Egyszer egy királyfi

mindenhol jelen van (fotó: gramho.com)

Minden alkalommal eltévedtünk.

Pedig csak azt kellett figyelni, hogy előttünk legyen

A fenséges Tajo hatalmas kékje, ahogy baktatunk lefelé.

De az utcák annyira egyformák voltak,

S az épületek is ismerősek az előző napi sétából,

Igaz csak először, ám utána rögvest jött egy hasonló,

Kisvártatva még egy és még egy.

Ez lesz az, mondtam határozottan, itt balra!

Zsuzsa hiába győzködött, hogy inkább jobbra vezet az út,

Nem tágítottam, konokul követtem a vélt igazamat,

Aztán percekkel később be kellett látnom,

Hogy mégsem volt jó választás.

Megváltásként érkezett a patinás villamos

Semmivel sem összetéveszthető hangja,

Ami végre elvezetett bennünket a Rua de Santiago sarkára,

Oda, ahol ez az oly kedves utca beletorkollik a Largo Santa Luziába.

A kedvencünkké vált a túloldalon rejtőzködő terecske,

Egy olyan lugasféle, ami lejjebb volt, mint az út,

Így aztán két oldalról kőfalak vették körbe,

Amiket kék mintás pompás azulejók díszítettek.

Késő délután kezdett éledezni a hely,

Fiatal párok andalogtak szerelmesen,

Diákok vitatkoztak kisebb csoportokban,

Komoly képpel igyekeztek megváltani a világot,

Aztán egyszerre összenevettek és bort ittak.

Egy alkalmi zenekar játszott, hárman voltak.

A gitáros, akiről később kiderült, hogy argentin,

San Miguel de Tucumánban nőtt fel, amit szűknek érzett.

Elfogyott a levegőm, érted?, kérdezte később,

Egy pohár portóival a kezében, és én értettem.

A korláton ült, két aktkord között ébenfekete hajába túrt,

De így sem tévesztette el a dallamot, ez ám a művészet!

Ti honnan jöttetek?, tudakolta, mikor a hangszerét pakolta.

Magyarországról, feleltem büszkén, hallottál róla?

Ekkor rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel,

Melegség volt abban a tekintetben, és átölelt.

Ismertem egy fiút, akit talán te is, mondta lassan, tagoltan,

S elkeskenyedett a hangja, miközben a gondolatai

Láthatóan messze tájakon jártak, talán Tucumánban.

Lisszabonban mindenki szerette, istenemre, mindenki!

A Fényben elkápráztatta az embereket, mint egy színházban,

A játéka maga volt a megtestesült tisztaság és elegancia,

Ő volt a huszonkilences, ami prímszám, ami különleges.

Aztán meghalt, pedig még csak az út elején járt.

Nem lett volna szabad Guimarãesbe menni akkor.

Tudod, folytatta egy kis csöndet követően,

Guimarães a Bölcső Városa és ő ott halt meg.

Ha már halál, hát nem gyönyörű?

Kategória: mindenmás
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.