kő, papír, olló (fotó: PMFC Facebook)

– De hiszen maga nem is tud úszni, Bednárik! – csattan fel Sajben úr, miközben igyekszik nem ránézni az előtte unott arccal álldogáló ötvenes férfi satnya testére. – Vegye fel azonnal a fürdőköpenyét és hagyja el az irodámat!

Bednárik azonban nem mozdul, megállás nélkül rágózik tovább, roppant idegesítő módon mozgatja alsó és felső ajkát, leginkább egy szótlanul kérődző tehénre hasonlít, attól eltekintve, hogy a tehenek nem szokták csíkos fecske fürdőruhában tölteni a drága idejüket egy csillogó irodaház huszonharmadik emeletén, egy üvegfalakkal körbevett elegáns tárgyalóban. A sarokban magasodó szobrot figyeli, picit oldalra is biccenti a fejét, úgy próbálja jobban megérteni az alkotást, de nem sokra jut. Vajon ez egy nő vagy egy férfi?

– Egy pillanat, Sajben úr! – szólal meg hirtelen, óvatosan közelebb lép a szoborhoz, megtapogatja, majd nem mindennapi merészséggel elfordítja kilencven fokkal. – Mit is mondott, Sajben úr? Teljesen magával ragad ez a csodálatos alkotás. Ugye ez egy eredeti Breitenbruch? Ha nem tévedek a korai időszakából. Nem hittem volna, hogy pont itt fogok találkozni egy ilyen remek darabbal. Tudja! A kétezres évek elején sokszor jártam a Guggenheim Múzeumban, Bilbaóban. Rengeteg Breitenbruchjuk van. No meg Leguizamón, Merentiel és Beccacece. Nahuél Beccacece! Én nem is értem, miért nem kezeli helyén a művészettörténet a chilei exponenciális virtualistákat? Önnek van erre valamilyen magyarázata?

Bednárik annyira belemelegedett a nagyívű esztétikai előadásba, hogy észre sem vette, Sajben úr közben már leült az íróasztalához. Előtte míves viszkis pohár, kedves emlék Louisville-ből, aztán lassú és kimért mozdulatokkal tölt a huszonegy éves Bushmillsből, amit kizárólag a legnagyobb üzleti partnerek látogatásakor szokott elővenni, de akkor is csak ujjnyit kap mindenki. Most azonban nem áll le a mozdulattal, csak folyik az aranysárga nedű bele a pohárba, egészen a pereméig. Miután végez, kicsit megemeli a kristályt, kinéz az ablakon, el a messzeségbe, gyönyörűen csillog a viszki a lemenő nap fényében, majd hirtelen felhajtja az egészet. Forróság önti el a testét, először nem is érez ízt, csak a nyelve hátsó fertályán kezd bizseregni valami, de az a valami mindent megér. Aztán szépen jöhet a torok, a nyelőcső és végül a gyomor. Borzongás van, Sajben úr kívül helyezi magát a világmindenségen, hirtelen újra Louisville-ben jár, ahol talán utoljára volt boldog.

– Nem kellett volna hazajönnöm, Bednárik! – ezt már bárgyú vigyorgás közepette mondja. – Ha adhatok magának egy tanácsot, minden döntését úgy hozza meg, hogy hallgat az intuícióira! Régen ökörségnek tartottam ezt, béna női magazinok agyatlan szövegének, de most már be kell, hogy lássam, sok igazság van benne. Kér egy pohárral, Bednárik? Na! Ne utasítson vissza! Nem biztos, hogy valaha ihat még ilyen minőségű viszkit!

– Köszönöm, Sajben úr! Igazán megtisztelő. De tényleg csak egy keveset. Tudja a feleségem…

– Ugyan már, Bednárik! Ne legyen ilyen! Itt van most a felesége? – horgad fel Sajben úr, miközben előkeres egy másik poharat. – Egyébként is majd a sofőröm hazaviszi magát, aztán holnap visszajön a kocsijáért.

hiába futsz, hiába menekülsz (fotó: PMFC Facebook)

Koccintanak és isznak.

– Amit az exponenciális virtualistákról mondott, abban van valami. Én azonban kevésbé kedvelem a modern művészeteket. Talán meglepő, amit mondok, de egész egyszerűen megőrjít, ha egy alkotásban nem látom meg a direkt mondanivalót. Régi vágású vagyok, engem ezek a dolgok szórakoztassanak, és ne gondolkoztassanak! Tudja mi ennek a szobornak a címe? – fordul Sajben úr a sötétszürke gránit valami felé, ami totálisan uralja egyébként az irodát. – Amikor a magányos juharfa rájön, hogy az életének tulajdonképpen nincs értelme.

Nevet. Először csak halkan, aztán egyre harsányabban.

– Ez egy baromság, Bednárik! Egetverő baromság! – Sajben úr hirtelen feláll, kissé megtántorodik, ami nem meglepő, mivel már a harmadik pohár viszkit tartja a kezében, odamegy a szoborhoz, aztán rámutat egy kidudorodó részre. – Ez nem egy női mell, Bednárik? Hol van itt egy faág, vagy akár egy fatörzs, Bednárik? – kicsit visszahőköl -Maga még mindig fürdőnadrágban van?

Bednárik zavartan feláll, az ajtó melletti szekrényhez somfordál, ahonnan elővesz egy rózsaszín fürdőköpenyt, amin hatalmas fehér flamingóminták törik meg a monotonitást. Miután felveszi, visszaoldalaz az íróasztalhoz.

– Nem szeretnék kioktatónak tűnni, – vág bele egy hosszúnak ígérkező monológba, bár nem tudja, hogy ennek most itt van-e a helye. –  de pontosan ez az exponenciális virtualizmus lényege. A kettőség, az, hogy a nézőt folyamatosan kétségek között tartsa, sőt tovább megyek, előhozza belőle gondolatainak legmélyebb rétegét Ebből a szempontból önnek igaza van, az a valami, akár lehetne egy női mell is, ez egy legitim nézőpont, de vajon ön miért látja annak? Ez itt a kérdés, Sajben úr? – miközben Bednárik ezeket mondja, már meg is bánta, hogy belekezdett, de már nincs visszaút.

– Bátor ember maga, Bednárik! Először is megjelenik egy komoly állásinterjún fecske úszónadrágban, aztán most meg arra céloz, hogy bennem elfojtott szexuális aberrációk rejtekeznek. De tudja mit! Díjazom a merészségét, maga lesz itt az kereskedelmi igazgató, de egyrészt megkérem, hogy haladéktalanul öltözzön fel, másrészt a beadott önéletrajzából húzza ki a képességei közül az úszást, mert azt mindketten nagyon jól tudjuk, hogy maga nem tud úszni, Bednárik.

*

Helyreállt a világ rendje, idejön egy masszív kis csapat, tele ambícióval, ötlettel, elszántsággal, cibálja a bajuszunkat rendesen, van ok a körömrágásra bőven egészen az utolsó percig, ennek ellenére a táblán végül az áll, hogy nyert a hazai. Emlékszem még azokra a daliás időkre, amikor ez volt a normalitás: régen volt, hogy is volt?

A pécsiek őszi menetelésének maximális riszpekt. Igazi jutalomutazás volt, lehetett merengeni arrafelé, hogy milyen is a normalitás, azaz a Munkás a legjobbak közé igyekszik. Bevallom, engem meglepett, hogy a piros-feketék a második helyen karácsonyoztak, de ezt kizárólag az augusztusi találkozásunkra alapoztam, amiből ennyi idő után is csak annyi maradt meg, hogy nyernünk kellett volna, és a pécsi bekksor nem túl ügyes, ellenben kibaszott pokróc. Onnantól kezdve a tudásomat a Nemzeti Sport közismerten magas szakmai nívójára alapoztam, akik végig azt írták, hogy a PMFC jó, mert például alig kap gólt. Mert lerúgnak mindenkit, aki a kapu felé merészel csalinkálni, tettem hozzá én, és elképzeltem Feczesint, ahogy sírva fekszik a tizenhatos előtt.

Ehhez képest most az történt, hogy kemény, de férfias játék zajlott a pályán, a tisztátalanság bőven az elfogadott keretek között maradt, plusz a mecseki legények kombináltak is. Jujj! Az biztosan tudatos volt, hogy kezdés után rögvest nyomni kezdtek, plusz a pszichológusuk vagy az edzőjük elmondhatta nekik, nálatok nincs jobb a földtekén, de legalábbis a Dunántúlon biztosan, slussz, passz! Jut eszembe, ha valakinek van infója arról, hogy Vass mester valamilyen módon kötődik a rábaközi labdarúgást markánsan meghatározó Vass-famíliához, bátran tegye fel a kezét!

No de! Nem jött szerencsére a gól, így aztán az ETO megmutathatta, hogy miben jó manapság igazán. Segítek. Fel tud építeni pár egészen parádés támadást, amiből a végén gólhelyzet vagy gólhelyzetecske lesz, amit aztán meglepően nagy hatékonysággal ki is használ. Az utolsó két meccs (DAC, Pécs) tapasztalata számomra az, hogy ez egyelőre inkább csak az első félidőben megy, szóval ha ott összejön a dolog, akkor van sansz a sikerre. Most összejött, ami (itt most nagyon igazságtalan leszek, amiért előre is elnézést!) kettő embernek volt köszönhető. Bagi Pista. Én ilyen ihletett formában még nem láttam játszani a Pistát. Az egy dolog, hogy sosem látott elánnal lépett bele a párharcokba, tudtam én, hogy kemény a kis hamis! Attól ellenben totál lehidaltam, természetesen csakis jó értelemben, hogy lakozik benne egy kis labdaművész is. Hölgyeim és uraim! Az első találat előtti kulcspassz (sarokkal, talán kis kötényke is volt mellette, de ez már lehet, hogy csak a múlt megszépítése, nem akarom lerombolni az illúziót, nem nézem vissza videón), a legnagyobbakat idézte. Ha mondjuk Modrić csinálja, akkor mindenki ejakulál, és fix vágókép az UEFA promóciós kisfilmjében. Így azonban csak, és ez most egy nagyon idézőjeles csak, azoknak okozott egy remek vasárnap estét, akik belefutottak az M4sport+ közvetítésébe. Apró mellékszál, hogy kis csapatunk annyira gazdag ebből a szempontból, hogy szerintem ezt a figurát a keretből még számosan meg tudják csinálni, a Berki Pista például álmából felébresztve, hajnal kettőkor bekötött szemmel a másfélméteres hóban. Is. De nem akarom leárnyékolni a másik Pista, a Bagi nagyságát. A másik emberke természetesen Priska, aki már az elébb megénekelt előkészítést is meg tudta fejelni, hoppácska!, micsoda szójáték!, mert abból a beadásból, amit Erdei eresztett meg, egyébként remekül, erősen, kérlelhetetlenül, relatív pontosan, száz centerből jó ha ketten szereztek volna gólt. Mert odaért, mert emelkedett, mert tekeredett, mert tett bele erőt, mert pont oda stukkolt, ahová a kapuspók már nem szőhetett hálót. Aztán jött a második dugó (assziszt: Bagi), mert Tomi ott volt, mert ott volt és mert megint csak ott volt. Szögezzük le, lehet, hogy Priska már csak statiszta lehetne az első ligában, ami egyébként egyáltalán nem biztos, lásd például a vidis Zivzivadze sorozatos bénázásait azért a kurvasokmillió forintért, amit te meg te meg te adtunk neki az adóforintjainkból okosan áttranszformált nemközpénzből, de hogy bőven kinőtte az NB II-t, az teljesen bizonyos.

hé mambó (fotó: PMFC Facebook)

A második félidő aztán egy kicsit másról szólt. Szerintem tudjuk le a sztorit a nem feltétlenül mi domináltunk sokszor elcsépelt fordulatával, ami vagy tudatos volt, vagy nem. Ha a cél a kedves nézőközönség vérnyomásának konstans magasban tartása volt, akkor a projekt totális sikert aratott, amit Gundi még meg is tolt egy csöppet. Legyünk pozitívak, szóval egyébként kibaszott magabiztosan tette a dolgát, és ami fontos, a végén mutatott három extrát is. Nála az a helyzet, hogy nem működik kilencven percen keresztül a stand-by gomb. Ami jó hír, hogy ezek a szakaszok mintha rövidülnének, bár a kapusoknál két másodperc homály pont elegendő a látványos bukáshoz, illetve az önmarcangolást nem a pályán folytatja, vagy ha igen, akkor abban vérprofi.

Azt írtam felvezetésként, jó lenne azzal a tudattal zárni a meccset, hogy magasabb volt a nívó, mint a megelőző DVTK-Budafok meccsen. A küldetés teljesítve, és nem azért, mert ott a béka segge alatt volt a színvonal, hanem azért, mert igazi férfiak küzdöttek egymással az utolsó pillanatig.

De mi ebben a meglepő, hiszen egyik oldalon az Egyetértés, a másikon meg a Munkás volt a főszereplő.

Csak így tovább!

*

WKW ETO – Pécsi MFC 2-1 (2-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Szilasi

ETO: Gundel-Takács 3 – Kovács 3.5, Lipták 3, Temesvári 3.5, Fejes 3 – Bagi 4.5, Kiss 3 – Erdei 3 (73’ Sipőcz 0), Berki 3.5 (74’ Sipos 0), Májer 3.5 (88’ Szabó) – Priskin 4.5. Edző: Csató Sándor

PMFC: Hermány – Sági (46’ Króner), Rácz (83’ Keresztes), Preklet, Katona – Grabant (46’ Hegedűs), Futó, Bartha (61’ Tihanyi), Óvári, Kónya – Adamcsek (61’ Geiger). Edző: Vass László

Gólok: 13’ Priskin 1-0, 24’ Priskin 2-0, 59’ Óvári 2-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]