jó utat, Dzsoni! (fotó: eto.hu)

Szomorúnak lenni azért jó, mert mindig ott van a lehetősége annak, hogy egyszer talán boldog leszel, és akkor már megérte a szenvedés.

Ma reggel bemondta a rádió, hogy meghalt százhatvanhárom idős, többnyire krónikus beteg, ami minden eddiginél magasabb szám. Tegnap százharminckettő, tegnapelőtt százhuszonhat, előtte százkilenc. Megszoktad már ezeket a híreket, együtt élsz velük, ha akarod, ha nem, úgyis megtalálnak. Akkor is, ha fogod és kihajítod a tévédet az ablakon, akkor is, ha beteszed a routert a mikróba és két percig pörgeted a 750 Watton, és akkor is, ha felgyújtod az összes újságos bódét. Vannak még újságos bódék egyáltalán? Amikor sok-sok évvel ezelőtt hírlapkézbesítőként kerestem pénzt nyaranta, arról álmodoztam, hogy lesz majd egy ilyen kis faházam, ahol naphosszat üldögélek, amikor nem jön kuncsaft olvasok, ha pedig odatéved valaki, hosszasan elbeszélgetek vele a világ dolgairól, hiszen olyan széles látoköröm lesz a rengeteg napilapnak és magazinnak köszönhetően, hogy nem lesznek a tudásomban vakfoltok. Azt hiszem, erről az ideámról végképp letehetek.

Manapság mindenkit a vírus visz el, megszűnt minden más betegség, az utakon nem történnek halálos balesetek. Nem lesz öngyilkos senki. Minek? Előbb vagy utóbb utolér a kór, mennyivel egyszerűbb így, nem kell azon töprengeni, hogy vajon a vonat elé ugorjon, vagy igyon meg egy üveg viszkit és utána indítsa el az autó motorját a gondosan bezárt garázsban az, akinek teljesen kilátástalanná vált az élete.

Más lett a halál. Egyszerűbb. Részvétlenebb. Anyám minden nap megnézi a gyászjelentéseket. Már régi szokása, talán a korral jár, nem tudom. Elhatároztam, ha majd én is öreg leszek, mondjuk idősebb, mint hetven, jut eszembe!, leszek hetven?, milyen botorság most ezzel tervezni, de azért remélek, akkor biztosan nem fogom a halottas rovatot böngészni. A gyerekek mindig határozottan akarnak mást csinálni mint a szüleik, aztán mégis minden megtörténik. Ördögi kör. Anyám még az internettel kapcsolatos ellenérzéseit is legyőzte, hogy lássa az értesítéseket, ami egyébként fontos áttörést jelentett számára, mert már egyedül rögzíti az óraállásokat a szolgáltatók felületein. Sokan vannak, mondja rezignáltan. Szerinted koronás volt?, kérdezi és már darálja is a nevet, meg persze pár momentumot az élettörténetéből, én közben úgy csinálok, mintha érdekelne, pedig nem. Nem tudom, vetem közbe, amikor kisebb szünetet tart, mit nem tudsz?, mordul rám, és már bánom, hogy nem figyeltem eléggé. Hát az, hogy koronás volt-e, felelem, s közben összehúzom magam kicsire, eszembe jut, amikor rosszat szóltam gyerekkoromban, akkor is így nézett rám, szúrós szemekkel. Nem félsz?, próbálom másfelé terelni a beszélgetést. Ha jön, akkor jön, szól szikáran, semmilyen érzelmet nem hallok ki a szavaiból, pedig nagyon figyelek. Gyere, megmutatom, hol tartom itthon a készpénzt, s már indul is a hálószoba felé. Szó nélkül követem. Remélem igazságosan elosztjátok majd a testvéreddel, folytatja, miközben kihúzza az egyik fiókot. Bólintok, de úgy, hogy ő azt nem látja.

*

Méltatlanul keveset tudok és tudtam Kiss Zoltánról. Ahogy a hatvanhármas csapat sok másik tagjáról is. Az élet igazságtalan, hiszen abban a korban a tévé nem adta a meccseket, az újságok pedig többnyire egy rövid tudósítással letudták a beszámolót, sokszor képet sem csatoltak a szöveg mellé. Ha belegondolok, hogy manapság még arról is kolumnás cikk jelenik meg, ha az egyik aranylábú egy mérkőzésen teszem azt ad két gólpasszt, bizony sokszor sírni lenne kedvem. Kiss Zoltán 1964 és 1969 között összesen huszonkét nemzetközi kupameccsen szerepelt, azokon az elejétől a végéig pályán volt. Olyan csapatok ellen lépett pályára mint a Benfica, a Fiorentina, a Braga, a Standard Liège, a Milan vagy a Barcelona, és nem mellesleg a Chemie Leipzig, a Lokomotiv Sofia, a DWS Amsterdam, vagy éppenséggel az Apollón Limassol. Ezek az összecsapások ma napokon keresztül oldalakat kapnának a Nemzeti Sportban, a játékosok folyamatosan képernyőn lennének, ahol adnák a semmitmondó, üres nyilatkozatokat, mert igazából senkit sem érdekelne a véleményük, csak a nevükre és az arcukra lenne szükség a magasabb példányszám és a még több klikk elérése érdekében. Talán jobb is, hogy a mi régi hőseink abban a korban éltek és így saját jogukon lettek azok, akik, azaz legendák.

Tíz éven keresztül futballozott az ETO-ban. Közel kétszázötven bajnoki meccsen játszott és azokon négy gólt szerzett. Bajnok lett és háromszor volt tagja kupagyőztes csapatnak.

Nyáron volt nyolcvan éves, ajándékként a Nyíregyháza ellen ő végezhette el a kezdőrúgást. Én akkor csak annyit láttam, hogy apró emberke energikus mozdulattal indítja útjára a labdát, miközben felettem recseg a hangszóró. Bevallom nem tudtam, ki az az aprócska bácsi, és csak a másnapi újságcikkekben olvastam, hogy Kiss Zoltán volt az. Így aztán végre láthattam őt is a pályán a nagy legendák közül.

Jó ómennek bizonyult, nyertünk.

Kiss Zoltán most eltávozott az égi futballpályákra.

Emlékét megőrizzük.

*

1972. július 5.

Rába ETO – Egri Dózsa 3-1 (-)

3.500 néző, vezette: Müncz

ETO: Palla – Keglovich, Pozsgai, Magyar – Horváth, Kiss – Stolcz, Somogyi, Nagy, Póczik, Pénzes. Edző: Győrfi László

EGER: Deésy – Tóth, Mészáros, Czeczeli – Kárpáti, Simon – Vígh, Ambrus (44’ Rajna), Bánkuti, Kovács, Tóth (62’ Patvaros). Edző: Kovács Ferenc

Gólok: 9’ Kiss 1-0, 40’ Horváth 2-0, 61’ Tóth 2-1, 90’ Póczik 3-1

A 9. percben gólt ért el az ETO. Kiss vezette a győri támadást. Kényszerítő támadás után betört a 11-es pontra és a kifutó Deésyt érintve jutott lövése a hálóba. 1:0.

Az utolsó találat.