a szélvédőkre vigyázz (fotó: ETO YouTube)

A zarautzi birkózóteremben még soha nem fordult elő olyan, hogy egy futball-labda pöffeszkedjen a két szőnyeg között, pedig már legalább hetven éve használta ezt a helyiséget az »Aparteko garaipena« egyesület. Nem csoda, hogy amikor azon a reggelen Patxi Ugalde kinyitotta az ajtót, majd gondosan elhúzta a sötétítő függönyöket és körülnézett a kissé dohos teremben, először a döbbenet ült az arcára, amit aztán viszonylag gyorsan a düh és a kétségbeesés fura keveréke váltott fel. Ő ugyanis nagyon jól tudta, hogy ez nem csupán egy baljós jel, hanem bizony valaminek a végét is elhozza az egyébként ártatlannak tűnő bőrfoci.

A klubot még Ugalde dédapja hozta létre valamikor az 1900-as évek elején, amikor hazatért egy hosszabb kaukázusi körutazásáról. Gorka Zumalacarregui az alapító professzorok egyikének számított a bilbaói Duesto Egyetem földrajz fakultásán, és akinek fő kutatási területe Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia határvidéke, ezen belül is a Fekete-tenger medencéjének hegy- és vízrajza volt, így aztán többször is járt azon a vidéken. Szinte megszállottként utazott keresztül-kasul a vadregényes tájakon, és amellett, hogy szorgosan rajzolta térképeit, rengeteg mást is meg akart tudni a helyiek életéről és kultúrájáról. Egyik legérdekesebb tapasztalása az volt, hogy arrafelé milyen nagy becsben tartják azokat a férfiakat, akik rendszeresen hódolnak a testkultúrának, ezen belül is azoknak a mozgásformáknak, amik kifejezetten a puszta emberi erőn alapulnak. Amikor csak tudomására jutott, felkerekedett és ott nyomorgott a tömegben, ahol világvégi falvak erős emberei vívták vérre menő, de mégis sportszerű csatáikat. Teljesen magával ragadta az a semmivel sem összehasonlítható hangulat, ami körülvette ezeket az ünneppel felérő performaszokat, így nem volt számára kérdés, hogy otthon is elülteti ennek az életérzésnek a magját, megalapítja Baszkföld első birkózó klubját.

Az egyetemen nem osztották a lelkesedését, a jezsuiták alapból ódzkodtak minden olyan tevékenységtől, ami nem a szellemi élet dicsőségét hirdette, egyetlen kivételnek a foci számított, ezért aztán szülővárosában, Zarautzban tette meg a kezdőlépéseket. Így jött létre az »Aparteko garaipena«, amit azóta is Zumalacarregui leszármazottai vezetnek. Először a fia, Gorka állt a klub élén, őt követte Iker Ugalde, a legidősebb lányának, Korónak a férje, mivel Gorkának csak lányai születtek, majd jött az ő fiúk, Patxi, aki immár harminckét éve elöljáró és a nem mellesleg főedző. Büszke bajnokok egész sorát nevelte az egyesület a hosszú évtizedek alatt, akik közül sokan világbajnokságokat és olimpiákat is megjártak. Ennek ellenére soha nem vetette fel őket a pénz, ami nem is akkora baj, hiszen talán ezért sem változott meg a családias légkör, ami mindig is körül lengte az »Apartekót«, ahogy nevezték szerte a baszk vidéken a szent őrültek különleges közösségét. És volt még valami, ami a kezdetektől megmaradt, ez pedig a futball iránti mérhetetlen gyűlölet, amit az indulás nehézségei miatt keletkezett mély seb okozott, és ami nem akart begyógyulni soha, hiába telt már el több mint egy évszázad. Mondjuk nem is tettek ellene semmit, sőt csak erősítették a mindenkori tagokban az ellenszenvet. A futball nem sport, a futball játék, ami nem része a baszk identitásnak, hirdették megalkuvás nélkül, s tagadták el ezzel a valót, hiszen gyakorlatilag minden településen voltak már csapatok a tartományban, szinte csak Zarautz képezett kivételt. Egészen fura helyzeteket teremtett ez a lehetetlen állapot, példának okáért a vasárnapi misét követően sokszor teljesen elnéptelenedett a város, mert az emberek elmentek inkább Urtetába vagy Askizuba meccsre, ahelyett, hogy otthon lógatták volna a lábukat. Amikor ’80-ban az ETA robbantott az Aizea bárban és meghalt öt ember, Iker Ugalde azt is a foci nyakába varrta, mert valamelyik szomszédos település csapatának játékosai ünnepelték átutazóban a győzelmüket éppen ott, köztük két rendőr, akik, mint utóbb kiderült, az akció célpontjai voltak. Látjátok!, a foci megöl minket!, harsogta Iker a terror elleni békés felvonuláson, és a fájdalom és kilátástalanság miatt elcsigázott emberek egy csöppet talán el is gondolkoztak a szavain, az biztos, hogy utána hosszú-hosszú ideig nem is volt téma egy labdarúgó klub létrehozása.

citrom, narancs, citrom (fotó: ETO YouTube)

A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor a városba költözött Gaizka Anotea, az Athletic legendája, akit egy régebbi utazása során megfogott a kies zarautzi táj szépsége. Aztán amikor szögre akasztotta a stoplist, és úgy döntött, hogy nem akar maradni a zajos Bilbaóban, vett egy házat Zarautzban, a város szélén, közel a tengerhez, és ahol végre megvalósította régi álmát, nyitott egy húsboltot. Először nem tudták a helyiek, ki az a titokzatos idegen, aki remek füstölt sonkákat kezdett árusítani, hamar csodájára járt a pompás serranóinak, aminek illatát kilométerekre is elvitte a fanyar tengeri szél, és akkor még nem is beszéltünk a mesés marhafelsálról. Miután egyre többen tértek be hozzá, és közvetlensége egyenesen megbabonázta az embereket, a rejtély hamar megoldódott, onnantól kezdve pedig már nem volt megállás. Anotea naphosszat és szívesen mesélt a múltjáról, kezdve az első meccséről, amikor a La Riazorban lépett pályára a Depor ellen 16 évesen, arról a Murcia elleni mesterötösről, amivel 5-4-re nyertek egy hózáporos decemberi estén, vagy éppen a nagy KEK menetelésről, aminek során kiverték a Rangerst, a Dynamo Drezdát, a Nottingham Forrestet és csak az elődöntőben állította meg őket a Mechelen, idegenben lőtt több góllal. És persze ott volt a csúcs, a nyolcvankettes vébé, ahol elszoruló torokkal hallgatta a spanyolt himnuszt a Hondurasszal megvívott csoportmeccs előtt, de közben becsukta a szemét és belül azt énekelte, hogy „Areitz bat Bizkaian da/Zar, sendo, zindo/bera te bere lagia lakua”.

Bizkaiaban áll egy tölgyfa/

öreg, erős és ép a gallya/

akár a törvényeink szava.

A zarautzi férfiak katartikus állapotban hallgatták Anotea történeteit, a többség hangosan zokogott, lélekben maguk is ott álltak egy képzeletbeli pálya kezdőkörében, a mellkasukon vörös-azúr dressz feszített, és közben arra gondoltak, az ördögbe is, elég már Patxi Ugalde ellenkezéséből, a városnak igenis kell egy saját futballcsapat, amit lehet szeretni, de ha úgy adódik gyűlölni is, mert a szenvedély már csak ilyen felemás érzés. És ez az, amit a birkózás nem ad meg a helyieknek. Az igazi szenvedélyt.

Megkérték hát Anoteát, hogy amikor legközelebb Donostiába megy húst vásárolni a nagybani piacra, vegyen nekik egy labdát is a városban.

*

Csapjunk a lecsóba!

Veszem a bátorságot és egy győztes meccs után írom le: a DEAC elleni produktum teljességgel fogyaszthatatlan volt, sőt még azt is megkockáztatom, hogy csak és kizárólag erős tudatmódosító szerek hatása alatt lett volna élvezhető a játék. Játék? Hogy is került ide ez a szó? Az átkozott megszokások. Mivel törvénytisztelő polgárként ilyenekkel nem élek, ráadásul két kiskorú gyerek mellett nem comme il faut vasárnap kora délután lerészegedni, így aztán nem maradt más hátra, minthogy a saját szememnek higgyek. Szahar, mondogatják a szereplők sűrűn az Übü királyban, pedig kicsi a valószínűsége annak, hogy Alfred Jarry sok magyar másodosztályú bajnokit látott volna életében. A hiba vélhetően az én készülékemben van, így nem marad más hátra, mint átértelmezni mindazt, amit én erről a gyönyörű sportágról gondolok. Legalábbis arra az időre, amikor leülök a stream elé és ott maradok szűk két órára.

többet elő ne forduljon (fotó: ETO YouTube)

Van ugye az az alaphelyzet, miszerint ellátogat hozzánk a tökutolsó, nevében egyetemi csapat, amelyik tizenegy pontra, azaz majdnem négy győzelemre van a még bent maradó pozíciótól, jogos tehát az elvárás, hogy akkor most jöhet a fieszta. De legfőképp a gólgála. Sajnos vagy szerencsére a futball közel sem ilyen pofonegyszerű történet, nem is csoda, hogy ezek után nem lett a fentiekből semmi. Naivan én is nagy győzelmet vártam, hiába, van ilyen. Ami fáj, hogy mindez nem azért maradt el, mert a DEAC olyan marha nagy ellenállást tanúsított volna, hanem szimplán azért, mert töketlenek és bénák voltunk. Egy héttel ezelőtt a csapat megpróbált focizni, értsd!, gurigázni egy arra totál alkalmatlan ’pályán’, aminek nagyjából a vízen futással egyenértékű volt a hatékonysága. Most olybá tűnt, hoppácska, leesett a tantusz, inkább legyen a levegőben a labda, abból baj nem lehet, csak az a gond, hogy cirka hét napot csúszott a felismerés. Nekünk van egy közel biliárdasztal minőségű gyepünk és számos olyan futballistánk, akinek komoly kihívás a magasról érkező bogyó gyors megszelídítése, amiből egyenesen következik, hogy a játék folyamatossága elillant, mint a kámfor. Nem látom be, hogy mi a fenéért nem lehetett ezúttal tudatosan a földön tartani a bőrt, mert arra azért már volt néhány példa a elmúlt időszakból, sajnos inkább 2020 végéről, hogy ez a fajta stílus nem idegen a srácoktól.

A debreceniek nem csináltak semmi extrát, még a buszt sem tolták be a kapu elé, vagy mondjuk azt a pár kamiont, amelyik a párhuzamos filmforgatás miatt az északi kapu mögött parkolt, ezért egy-két váratlan húzással talán meg lehetett volna lepni őket. Olyan sok kísérletet mégsem láttam ebből a műfajból. Oké, valamiért nem nyíltak ki még a bekapott gól után sem, ami elvárható lenne egy hátrányba kerülő mannschafttól, talán tisztában voltak a saját képességeikkel, de azért ez nem a Helenio Herrera által irányított Inter volt, ami tökélyre fejlesztette a catanacciot. Hála istennek elől meg végképp kapufa volt a debreceni csapat, Sidibe bácsi inkább egészségügyi sétaként fogta fel a sztorit, mint lábilabdás testmozgásnak, így a veszélyt jelző kütyü egy pillanatra sem mozdult el a nulla értéktől. Jut eszembe! Tavaly ősszel láttam a Gyirmót ellen meccselő Barcikában azt a Bereczki Dánielt, aki most a DEAC-ot erősítette. Ott és akkor teljesen fogalmatlanul futballozott a védelem közepén, a vendégek menedzsmentje a fejét fogta, amint közelített felé a labda. Most két sorral előrébb használta őt Sándor Tamás, de úgy tűnik az sem az ő posztja. Talán majd egy másik csapatban, a kapuban kiteljesedik.

A második félidő egy hangyafasznyit jobban indult, amit egyértelműen Vitális beállásának tulajdonítok. Mintha egy másik bolygóról érkezett volna a srác, ami persze költői túlzás, hiszen sokszor a vakok között a félszemű a király, de ő használt olyan, a labdarúgásban egyébként széles körben elterjedt és bevált elemeket, mint ritmusváltás, üresbe passz, etc. Az ő teljesítményét akkor értékelném kifogástalannak, ha annál az egy helyzetnél, amikor tényleg passzolnia kellett volna, ti. a középen várakozó Priskának, kicsiben, nem választ rossz megoldást és nem akarja befejezni egyedül, így elmaradt a tuti assziszt és a megnyugtató 2-0.

szellemekkel suttogók (fotó: ETO YouTube)

Így aztán maradt a végén a körömrágás, hogy nehogy büntessen a futball istene és kapjunk egy nokedlit valami megpattanó szabadrúgásból, esetleg egy kósza felszabadító eltalál egy pálya fölé betévedt sast, ami a nagyjelenet közben lelép a filmesek elől, mert fontosabb neki a szabadság, mint a madár Oscar, és a begyéről behullik Gundi fölött a pettyes. Hála az istennek ilyen sztorik csak Hollywoodban történnek meg, itt pedig nem valamelyik nagy filmstúdió készít remekművet az örökkévalóságnak, így maradt a kínkeserves 1-0. Tényleg! Nem tudja valaki, hogy milyen produkció munkálatai zajlanak?

Három pont a zsákban, Priskin Tomi továbbra is vezeti a góllövőlistát, szóval minden rózsaszín.

Vagy mégsem? Én mindenesetre már piszkosul unom a birkózást.

*

WKW ETO – Debreceni EAC 1-0 (1-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Dolnegó

ETO: Gundel-Takács 0 – Kovács 3, Lipták 2.5, Temesvári 3, Fejes 2.5 – Egerszegi 3 (78’ Múcska 0), Kiss M. 2.5 – Hanzli 2 (71’ Sipőcz 0, 90+2’ Vári 0), Berki 2(46’ Vitális 3.5), Májer 2 (78’ Erdei 0) – Priskin 2.5. Edző: Csató Sándor

DEAC: Tóth – Bényei, Papp, Orosz – Spitzmüller – Székely, Sárosi (81’ Kiss B.). Sándor (72’ Nagy K.), Kundrák (81’ Nikitscher) – Bereczki (72’ Kertész), Sidibe (81’ Nagy Z.). Edző: Sándor Tamás

Gól: 22’ Priskin 1-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]