul felvevő londinert, hogy azon nyomban szedje össze azt a huszonkét franciát, akik nem is olyan régen érkeztek, és rakja fel a reptéren várakozó gépre.

És akkor még nem beszéltem azokról a navigációs eszközökről, amiket a NASA-val együtt fejlesztett ki számukra egy azeri garázscég, talán mindenki emlékszik rá, hogy az alapító három srácot évekkel korábban először maga a közismerten gengszter hajlamú Ilham Aliyev igyekezett meggyőzni arról, hogy szerencsésebb lenne, ha átadnák a tudásukat neki, mondjuk ő úgy fogalmazott, hogy az azeri népnek, de mivel nem tudott értelmezhető ellenszolgáltatást felajánlani, így érthetően nem született megállapodás, mindezek után jött képbe a belbiztonsági szolgálat, ami egy gumi jogszabályra hivatkozva elébb kedvesen, aztán egyre kevésbé kedvesen kérte ugyanazt, amit az elnök úr, majd konkrétan úgy megverték a médiában már hazaárulóként emlegetett fiatalembereket, hogy a saját édesanyjuk sem ismerte volna meg őket, de sajnálatos módon a három asszonyt már korábban elhelyezték egy az ellenségeknek fenntartott átnevelő táborban, ami egyébként hivatalosan szanatóriumként működött a kies Çilov szigetén a Kaszpi-tenger közepén, így nem láthatták a felismerhetetlenségig felpuffadt három arcot, a vérben fürdő testeket, talán jobb is, tiszta szerencse, hogy az egyik őr, miután önfeledten szelfizett az amorf emberi húsokkal, a képet felrakta a Vkontakte oldalára, amit nem véletlenül monitorozott az AI, lett nagy nemzetközi felháborodás, aminek a végén Trump megállapodott Aliyevvel, hogy engedje el a gazfickókat az USA-ba, lesz helyette valami faszányos kis deal, gáz vagy olaj, igazán egyre megy, pózoltak a kamerának, ők voltak a világ legjobb fejei, a FoxNews már-már Béke Nobel-díjat vizionált, Donald felrakta a Twitterre a közös képeket a hazaútról, szegény azeriekről nem lehetett eldönteni, hogy vajon mosolyognak, vagy csak néznek bele a világba, bár már sokat javult az állapotuk, a vér helyett csak kék-zöld foltok látszódtak néhol, pedig sokat dolgozott rajtuk Melania sminkmestere, beszélni nem tudtak ugyan, de arra rábólintottak, hogy kapnak egy ezer négyzetméteres irodát a Szilikon-völgyben, no meg egy kis indulótőkét, kétmillió dollár elég lesz?, kérdezte nevetve narancsfej, good job!, a NASA-nál meg csak néztek később, hogy honnan picsából tudják ezek a kaukázusi birkapásztorok mindazt, amit ők tíz éves fejlesztés után sem, pedig a szövetségi kormány tolta nekik rendesen a zsét.

rossz nézni, amit csinálsz (fotó: eto.hu)

Azért érdemes feltenni a kérdést ezek után, hogy miként tévedhetett el a díszes társaság és kóválygott a Balatonon több mint száz napig, amikor ők csak Füredről akartak áthajózni Siófokra a Soundra? Ja, hogy nem volt köztük senki, aki már kormányozott is valaha akár egy hétméteres vitorlást? Tiszta mázli, hogy egyszer csak összefutottak a tó közepén békésen horgászgató Sanyi bácsival, aki ugyan vakargatta a fejét, amikor ránézett az összevissza villogó műszerfalra, de aztán gond nélkül kivitte a hajót a partra. Sajnos a Soundnak addigra már régen vége lett, de állítólag lesz jövőre is.

*

Általában az a munkamódszerem, hogy meccs közben – mármint akkor, ha tévén vagy streamen követem az eseményeket – nem jegyzetelek, fejben igyekszem tárolni a gondolatfoszlányokat, néha komplett mondatokat is, és reménykedem abban, hogy azok megragadnak, és amikor papírra vetem az okosságaimat csupán fel kell idézni őket. Százszor bebizonyosodott már, hogy ez nem működik, de nem adom fel, mert egyszer sikerülni fog így is, tudom, hiszek benne, babona, miegymás.

A Gyirmót elleni összecsapás kapcsán külön tanulságos lenne látni, hogy mit tartottam fontosnak elraktározni az első húsz-huszonöt percben. Persze most is, mint korábban mindig, megbízhatóan működött a láthatatlan Delete gomb, az azért megvan, hogy semmi jót. Most nem is elsősorban a két negatív momentumra, azaz a bekapott gólra és Simcho sérülésére gondolok, hanem az összképre, ami abban a periódusban egyáltalán nem volt bíztató.

A 0-1-ről tényleg csak annyit, hogy lehet Kisgundit szapulni, miért ilyen kibaszott flegma néha, de egyrészt az lehet a háttérben, hogy mióta fater kevésbé van benne a showbusiness-ben, mert a NER podcast az Origón (ti. Szpíker Korner), meg néha-néha egy kis műsorvezetés azért messze van a hősidőktől, amikor mondjuk hülyejelmezes figurák versengését közvetítette le Játék határok nélkül fedőnév alatt, szóval most a családban Bencének kell megfelelni annak az örök igazságnak, hogy fenntartani a feszültséget. Sikerült, köszi, utólag neked volt igazad. Másrészt szakmailag nézve az a hiba nem csak a kapusé volt, aki láthatóan nem statikusan, hanem nagyon is dinamikusan gondolkodott, értsd!, a bekknek is lett volna lehetősége kettőt lépni előre a hazadást követően. Spongyát rá! Viktor faultja után mérges és szomorú is voltam egyszerre. Dühített, hogy mennyire ostobán és esetlenül lépett oda Széles, ami minimum megkérdőjelezi a képességeit és főként a kompetenciáját ehhez a játékhoz. A lelkesedés fontos erény, de nálam kevés. Az azonban még jobban aggasztott, nehogy odalegyen a hosszú rehabilitáció és megint gajra menjen a tavaly ősszel csúnyán szétrúgott láb. Most úgy tűnik, nem ez történt és ez jó.

Ha volt valaki, aki biztosan alul teljesített vasárnap este, az az M4 kommentátora, aki sok-sok és ritka nagy baromsággal szórakoztatta azokat a mazochistákat, akik inkább ezt nézték és nem valamelyik álarcos-maszkos bohóckodást a kertévéken. Kedvencem az volt, amikor az ETO kapcsán arról értekezett, hogy a nagy öregek rúgják a gólokat, Priskin kilencet, Lipták hármat vágott, azaz az összesen huszonegy találatból ők ketten vállaltak tizennyolcat. Apám! Én már egy ideje alig számolok fejben, az Excel az egyik legjobb barátom, de ez még azért menne. Akkor még nem sejthette Horváth Péter, hogy bármennyire gyatra matekból, ettől ő még egy igazi vátesz, hiszen két ígéretes próbálkozás után jött a parádé, egy sima gólhelyzet elbénázása után, amikor csupán szemből, négy méterről kellett volna rést találni a pajzson, nem sikerült, jöhetett az utánlövés, de egy olyan, amit egy átlagos fantáziával rendelkező polgár mint el nem tud képzelni: Temesvári-oxi, Lipták-olló és máris a hálóban táncol a bogyó, szól a vers, és ott abban a pillanatban a Gyirmót minden bizonnyal elvesztette minden győzelembe, de akár pontvesztésbe vetett hitét.

álruhás fekete párducok (fotó: eto.hu)

A második félidő igazi diadalmenet volt, tökéletesen megkomponált szereplőkkel, mestermunka, amiben minden egyes szereplőnek fontos szerep jutott, még azoknak is, akik egyébként halványabban teljesítettek. Neveket nem mondok, mert nem akarom elrontani a jókedvet, az osztályzatok magukért beszélnek.

Vallom, hogy akkor is helye van a bírálatnak a kritikus hangnak, amikor éppen fut a szekér, sőt akkor talán még hitelesebb, bármennyire fikázásnak, a soha semmi nem jó attitűdjének tűnik. Most nekem hirtelen két dolog jut eszembe.

Egyrészt könyörögve kérem a Mestert, hogy felejtse el Várit, mint centert. Tudom, hogy valaha csatár volt, megnéztem az Adatbankot, oké. Meghallottam az üzit, miszerint ez már bevált Csákváron is, de ezt hadd ne vegyem már komolyan ezt az érvet: hullagyenge ellenféllel szemben bekanalazott egy lecsorgót két lépésről. Sokat focizok a tacskómmal, aki nő létére remekül bánik a labdával, gyors, jól fedezi a bőrt, és a kaput is érzi. Mégsem ajánlanám a csapatba, pedig ha egy kicsit több időt szánnék rá, esküszöm lenne benne fantázia. Vissza Barnit a védelembe, mert ott jó, legalábbis jobb.

A másik, hogy magyarázza már el nekem valaki, mi a túróért nem kap több lehetőséget Vitális Milán? Amit én látok, ha ő bent van, felpörgünk, hirtelen ötletek kezdenek bekéredzkedni a pályára. Biztos van ok, de akkor mondják bele a mikrofonba, plíz!

Ami nagyon jó, hogy Kovács Kriszbe visszatért az élet. Neki biztos törést okozott, amikor eladtuk Regőt, a szezon első felében néha úgy ténfergett a gyepen, mint az őszi legyek, most azonban újra önmaga volt, robbanékony, bátor, pontos. A vezető gól előtti akciózás plusz a tűpontos ütempassz világszínvonalú volt, akárki meglássa.

Nekem kurvára hiányzott már Vaske, és öröm volt nézni, ahogy beszállt a meccsbe. Kicsit igazságtalan dolog őt kiemelni, hiszen szűk tíz percet kapott, de a blogírás már csak ilyen műfaj.

Jók voltunk na! Végre bizonyosságot nyert, hogy Priska nélkül is tudunk gólokat rúgni és nyerni, ráadásul egy jó csapattal szemben. Kicsit dühít, hogy Bagi Pista megkapta az ötödik sárgáját és nem lehet ott Szegeden, de talán jobb is, mert a Vasas ellen nagyobb szükség lesz rá.

Vérszagot érzek, szerintem vasárnap megüthetjük a bezzegcsapatot és akkor tizenkilenc kör után egész elfogadható helyen fogunk állni. Mondjuk addig le kéne hozni tisztességgel és főleg vereség nélkül a szerdai bajnokit.

Isten minket úgy segítsen!

*

WKW ETO – Gyirmót FC 4-1 (1-1)

zárt kapuk mellett, vezette: Bogár

ETO: Gundel-Takács 2.5 – Kovács 4.5, Temesvári 4, Lipták 4.5, Kerkez 3.5 (74’ Fejes 3) – Kiss M. 2.5 (83’ Vashkeba 0), Bagi 4 – Szimcho 3 (22’ Sipőcz 3.5), Berki 4, Májer 4.5 – Vári 2.5 (46’ Farkas 3). Edző: Csató Sándor

Gyirmót: Rusák – Major, Széles, Hudák, Hajdú (78’ Kiss B.) – Vogyicska, Vass, Nagy – Szatmári (64’ Heffler), Varga (66’ Mayer), Herjeczki. Edző: Csertői Aurél

Gólok: 12’ Nagy 0-1, 28’ Lipták 1-1, 50’ Májer 2-1, 84’ Májer 3-1, 88’ Berki (11-es) 4-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

újra meg újra