itt vagyok otthon, ez az én hazám (fotó: saját)

Várjunk még egy kicsit, Karcsika!, súgtam oda majdnem negyven perc teljes csendet követően a mellettem némán, lélegzetét teljesen visszafojtva hasaló kisembernek. Ha nem ismertem volna már vagy tíz éve őt, és ebből a tíz évből nem töltöttünk volna el legalább ötöt közösen, szinte csak és kizárólag az erdőben, akkor magamban már réges-régen eltemetem, biztosan meghalt, mert olyan nem létezik, hogy valaki ilyen hosszú ideig nem vesz levegőt. Persze vett, de olyan kifinomult technikával, aminek csodájára járt a vadászok között, többen hatalmas pénzeket ajánlottak neki, csak tanítsa meg őket is rá. Karcsika azonban roppant nehezen állt kötélnek, és a háttérben egyáltalán nem az irigységet kell keresni, kevés dolog állt távolabb Karcsikától, mint az irigység, sokkal inkább a tökéletességre való állandó törekvés motiválta.

Tudni kell, hogy nagyon komoly előfeltételeket szabott annak, hogy egyáltalán foglalkozzon valakivel. Elősorban súlyos önmegtartóztatást igénylő dolgokat írt elő. Az, hogy a tréning előtt fél évig nem lehet alkoholt inni, még a könnyen teljesíthető elvárások közé tartozott, bár így is hatalmas megütközést keltett a többségben. Akkor mi a fasznak vadászok, ha még inni se lehet!, mondta az egyik kisebb dél-békési vadásztársaság elnöke, miután eljött Karcsikától, majd szomorúságában meghívott mindenkit két körre a helyi kocsmában és inkább befizetett egy kuruzslóhoz, aki ugyanazt a végeredményt ígérte, mint Karcsika, csak éppen harmadáron. A tanfolyam után két héttel holtan találták egy lőállásban, vélhetően vaddisznók támadták meg hátulról. Ő azt hitte, hogy nem hallják és nem látják az állatok, pedig nagyon is látták, mert ugye az az átkozott láthatósági mellény, amit azért kellett viselnie, nehogy agyonlője valami félkegyelmű. Az mondjuk sosem derült, hogy vajon a szuszogás mennyire árulta el, így a kuruzsló sem volt hajlandó visszaadni a tanfolyam árát a feleségének, amikor kisírt szemmel beállított hozzá.

Azokat a bátor jelentkezőket, akik nagy duzzogva bevállalták az absztinenciát, egy utolsóelőtti próbatételként elvitte a mezőkárászi tornász klubba, ahol meg kellett csinálniuk egy komplett gyűrűgyakorlatot, amit előtte háromszor mutatott be az a tréner, aki egyébként ötször nyerte meg az IBV-t a szeren. Meg négyszer összetettben. A leugrás a legfontosabb, no meg a pontos talajfogás!, ismételte meg ötvenszer Hovanyecz Béla, talán ismerős a név, aztán kényelmesen elhelyezkedett az egymásra halmozott szőnyegeken. Mondják, ha kimegyünk Los Angelesbe, megnyerte volna az olimpiát is, de nem mentünk, így számára a depresszió oldására nem maradt más, mint a gyereklányok molesztálása edzések után, és a politikai illegalitás a szélsőjobb kebelén belül. Meg a megmagyarázhatatlan barátság Karcsikával, aki egyébként mindig is felvállalta másságát.

több lábon kell állni (fotó: saját)

Ha még ezek után is maradt ember, ami ugyebár teljességgel lehetetlennek tűnt, jöhetett az ötvenoldalas esszé egy szabadon választott témakörben amibe természetesen nem számolta be a jegyzeteket és hivatkozásokat, valamint a felhasznált szakirodalom felsorolását. Majdnem elfelejtettem, Karcsika határozta meg a dolgozat nyelvét, amiből szigorúan kizárta az angolt, a franciát, a németet, az olaszt, a spanyolt, az arabot, a kínait, az oroszt és minden egyebet, amit több mint tízmillióan beszéltek a Földön. Hogy ne érje szó a ház elejét és még véletlenül se vádolhassák meg elfogultsággal, öt lehetőséget is megadott, azokat szépen felírta fehér papírlapokra, amiket beledobott a fácántollas kalapjába, és a delikvens maga húzhatott. Kettőt is, mert az úgy korrekt.

Te, Karcsika! Volt már olyan, akinek végül elmondtad a titkot?, kérdeztem tőle egyszer, miután összeszedtem minden bátorságomat. Persze!, vigyorgott széles szájjal, és a tekintetéből azonnal kiolvastam, hogy az a valaki, vagy azok a valakik egyáltalán nem mentek végig a procedúrán, ellenben többször is együtt nyaraltak Karcsikával Thaiföldön.

Mi legyen, Karcsika?, kérdeztem újra és közben nagyon fürkésztem azt a barnás színű izét úgy ötven méterrel előttünk a szürkületben. Az istennek nem akart mozdulni, így továbbra sem sikerült kivennem, hogy mi lehet az tulajdonképpen? A méret alapján egy közepes méretű őznek tetszett, de pont háttal állt, így a fejét nem is láthattam. Karcsika megbökte az oldalamat, aztán óvatosan kibiztosította a fegyverét. Most jövünk, Bandibá! Úgy beszélt, mintha egyenesen a túlvilágról érkezett volna ebben a pillanatban. Igazából nem is hallottam semmit, csak a szája mozgásából olvastam ki, hogy mit is akar. Elképesztő ez a pali, futott át az agyamon, de máris a feladatra koncentráltam, mert tudtam, hogy kevés az időnk, így aztán biccentettem neki, hogy mindent megértettem. Ő lőtt először, aztán én. A két hatalmas durranás után jeges csend töltötte be a vidéket. Az állat eltűnt a szemünk elől, de aztán észrevettük, hogy ott hever valami a tisztás túlsó végén, ami mozog ugyan, de egyre lassabban, aztán már sehogy.

és arra emlékszel hogy? (fotó: saját)

Az a pej színű ló, még holtában is gyönyörű volt. Mintha csak aludt volna, ahogy az oldalára fekve megtaláltuk. Hirtelen eszembe jutott, amikor évekkel ezelőtt Zimbabwéban vadásztunk együtt Karcsikával elefántokra és leopárdokra. Ragyogott felettünk a telihold, a paradicsomban éreztük magunkat és akkor meglőttük a vezetőnk rhodésiai ridgebackjét. Hihetetlenül elegáns jószág volt, több százszor vett már részt hajtáson. Biztos, hogy nem mi hibáztunk, hiszen betévedt egy olyan területre, ahová nem kellett volna, de sosem tudtam elfelejteni a halott kutya élettelen és üveges tekintetét.

Most pontosan ugyanígy nézett rám ez a ló is.

*

Mentetek már bűntudattal meccsre?

Én most igen, bár ez az érzés csak a lelkem legmélyén motoszkált bennem, hiszen jobbára elnyomta az a gyermeki öröm, amit akkor érez valaki, ha hosszú idő után újra megkapja, megkaphatja azt, amit nagyon szeretne. Mert szólhatnak arról a hírek, hogy egyre rosszabbak a számok, ha tudod vagy legalábbis érzed, hogy megint jön egy lezárás, ha nem érted, hogy anyádat még miért nem oltották még be, sőt!, fel se hívták, aggódhatsz az ismerősödért, aki a paraméterei alapján akár te is lehetnél, és akinek éppen az életét mentik meg a Covid Osztályon a lelkiismeretes orvosok és ápolók, hajrá Robi!, meg tudod csinálni!, és akkor szembejön a lehetőség, a kihagyhatatlan ajánlat, ETO-Barcika, élőben, még akkor is, ha a vendég részéről kapsz lehetőséget, a cél szentesíti az eszközt, a világ újra rózsaszín.

Sokszor milyen kevés kell a boldogsághoz, igaz? De! Mégis ott egy apró rosszérzés, kicsiny hajszál az egyébként tökéletes montrèali hagymalevesben, szinte észrevéthetetlen disszonáns hang a nagyzenekar játékában, az a kevés, hogy mégis behúzzák a lest a tökéletes akció végén, ami góllal zárul. Zárulna. Mert nézed az üres stadiont és hiába azonos majdnem teljesen a perspektíva, mint amikor a laptop előtt görnyedsz és hunyorogva pislogsz a streamre, van egy komoly hiányérzet, és ha meg kell fogalmazni, hogy mi az, akkor egyszerű a válasz: bizony ti vagytok kedves szurkolótársak és kicsit szégyenkezve ülök le a páholy előtti széksor szélére, de azért élvezem a szikrázó napsütést. Szerencse vagy sem, a flow hamar elillan, mert az idióta járványszabályok miatt nem lehet kint sütkérezni, be kell húzódni a betonkalitkába. Az ablak azért elhúzható.

Nem vagyunk sokan, hiszen nem is lehetünk, de a társaság igazán illusztris. A klub és az akadémia elöljárói követik érdeklődve a játékot, itt van a legújabb spanyol emberünk is, aki hozza a hispán sztenderdet: vidám és nem magas. Mellettem kettővel, hiszen tartani kell a védőtávolságot, Simcho sporttárs figyel, így ránézésre rendben van, ha az felér egy diagnózissal, hogy nem húzza a lábát, amikor a szünetben kisasszéz a sorok között.

A meglepetésvendég ezúttal Pisont István aka Trezi bácsi, aki a honvédos kölcsönjátékosokra koncentrál, van is kit, mert Májer és Temesvári mellett az ellenoldalon is van delikvens, mondjuk Tóth-Gábor, igen így, kötőjellel, csak harmincöt percet kap, labdát ugyanakkor keveset, őt biztos nem viszik haza. Milu és Attesz ellenben jól muzsikál, utóbbi bátran fellép, meg is zavarja párszor az egyébként sem acélos barcikai reteszt, nem az ő hibája, hogy nem lesz az akciókból semmi. Milán is egy fokkal jobb mint a tavasszal, bár még messze van az őszi énjétől, sajna.

kötelező távolságtartás (fotó: saját)

Szót érdemel Berki Pista, akit láthatóan még mindig felizgatnak a borsodi emlékek, hiper agresszívan tolja, pár alkalommal az indolens jelző a megfelelő a játékára és ebben valamiért Priska is partner, amit kevéssé értek, mázli, hogy Berényi sporttárs nem érzékeny az effajta butulásra. Van idő az emberi gyarlóság elemzésére, lassan csordogálnak a percek, különösebb izgalomra nincs ok, az ellenfelünk ki tudja milyen céllal érkezett, ha egy szóval kellene jellemezni a mentalitásukat, talán a megúszás lenne a találó. Olyan érzésem volt, hogy vagy jó nekik a tizenkilencedik, tuti kieső pozíció a ligában vagy csupán erre képesek. Gyanítom a második a helyes válasz.

A gól szép volt, kicsit sajnálom, hogy aki nem az ETO-ért szorít, az könnyen rásütheti a bélyeget, les volt az biza’, mert Pista ollóját kitakarta egy magányosan lézengő ritter az ötösnél, talány, hogy az egyébként a komplett meccs alatt ordítozó Horváth portás (értsd: folyamatosan irányítja a védelmet meg minden mást!), miért nem üvöltötte le a bíró fejét? Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy a legjobb sokkterápia a futballban a meglepő megoldás, nincs idő átgondolni racionális dolgokat. Pista is lenyugszik csöppet, kár, hogy akkor lépnek a lábfejére, amikor kezd átmenni kreatívba, így benne marad egy laza mesterhármas. Jön Vitális, nagy baj nem lehet.

Aztán a szünet előtt kis híján jött az egyenlítés, tényleg a nagy a semmiből, Petr Čech Fótyik szabadrúgása megpattan a sorfalon, vészesen araszol a sarok felé, de Gundi megnyúlik és kikaparja, ezzel a parádés mentés mellett azt is eléri, hogy ne egy nullás szerepeljen a neve mellett a jegyzőkönyvben, hanem egy tisztességes osztályzat.

A második negyvenöt perc még tükörsimább lett, nem függetlenül a szemfüles Lipták gyors találatától, amit korrekten végig asszisztált a barcikai bekksor. Közben megjött jótevőm, borsodi emberem a páholyba, aki nyilván azzal nyit, hogy kurvára nem volt szöglet, de ezt belátom annak, hogy ritkán jár nyugaton. Én igazából arra várok, hogy menjen kicsit lejjebb a napocska, mert kevéssé élvezhető a meccs, mecsoda gondok, nem igaz? Még jó hogy északnak támadunk, a kamionok felé, és egy pompás Vitális passzt követően Májer is beköszön. A kérdés már csak az, hogy lesz-e itt is öt a végén mint az odavágón? Mi nem erőltetjük, ők meg nem rúgnak két öngólt, így marad a három.

Távozáskor megcsodálom a látványbeton minden báját, tétován tekergek a szürke monstrumban, ki tudja, mikor jöhetek vissza legközelebb. Titkon azt remélem, összefutok az éppen ott forgató stáb egyik döntési helyzetben lévő tagjával, aki miután rám néz, egyből rabjává válik a maszk alatt szégyenlősen elbújó markáns arcvonásaimnak, és gondolkodás nélkül megszólít: Hey Mister! We need you!, de nincs ott senki. A büfénél holdkóros barcikákkal találkozom, Fótyik morcos, Zabos technikai vezető kellően zabos. Pacsi sehol, vélhetően a meccs alatt meggyűrődött fehér ingjét vasalja, sokat ült a süppedős székbe, hogy néz ki az már, ha valaki pacuha? Esetleg írja a felmondását, mert ez a munka még győri szemmel is gyalázatos volt. Ha nem lesz arrafelé földrengésszerű változás, megcsinálja azt a történelmi bravúrt, hogy tevékeny részese a DVTK NB I-ből és a Barcika NB II-ből való kizúgásának. (Közben már megjött a hír: Pacsi out!)

ide vírus be nem jön (fotó: saját)

És velünk mi van? Most éppen kék az ég. Ha van egyáltalán általános tanulsága a szerda délutánnak, az az, hogy igazságtalan a Covid a csapattal, mert élőben, ha csak kicsivel is, azért kedvezőbb az összkép. A stream, a tévé, a képernyő ugyanis még jobban lelassítja az egyébként sem öldöklő iramot.

Boldogan indultam hát haza azzal a tudattal, hogy azért annyira rosszak nem vagyunk.

Higgyétek el nekem, a két szememmel láttam!

*

WVKW ETO – Kolorcity Kazincbarcika 3-0 (1-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Berényi

ETO: Gundel-Takács 3.5 – Kovács K. 3, Lipták 3.5, Temesvári 3.5, Fejes 2.5 – Egerszegi 3.5 (79’ Múcska 0), Kiss 3 – Hanzli 2.5 (46’ Sipőcz 3), Berki 3 (40’ Vitális 3.5), Májer 3 (79’ Vankó 0) – Priskin 2.5 (74’ Farkas B. 2.5). Edző: Csató Sándor

Kazincbarcika: Horváth – Auer, Oltean (55’ Németh), Fótyik, Farkas A. – Csősz – Oldal (55’ Tóth-Gábor), Kovács M. (76’ Tóth), Mikló (46’ Kalmár), Toma – Takács (46’ Kováč). Edző: Pacsi Bálint

Gólok: 33’ Berki 1-0, 48’ Lipták 2-0, 69’ Májer 3-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]