Matematikai műveletek negatív számokkal és a nullával

az meg ott micsoda? (fotó: timesunion.com)

A mindig végtelenül elegáns és kimért Francesco Rastelli hirtelen úgy érezte, hogy hamarosan egy új, senki által nem ismert arcát mutatja meg, ha nem számol el szépen tízig, ezért nagy levegőt vett, becsukta a szemét, s miután igyekezett nyugalmat erőltetni magára, bele is kezdett. Az asztal másik oldalán üldögélő Edmond Mnouchkine azonban ügyet sem vetett az egészre, s mintha mi sem történt volna folytatta a mondókáját, amit pontosan negyvenöt perce kezdett el. Már önmagában az is felért egy kínzással, hogy háromnegyed órája tartotta kiselőadását, de mindezt tetézte azzal, hogy egészen vékony és magas fejhangon beszélt, ráadásul úgy gesztikulált mellé, mintha Rastelli süket vagy esetleg értelmi fogyatékos lenne.

– Befejezte, Mnouchkine úr? – vágott közbe Rastelli, midőn elért tízig.

– Egyáltalán nem, signor Rastelli! – sipított a kisember, aki időközben annyira kimelegedett, hogy a mellkasán hatalmas vízfolt keletkezett a fehér nyloningen.

– Sajnálom, de nekem erre nincs több időm, uram! Mondja csak! Tulajdonképpen mit kellene látnom? – kérdezte Rastelli kissé türelmetlenül, majd jobban szemügyre vette az asztal közepén heverő gyufásdobozt.

– Világszámot! – lelkendezett Mnouchkine. – Egy igazi világszámot, signor!

Rastelli nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen, de szép lassan kisimultak az idegei, nem volt hiábavaló az a két hónapos meditációs túra valahol a Himalája lábánál, ezért úgy döntött, most már végig csinálja ezt az őrült beszélgetést.

– Én egy gyufásdobozt látok – mondta szárazon. – Nem többet.

– Az kérem egy komplett bolhacirkusz – felelte Mnouchkine és nem lehetett nem meghallani a szavaiból kiszűrődő csalódottságot, mi több, dühöt.

– És hol a társulat, ha szabad kérdeznem?

Rastelli csak nehezen tudta visszafogni a nevetését. Kissé előrehajolt, hogy jobban megnézze a dobozt. Már éppen megpiszkálta volna, erre azonban nem kerülhetett sor, mert Mnouchkine egy hirtelen mozdulattal az asztalra csapott, amitől a meglepett Rastelli azonnal visszahőkölt.

– A művészek éppen pihennek, signor! Egész délelőtt próbáltak, megérdemelnek egy kis pauzát.

– Mármint a bolhák? – értetlenkedett Rastelli. – Bent pihennek a dobozban?

– Természetesen. Ők sem robotok, szükségük van a regenerációra.

Rastelli lassan a tenyerébe a temette az arcát. Igyekezett kívülről tekinteni erre az egészen szürreális helyzetre, s amint sikerült, egyáltalán nem értette saját magát, főként azt, hogy miért nem zavarja már ki az irodából ezt a szerencsétlen szélhámost. Vagy arról van szó, hogy ezúttal sem hagyja cserben a közismerten jó szimata és egy semmihez sem fogható produkciót igyekeznek eladni neki, ami annyira hihetetlen, hogy már az őrültség határán mozog?

– Nem lehetne, hogy csak egy pillanatra bekukkantsak abba a dobozba? – vette könyörgőre Rastelli. – Tudja, azért van abban rizikó, ha csak úgy szerződtetem önt és a társulatát.

– Nem esik jól a bizalmatlansága, signor Rastelli – válaszolta sértődötten Mnouchkine. – Most azt gondolom, hogy a Cirque aux Puces Magique nem biztos, hogy szeretne fellépni az ön színpadán.

Rastellit meglepte a francia határozottsága, és mindez csak mélyítette benne a bizonytalanságot. Biztosan az első megérzése a helyes, miszerint egy átverés áldozata? Sosem bocsátaná meg magának, ha később kiderülne, tévedett.

– Kérem, ne siesse el a döntést! – igyekezett menteni a helyzetet. – Igyunk meg egy kávét! Alessandra! Hozzon két feketét, legyen szíves! Edmond! Megengedi, hogy így szólítsam, ugye? Kér hozzá esetleg valamit?

– Egy kis langyos tejet és ízesítőt, ha lehet. Túl magas a cukrom.

apu hogy megy be? (fotó: aqvitalfc.hu)

– Természetesen! – tüsténkedett Rastelli. – Alessandra, tálalja fel a diétás kekszet is, azt, amit legutóbb Magyarországról hoztam. Ez igazi csemege, Edmond! Nem fog csalódni.

Percekkel később kedélyesen kavargatták kávéjukat és a szakma nehézségeiről beszélgettek. Arról, hogy egyre inkább háttérbe szorul a klasszikus cirkuszművészet, az, amit mindketten annyira szeretnek, mert mindent elsöpör az öncélú modernizálás. Újabb és újabb adomák kerültek elő, kiderült például, hogy jó húsz évvel ezelőtt azon a montreaux-i fesztiválon, amit a Circo Rastelli artistái nyertek meg, Mnouchkine sátorépítőként vett részt, és ott határozta el, hogy saját produkciót hoz létre.

– Alessandra! Kérem, készítse elő a szerződést! – lépett a tettek mezejére Rastelli. – És bontson fel egy üveg pezsgőt is! A Mumm de Cramant éppen jó lesz erre a remek alkalomra.

A gyufásdoboz nyílásából először egy hangya, majd egy kisebb légy mászott ki, őket követte pár muslica. Nem teketóriáztak sokat, azonnal a kifröccsent pezsgőhabhoz igyekeztek és komótosan nyalogatni kezdték a finom nedűt. Miután végeztek, ha kicsit kacskaringósan is, de visszatértek a biztonságot nyújtó dobozba. Senki nem vette észre őket.

Nem is sejthették, hogy vár rájuk a világhír, boldogok voltak így is. Azt meg még kevésbé, hogy a szükség úgy hozta, ők innentől fogva bolhák lesznek. Bolhaként fognak élni. Bolhaként enni. Bolhaként gondolkodni. Mert valaki kitalálta, valaki pedig elhitte. Pedig csupán illúzió az egész.

*

A történetnek nem tudom, hogy van-e tanulsága? Ha igen, az minden bizonnyal az lenne, hogy semmi sem az, aminek látszik.

Vegyük csak azt az egyszerű példát, hogy az ETO labdarúgócsapata újabb bajnoki mérkőzést játszott vasárnap itthon, amin az esélyesség kínzó terhével kellett pályára lépnie. Mi következne ebből egy magát profinak valló klub esetében? Na mi? Szerintem az, hogy ha nem is könnyen, de nyerne a többre taksált csapat a gyengébb ellen. Talán egy csöppet nyögve nyelős lenne az eleje, akadozna a gépezet, de aztán csak helyére kerülnének a fogaskerekek, beindulna a gépezet, előbb vagy utóbb a folyamatos nyomás eredményeként megjönne az első gól, ami aztán kissé megroppantaná a vendégeket, ami újabb és újabb találatokban manifesztálódna.

A vége sok-kevés, ami után a stream előtt lógó nyolcszáz ember elégedetten csukná be a gépet, pattintaná fel a sört és ölelné az asszonyt.

Aki ezeket a sorokat olvassa, vélhetően maga is látta, hogy nem ez történt. Nekem négyet kellet aludnom ahhoz, hogy erőt vegyek magamon és leüljek a géphez.

Az első félidő teljesítményének megemésztése vélhetően még ennél is több időt vesz igénybe. Szegény Pepe kínjában nem tudott mit mondani a közvetítés alatt, nekem úgy tűnt néha, őszintén reméli, hogy itt csak valami fatális tévedés történt, és csak egy rémálom kerítette hatalmába, amiből előbb vagy utóbb felébred. Sem ő, sem más nem volt szerencsés. Talán csak annyi pozitív maradt, hogy a második negyvenöt perc már nem csak a könnyed csákvári adogatásokról szólt, hanem arról is, hogy a mi kis csapatunk elkezdett melózni, ami legalább egy pontot eredményezett.

Igen, a munka szó az, ami legjobban jellemezte a látottakat, mert a játéknak én még csak a nyomát sem láttam. Szinte sírt a monitor, hogy Verebes Józsi bácsi 80. születésnapjához közeledve mennyire eltávolodtunk az un. győri iskolától. Nem! Egyáltalán nincs olyan elvárásom, hogy a nyolcvanas szintjét lássam viszont a pályán. Botorság lenne ilyet kérni. De az igenis elvárható, hogy legalább a szellemiség megjelenjen valamilyen formában a produktumban. Mondom ezt főként azért, mert még a lesanjnált ellenfelünknél is voltak ötletek és váratlan húzások…

Ha valami vagy valaki szót érdemel, az az újonc kapus Ruisz Barnabás, aki nagyon profin és magabiztosan hozta a meccset. Engem megmondom őszintén az sem érdekel, ha a kapott gólban benne volt kicsit, az az egyetlen kameraállás egyébként sem teszi lehetővé, hogy ebben a kérdésben egyértelműen állást foglaljak. Ha mindenki csak annyit tett volna hozzá a meccshez, amennyit ő, sétagalopp lett volna sztori. Dicséret illeti még Molnár Rajmundot is, mert igazán szép gólt vágott.

A többi néma csend.

Hála istennek most közel három hétig áll a bajnokság, így el lehet felejteni ezt az egészet a picsába és legalább lesz két vasárnap, amikor keserűség és gyomorgörcs nélkül nézhetjük az esti filmet.

Ez jutott nekünk mostanság.

*

WKW ETO – Aqvital-Csákvár 1-1 (0-1)

zárt kapuk mögött, vezette: Kovács G.

ETO: Ruisz 4.5 – Kovács K. 2, Lipták 2.5, Temesvári 2.5, Fejes 1.5 (46’ Bagi 1.5) – Egerszegi 2 (46’ Vitális 2.5), Kiss 2 – Simcho 1.5 (65’ Sipőcz 2.5), Berki 1.5, Májer 2 (87’ Vankó 0) – Farkas 1.5 (46’ Molnár 3.5). Edző: Csató Sándor

Csákvár: Markek – Csató, Posztobányi, Albert, Baranyai – Murka (60’ Major), Mészáros (87’ Nándori), Madarász, Sejben (73’ László) – Köcsis (87’ Vörös), Mim (46’ Baracskai). Edző: Visinka Ede

Gólok: 31’ Csató 0-1, 80’ Molnár 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

Kategória: mérkőzés
Címke: , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.