Fogd meg a kezem és induljunk!

az élet él és élni akar (fotó: natura-zala.blogger.hu)

Álmos decemberi vasárnap koradélután volt, amit tönkretett az a semmiből jött gól. Negyvenkilencet aludtam azóta, a seb persze begyógyult, az idő ugyebár nagyon jó barát. Álmodtam közben sokfélét. A legtöbbre nem is emlékszem, de fura mód az egyik ilyen éjszakai szellemutazás tökéletesen megmaradt. Talán mert annyira valószerűtlen volt az egész. Emlékszem, mikor felriadtam erősen koncentrálni kezdtem, hogy maradjon meg minden mozzanata, mert akarom később is élvezni az összeset. Ez az akarás általában nem szokott sikerülni, pár perc múlva elillan a történet, hiába ások nagyon mélyre, egész egyszerűen semmi. Most azonban minden másként alakult. Mint egy mesében.

*

Szép tavaszi nap. Igazi nagypálya jelenti a kulisszát egy apró falucskában. Ülök a kispadon, mondják, az álmok a vágyainkból összerakott absztrakt filmek, és tényleg. Gyönyörű zöld dressz feszít rajtam. A címer? Nem igazán emlékszem, de arra azért igen, hogy nem az. A pályán kissé elmosódott, de mégis ismerős arcok futkároznak szorgosan. Az egyikükkel mintha dolgoztam volna együtt évekkel előtte, aztán ott az a srác, aki Quimbyt gitározik a vasúti aluljáróban. Hol volt, hol nem volt. Vezetünk, ha szorosan is, 2-1 ide. Talán tíz perc lehet hátra, amikor int a mester, a többiek Kari bának hívják, és rendre összenevetnek vele. Érdekes, számomra vadidegennek tűnik, mintha az elején nem is ő lett volna az edző. Gyere öcskös!, szól hozzám határozottan és szárazon. Igen, öcskösnek hív, valamiért nem bánom. Bemész, eldöntöd. Nem bonyolítja túl, határozottan hátba ver, előveszi gyűrött cigarettás dobozát, rágyújt, aztán elmegy. Mikor már a pálya közepén járok már, látom, ahogy felszáll egy buszra. Integet. Vagy legalábbis mutat valamit. Nem értem, mit. Itt vagy már végre?, ordít rám Kiss Tibi. Hiszen ez nem is a srác az aluljáróból! Nincs időm lamentálni, sprintelek teljes erőből a tizenhatos felé. A labda íve tökéletes, hagyom, hogy pattanjon egyet, aztán teketóriázás nélkül bevágom tizennégyről a hosszú felsőbe. Az érzés leírhatatlan. Hirtelen minden és mindenki eltűnik mellőlem, én csak rohanok ki a világból. Üvöltök. Az univerzum határánál járok, amikor egy szelíd kar átölel hátulról és nem ereszt tovább. Megfordulok, Mile Sanyi mosolyog rám. Ő is zöldben van, akkor döbbenek rá, hogy kivel játszok egy csapatban. Ez most fájni fog, tudom, mondja lassan, miközben tekintetét az oldalvonal felé emeli. Követem őt, és akkor látom a magasan lobogó sárga-vörös kockás zászlót, annak a gonosz fekete embernek a kezében. Nem volt les, de ennek semmi jelentősége, mondja Mile Sanyi, és megsimogatja az arcomat. Gyere, csináljuk tovább! Nincs bennem szomorúság, nincs bennem dac, ha ő mondja, a legmagasabb kerítést is átmászom. A végén marad a 2-1.

*

Hét hét telt el és végre újra pattog a labda. Hurrá! Felemás érzéseim vannak, a pandémia, a zártkapus meccsek, bevallom picit eloltották bennem a közelmúlt szerencsétlenkedései miatt egyébként is alacsonyabban lobogó tüzet. A világért sem akarom bántani azokat a fiúkat, akik most viselik a zöld-fehér mezt, mert kevéssé az ő hibájuk, de lassan már csak a múlt egyre távolodó emlékei hoznak lázba, ha látom a három betűt, amik egymás mellé jelentik a mindenséget: ETO. Most egy ilyen világ van, be kell érni a kevesebbel.

Azért ott motoszkál hátul: biztosan jól van ez így? Tényleg nincs semmi, ami valamit visszahozhatna abból a hangulatból, ami régen volt?

A meccsek előtti nagy meneteléseket az Ipar úti felüljárón.

A hétfői napkezdéseket, amik szinte kizárólag a hétvégi bajnokiról szóltak iskolában, munkahelyen.

A reggelre elfogyó újságokat, a könyörgő tekinteteket, tessék mondani, biztos, hogy nem maradt még egy ’Sport?

Azt, ahogy a focistákat megrohamoztuk egy-egy autogrammért a lakótelepen, mert ők is ott laktak.

A Manchester Unitedet. A Juventust. A világfutballt.

A büszkeségemet.

A fiatalságomat.

Nem vagyok annyira naív, tudom, hogy a mostani futball már másról is szól. Sőt! Igazából teljesen másról szól! De akkor is!

Adjátok vissza a játékomat, a szenvedélyemet!

*

Kezdetnek rögtön egy ETO-Pécs, ami egy csöpp reménysugár arra nézvést, hogy a normalitás nem csak egy múló szeszély a mai magyar labdarúgásban. A modernitás és a tradíció nem egymást kioltó erő. Mennyi remek párharcra emlékezhetünk, legyen elég csak a ’82-es majálisra gondolni! Nagy idők, nagy tanúja volt apám is, aki egy év kihagyás után baktatott ki azon az esős szombaton a stadionba.

Most a Pécs van nyeregben, igazi tündérmese, amit eddig produkáltak, a szívem mélyén ilyen sztoriról álmodtam ’17 nyarán, amikor feljutottunk a második ligába. Sokak szemében a PMFC jelenti a példát, miszerint a világ végtére igazságos, ahol a legkisebb királyfi tényleg megcsinálhatja a szerencséjét, fél királyság, gyönyörű feleség, miegymás. Nekik azért üzenem, hogy a valóság közel sem ilyen szép, pécsi barátaink egyrészt lassan kipukkadnak majd, azt sem zárom ki, hogy a végén mi leszünk előrébb, és az a királyfi sem olyan makulátlan, mint aminek látszik.

Azért legyünk szerények és mértéktartók, a csapatok játsszanak ma egy értékelhető meccset, amit ugye ország-világ láthat a tévé nyilvánosságának köszönhetően, és aminek végén mondhassák az igazán hardcore futballdrukkerek: bazmeg, ez százszor jobb volt, mint a Diósgyőr-Budafok!

A tippem: ETO FC – Pécsi MFC 3-1.

Hajrá ETO!

Kategória: felkonf
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.