távolban egy zselés cukorka (fotó: FB montázs)

Én pedig azt mondom néktek: ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.

[Máté 5:39]

*

Tézis: mindenki jót akar.

Antitézis: a pokolba vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve.

[én]

*

A verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, s ha értik, annál, rosszabb.

[Ady Endre]

*

Egyszer régen, valamikor még az özönvíz előtt talán Töltéstaván volt meccsünk. De az is lehet, hogy Győrságon, engedtessék meg nekem, hogy ennyi idő után ne emlékezzek mindenre pontosan, már csak azért sem, mert a küldéseim, amiket még írógéppel pötyögött le valaki a Szövetségben, aztán gondosan borítékba tette és elküldte őket, Ifjúság körút 43. földszint 1-es ajtó, izgatottan nyitottam minden hét közepén a postaládát, vajon hová sodor a sors, akit Stenczel Karcsi bácsi személyesített meg, remekül, Tétre nem mehetsz, mert megölnek, mondta sokszor kedvesen, és én tényleg elhittem, legalábbis hallottam elborzasztó történeteket, amit talán kicsit kiszíneztek, mert levágott fejű sporttársról egyszer sem írt a Kisalföld, pedig akkor tört be éppen Nickelsdorf felől a bulvár, volt is rá igény szépen, hova küld Sors Karcsi bácsi?, vettem elő a nagy konyhakést, hol lesz jelenésem vasárnap?, hasítottam fel a szélsebesen a papirost, I. kerület FC, akkor kis csalódottság, máris hiányzott a vidék, végtére mehetek 14-essel is!, reggel kilenc?, ez valami rossz bohóctréfa?, ráadásul az óraátállítás után, nos ezek a küldések elkeveredtek valahol, anyámat nem korholom ezért, de a szomorúságom ettől még végtelenül mély és őszinte.

A szokásos hármas ment, ebben egészen biztos vagyok, ahogy rendesen, Tóth Toki vezette a rozzant Trabantot, Baunok Gabi bácsi ült mellette én pedig hátul nyomorogtam, valószínűtlenül hosszú végtagjaim mint egy béna Laokoón csoport mellékszereplői tekeregtek a hátsó ülésen, ilyenkor mindig nehezen képzeltem el, hogy jó óra múlva lengetnem kell, mázsásnak is tűnt a zászló. Töltéstava lesz az, Kotrics volt a hazai intéző, pokróc egy ember, aki nem szívlelte Tóth Tokit, régi affért orrontottam, de nem kérdeztem semmit, csak lassan feltűztem a biztostűvel a jelvényt a hollófekete ruhára. Megint téged küldtek cigány?, toppant be kopogás nélkül az ócska öltözőbe Kotrics, afféle köszönésnek szánta, s én egyből tudtam, hogy itt most nem lesz könnyű dolgunk, titkon Tétre vágytam, ott sem lehet rosszabb. Ne izgulj, kisöreg!, nézett rám bíztatón Tóth Toki, megvédelek. Tudom, Jenő bácsi, rebegtem hálásan, tudom. A leseket meg húzd csak be bátran!, tette hozzá és kikocogtunk a gyepre, ami inkább valami dudvás, elhanyagolt legelőre hasonlított, nem futballpályára, ráadásul lejtett is kissé, ami meglehetősen furcsa volt ezen a lapaj vidéken.

Amikor a harmadik alkalommal bírált fölül, akkor már sejtettem, hogy a percekkel korábban, a dohos falak között gyorsan megkötött gentleman’s aggreement a köd homályába veszett, a cserbenhagyás súlyos esetével állok szemben, és nagyon nem is tudok mit tenni, mert ugye a kétszer negyvenöt percre szerződtem Stenczel Karcsi bácsival, nem dobhatom el hirtelen a zászlót, s mondhatom, hogy de hát nem erről volt szó, aztán úgy, ahogy voltam, gyászos ruhámban fel is ültem a buszra, hátrahagyva legjobb Trapper farmerem, amit aztán elhordott egy töltéstavai rászoruló, akinek odaadta a tanács, de nem, tűrni kellett az újabb pofonokat, mert a Felpéc persze lestaktikát játszott, leszivárgott a verebesi idea, még a hatodik ligába is, ráadásul nem is rosszul, így emeltem a zászlót szorgosan, de Tóth Toki csak mutatta, hogy tovább, néha kiszaladt hozzám és eltorzult arccal üvöltötte, hogy figyeljek már oda, és akkor vettem észre, hogy a düh mögött félelem van, és egy pillanatra meg is sajnáltam, hogy aztán legközelebb tényleg elengedjem a centert, méteres les volt legalább, de nem érdekelt, nyargalt egyedül, diadalittasan, Szentesnek képzelte magát, csak éppen az alázatot hagyta ki a számításból, így aztán kihagyta a kihagyhatatlant.

Hazafelé nem beszéltünk, mikor a Nagy Istvánon leparkolt a tízemeletes mögé, csak annyit mondott, hogy dolga van, most nem megyünk a Diófába, itt számoljuk meg a pénzt, nem kell visszaadnom. Azt sem mondta, hogy viszlát, csak bezárta a kocsit és elviharzott.

Köszönöm, kiáltottam utána, máig sem értem, hogy miért. Nem nézett vissza.

*

Sportvezetőként minden bizonnyal számos olyan dolgot is meg kell csinálnia az embernek, amit egyébként nem tenne meg. Ha megengedő vagyok, azt mondom, hogy ezt nevezik konstruktív hozzáállásnak, mert sokszor a csapat, a klub érdeke előrébb való, mint a személyes meggyőződés. Fogalmam sincs, hogy a tegnap bejelentett megállapodás kapcsán, ti. a város tízmillió forinttal támogatja az ETO női labdarúgócsapatát, volt-e bárkiben is ambivalens érzés, aki a zöld-fehér színeket képviseli. Szerencsére nem nekem kellett jóképet vágnom a dologhoz.

De valamiért, egyszerű szurkolóként, de főként olyan emberként, akinek közel negyven éve hatalmas szeletet jelent az életében az ETO, az elmúlt egy év értelmetlen hadakozása után kisebb arculcsapással ér fel a történet. Pofon a száztizenhét évnek, pofon a hagyományainknak, pofon mindennek. Maga a tény is, de sokkal inkább a körítés.

Számtalan alkalommal játszottam már el a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra valaki alányúlna a csapatnak, hirtelen kitárulna a mennyország kapuja, amit ebben az összefüggésben NB I-nek hívunk, visszakerülnénk a múltunk alapján minket megillető helyre, ismét tényezők lennénk, újra játszhatnánk a nagyfiúkkal, de ennek súlyos morális ára lenne. Jól érezném-e magam egy ilyen helyzetben? Tiszta lelkiismerettel járnék-e meccsekre? Egyszerűbben: tudnék-e tükörbe nézni?

A hétfői színjáték kicsiben megmutatta mindezt, és erre határozottan azt mondom, és ne haragudjatok lányok, hogy ezt mondom, de nem kérek belőle.

Én így gondolom.

Hajrá ETO!