kutyaszorítóban (fotó: beol.hu)

Már nem emlékszem pontosan, hogy miért azt a fürdőnadrágot vettem fel aznap. Talán azért, mert azt gondoltam, május huszonkettedikén ez lesz a tökéletes választás, nem érdekel, hogy mit mondanak a többiek.

Egyébként sem érdekelt, eléggé magamnak való srác voltam világ életemben. Cave-et, Byrne-t és The Smith-t hallgattam, amikor a többiek teljesen kifeküdtek a U2-tól, ami tényleg nem rossz muzsika, de azért lássuk be, hogy végeredményben egy kommersz tucatzene, csak kócosabbak az akkordok, karcosabb az ének, aminek következtében az egész eladható alternatívnak is, nem függetlenül attól, hogy Edge pengetése eltér a mainstreamtől, Bono meg két koncertturné között megmenti a világ szegényeit.

Egyszer mindezt kifejtettem egy csajnak valamelyik lepusztult romkocsmában hajnal négy felé, amikor már mindketten túl voltunk pár tüskén, ő martinit vedelt, én az unikumot választottam fegyvertársnak, erősen ikszre álltunk egy szerintünk hiperintellektuálisnak gondolt szellemi bajvívásban, ahol volt szó irodalomról és színházról, meg rengeteg filmről, amikor például kiderült, hogy nem látta Greenaway-től A rajzoló szerződését, mondjuk én abban a pillanatban föl akartam állni, és otthagyni az egészet, mert úgy voltam vele, ennek a beszélgetésnek innentől kezdve nem sok értelme van, nincs nekünk közös jövőnk semmilyen értelemben, de szerencsére közben megjött az eszem és inkább kértem kétszer két deci száraz vöröset a pultnál, aztán amikor már kissé lehiggadva újra mellé ültem, megkérdeztem tőle, mit gondol Brian Ferryről, de ő ekkor előjött a U2-val, hogy az mennyire más, mennyire vagány, meg világbéke, meg miért nem kapott még Bono ilyen izét, kitüntetést?, kérdeztem, azt-azt, felelte, Emmy-t?, kérdeztem, nem-nem, mondta ő, és már folytatta is, Nobel-díjat, baszki, no ekkor jöttem én a felvilágostó szövegemmel, aminek, számomra teljesen érthetetlen okból az lett a vége, hogy átült a másik asztalhoz valami torzonborz csávó mellé, és öt perc múlva már totál össze voltak gabalyodva, aztán el is mentek, pedig én még el sem mesélhettem, hogy mélytengeri búvárversenyekre járok, merültem már egy levegővel kettőszázötvenhat métert Egyiptomban, és egyszer egy medencében kilenc perc tizenhat másodpercig lent maradtam a víz alatt.

több csípő, kevesebb váll (fotó: beol.hu)

Érdekes, hogy ez az egész most jutott eszembe, amikor elindultam az edzésre a városi tanuszodába, mert bármennyire hihetetlen, az igazán nagy eredmények eléréséhez, ilyen lepusztult helyeken keresztül vezet az út, emlékszem, amikor először jöttem ide, gyakorlatilag az első lendülettel kifordultam az öltözőből, mert egyből megakadt a szemem a zuhanyzó felől csordogáló vízen, ami lassan, komótosan magával cipelt egy összetapadt szőrcsomót, majdnem okádtam, aztán erőt vettem magamon, mert szégyelltem volna másnap Júlia elé állni, hogy ennyi volt a nagy felbuzdulás, megint megfutamodtam valami elől, tessék!, neked lett igazad, baszki!, mondhattam volna elvékonyodó hangon, mert ő azt jósolta, hogy csak a szám nagy, ebbe se vágok bele, úgy mint másba, többször megfenyegetett, hogy szakítani fog, ha csak leszek, neki ez nem perspektíva, mármint egy olyan srác, aki kétségtelenül jófej, de igazából csak úgy van, nincsenek álmai, célja, még egy nyomorult bakancslistája sem, hú!, mennyire utáltam, amikor kimondta azt, hogy bakancslista, de annyira gyönyörűek voltak közben a dühtől izzó kék szemei, hogy még ezt is megbocsátottam, bevillant a kép, így aztán vettem egy nagy levegőt és leültem az ajtóhoz legközelebbi padra.

Több mint tíz év telt el azóta, Júlia már nincs, pontosabban van, de nem úgy, néha összefutunk, dumálunk egy jót, olykor-olykor felmegyünk hozzá vagy hozzám, de aztán hónapokig nem látjuk egymást. És nem vagyok szomorú még akkor sem, ha a lelkem mélyén tudom, hogy rohadtul hiányzik, ráadásul miatta van ez így, hogy mi már nem vagyunk együtt, mert el kellett döntenem, hogy tényleg komolyan veszem a sportot vagy sem, és ha igen, akkor nekem már őrá nem lesz elég időm. Mekkora paradox ez baszki! Ha akkor kijövök abból a szutyokból, lehet, hogy két hétig duzzog, aztán megy minden tovább, én fogadkozom persze, hogy elmegyek máshova, ahol kisebb a dzsuva, mondjuk falat mászni, de magam sem gondolom komolyan, telnek az évek, én csak vagyok, ő mellettem, összeházasodunk, gyerekeink lesznek, és minden szülinapomon üvölt a Do You Love Me vagy a Road To Nowhere.

Egy rózsaszín fürdőnadrágban ülök a parton, minták is vannak rajta, helyes malacpofák. Kevesen vannak ilyenkor rajtam kívül az uszodában, két srác rója a hosszokat rendületlenül, az edzője üvölt az egyikkel, mert hat tizeddel gyorsabb az ötvene, nem fogod bírni, Tamáska!, fura, hogy így becézi, miközben folyvást alázza, a szinkronúszó csajok lassan szállingóznak, nem sietnek, szünet van a suliban, várják Dénest, az ő Dénesüket, az Adoniszt, az ország legjobb trénerét, akit most csábítottak el Debrecenből, s aki megnyerte az Élve halókat a piacvezető kereskedelmi tévén, közben lopva engem bámulnak, pontosabban a nadrágomat, vihognak, azt hiszik nem hallom, pedig nagyon is, de nem zavar, sőt, én élvezem. Mennyire begyöpösödött a világ, fut végig az agyamon, bezzeg, ha a zöld lenne, és krokodilok borítanák mindenütt, kapnám az elismeréseket, hogy ez igen!, be kár, hogy nem én vállaltam be, blablabla, Dénes már megvette volna azt, de így csupán megvet, mert azt hiszi más vagyok és tulajdonképpen igaza is van, de nem úgy.

ipi-apacs, te vagy a fogó (fotó: beol.hu)

Múlt vasárnap megcsináltam a tíz percet, aztán szerdán is. Ugyanúgy volt minden, ha merülésről van szó, rabja vagyok a megszokásoknak, például fontos, hogy a négyes rajtkőről ugorjak a vízbe, anyám született negyedikén. Szerdán itt volt Marci bácsi, felhívtam az első után, kértem jöjjön el, adjon tanácsot, neki remek szeme van ahhoz, hogy meglássa a legapróbb hibát. Végignézte, utána kisétált az épület elé és rágyújtott, ott ahol nem lehet, de őt mindenki ismeri, a portás nagy lendülettel indult ugyan, hogy elküldje, de amikor odaért és találkozott a tekintetük, úgy csinált mintha valami egészen más dolga lenne arrafelé. Tiszteletem, Wedauer úr!, köszönt oda, s még valami furcsa mozdulatot is tett, olyan volt, mintha pukedlizne, ami elég meglepő egy közel hetven éves embertől. Szevasz, Pongi, annyiszor mondtam már, hogy tegezz bátran! Én gyorsan megfürödtem és még szinte pihegve léptem hozzá, a pulzus ilyenkor meglehetősen kuszán működik és csak nagyon lassan áll vissza a normális ritmusába. Mit gondol, Marci bácsi?, szegeztem neki rögvest a kérdést. Vasárnap megpróbálom harmadszor is. Kell valamit változtatnom? Végig mért, aztán csendesen így szólt.

Meg fogsz halni, Albert. Ha belevágsz, meg fogsz halni. Ja és még valami. Tetszik a gatyád, de azért vegyél fel valami komolyabbat.

Lassan elnyomta a csikket és beült a rá váró taxiba.

*

Túl vagyunk a legújabb kilencven perces borzalmon és én csak azon gondolkodom, hogy mindez mivégre volt jó megint? Vajon hová tűnt a szenvedély? Abba bele sem merek gondolni, hogy egyesek számára az jelenti a szenvedélyt, amit vasárnap kora délután felvitt a pályára. Kétlem, hogy volt ilyen, mert annál többre tartom a társaságot, hogy azt feltételezzem, permanens önáltatásban tartja önmagát, azért a biztonság kedvéért leírom: ez legfeljebb szenvedés volt. Nekem olyan szavakat dobált az agyam egymás után, hogy apátia, beletörődés, aztán az idő múlásával előtört némi kétségbeesés is, mind olyasmi, ami sokfelé vezet, de a sikerhez biztosan nem. Aztán eszembe jutott, hogy mindez nem lehet a véletlen műve, hiszen nyolc napon belül immár harmadszor léptek pályára a srácok és valami megmagyarázhatatlan ok miatt a rotáció ezúttal is elmaradt.

Lehet persze mutogatni, hogy hoppácska!, két helyen is változott a kezdő, de ez csak illúzió. Azzal ugye senki sem vitatkozik, hogy amennyiben Priska nem esik ki váratlanul, szinte az utolsó pillanatban, akkor ő a cséká, és így legfeljebb Hanzli maradt volna ki a barcikai győzők közül. (Barcikai Győző? Ő lehetne egy későbbi történet tragikus hőse, ezt most fel is írom magamnak.) Nem tudom, milyen a fizikai felkészítés a csapatnál, azt azért feltételezem, hogy jó, meg ugye mégiscsak a magyar második ligáról beszélünk, de akkor is, a frissesség bántóan hiányzott a srácokból. És ne feledjük, hogy minél fáradtabb a test, annál kevésbé működik úgy az agy, ahogy kellene. Megkockáztatom, hogy a gyászos teljesítmény elsődleges oka ez.

Vegyük csak a kezdést, ha már a fiúk úgy jó öt perccel a sípszó után érkeztek meg a meccsbe. Klasszikus alibi, aminek tízből kilencszer, de lehet, hogy százból kilencvenkilencszer nincs következménye. Most lett. A lila csávó vélhetően nem hitte el, hogy mennyire nem veszik komolyan, csak tolta, és tolta bogyót, aztán csak rásuhintotta. Értelmezhető blokk: nulla. Sokan cseszegetik Gundit, hogy nem illene harmincról, de nincs igazuk. Ha jobban megnézitek, a távolság max huszonöt méter lehetett és akkor már fölfelé kerekítettem, ráadásul elég jól kicentizte a bal alsót. Ettől függetlenül, ha Bence már felpörgött volna rendesen, ezt a löketet simán elcsíphette volna, mert akkora svung azért nem volt benne. De nem pörgött föl, nem csípte el. Kinek a hibája? Részben biztosan az övé.

száztíz gát (fotó: beol.hu)

Ugyebár ilyenkor jön az a tréneri lózung, hogy faszán felkészültünk, volt remek tervünk, de ugye a korán bekapott gól ebbe rendesen belerottyantott, az egész mehetett a kukába, satöbbi. Kérdem én. Egy magát komolyan vevő társaságnak az ilyen helyzetekre nincs vészforgatókönyve? Vagy igen, bizony hogy van, és ezt láttuk tegnap? Nem tudom, melyik válaszra adott igen a nagyobb gáz. Mert hiába mondják, hogy felborult a pálya, voltak ziccereink, az összkép nekem akkor is az maradt, hogy az utolsó hat percben, amiből négy volt a hosszabbítás, mérgezett egér módjára elkezdtünk nyomni. A többi pedig néma csend. Ez még akkor is igaz, ha beleveszem Májer tekerését a hosszú felsőbe, amit a nyomorult spori igazán megadhatott volna, no meg Berki Pista egymillió százalékos ajtó-ablak szituációját. Ha megemeli, istenem!, de megint oda térek vissza, hogy addigra már elfogyott a szufla, az agy nem kapott elég oxigént és így nem hozta, nem hozhatta meg az egyetlen helyes döntést, miszerint alábök. Neki ez, normál menetben zsigerből jön. Jönne.

Lett helyette 0-1, idén már harmadszor, majd utána nyomtatásban az izé, a hogyishívják, a mittudomén, őőő, csak kissé cizelláltabban.

„Az elején nem figyeltünk, és egyből gólt kaptunk, de utána hamar lábra álltunk. A második félidőben már kifejezetten jól játszottunk, volt lehetőségünk az egyenlítésre, de sajnos a helyzeteink kimaradtak, ezért csalódottak vagyunk.” [Cs. Sándor labdarúgóedző, miután csapata kilátástalan játékkal 1-0-ra veszített.]

„Ez a növény roppant vízigényes, ennek ellenére, főleg a korai időszakban előfordul néha, hogy kimarad egy-két locsolás. Szerencsére most gyorsan észrevettük a hibát, és onnantól kezdve bőségesen kapott nedvességet. Úgy tűnik azonban, hogy kissé túlöntöztük, így minden igyekezet ellenére sajnos elrothadt. Most mindannyian nagyon csalódottak vagyunk. [K.-né Sch. Elvira főmunkatárs, miután elpusztult a gondjaira bízott Cordyline australis, közismertebb nevén déli bunkóliliom.]

Nem fogom én hosszasan kerülgetni a forró kását, csak úgy simán belekiáltom a világba, hogy sok a mi bajunk, de a fő gond most a kispad. Hiányzik a nóvum, nem jönnek az ötletek, kiveszőben az inspiráció, egyáltalán nem lobog a szenvedély. Elkényelmesedtünk és azt is ki kell mondani, hogy a középszer üli a torát sajna, immár hetek óta. Nyilván nem reális a váltás, hiszen a kitűzött cél közelében a csapat, csak fontosnak érzem, hogy rögzítsem: ez, ami most megy, szurkolói szemmel fogyaszthatatlan. Emberiség elleni bűntett, részesének lenni olyan, mintha Mága Zoltán halkan szóló élő hegedűkísérete mellett kényszerítenének arra, hogy végignézzem  a Bagi-Nacsa kabaré összes epizódját, de úgy, hogy közben egy jéghideg fürdőkádban kellene üldögélnem ezernyi kockamedúza társaságában. Ennyi és netovább! Én tényleg csupán annyit szeretnék kérni, hogy akinek van rá módja és lehetősége, az beszélgessen már el egy kicsit Csató Sanyival, szembesítse a rögvalósággal, mert ez láthatóan nem megy egyedül, piszkálja föl a büszkeségét és végső esetben küldje el pár nap rekreációs szabadságra, mert piszkosul ráférne.

Első lépésnek ez egyelőre megfelel, aztán pár hét múlva visszatérünk a témára.

*

Békéscsaba 1912 Előre – WKW ETO 1-0 (1-0)

zárt kapuk mögött, vezette: Nagy

Békéscsaba: Krnács – Szabó, Babinyecz, Bora, Kasik – Horváth P., Kovács Á. (81’ Sipaki), Kitl, Styecz (57’ Pantović) – Máris (65’ Ilyés), Paudits. Edző: Presisinger Sándor

ETO: Gundel-Takács 2.5 – Kovács K. 2.5, Lipták 3, Temesvári 2.5, Fejes 2 – Egerszegi 2 (75’ Erdei 0), Kiss 2, Májer 2.5 – Vitális 2.5 (46’ Farkas 2) – Horváth O. 1.5 (46’ Simcho 2), Berki 2. Edző: Csató Sándor

Gól: 3’ Kovács Á. 1-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]