Jó napot kívánok! Madarász Istvánnak hívnak, valaha futballista voltam. Ragályon születtem 1956-ban. Ragály egy aprócska település Borsod megyében, szerintem a többség nem ismeri, de legalábbis nem tud róla, hogy ilyen hely van. Pedig nincs messze Rudabánya például, amiről már mindenki hallott, csupán azért, mert egyszer valaki talált ott egy csontvázat. Na hiszen! Amikor gyerek voltam, mi többet is találtunk, mutattuk is a tisztelendő úrnak, meg a Kovács Pista bácsink a kultúrházban, mert nekünk olyan is volt, de azok csak annyit mondtak, hogy ássuk el az egészet, mert ha kijönnek a megyéről, akkor egy csomót kérdeznek, az meg nem hiányzik senkinek. Igaza volt, mi a Cseri Jóskával gyorsan el is kotortuk ott, ahol volt, na jó, azért egy aprócska botot beszúrtunk a gödör tetejébe, mert ki tudja, később mi lesz. Aztán rúgtuk a bőrt, mert az volt a mi életünk, szerettünk volna bekerülni Miskolcra, a Diósgyőrbe. A Cseri Jóskának össze is jött, egyszer elment valami toborzóra hatvanötbe’, mondták neki, hogy fusson, cselezzen, aztán meg rúgjon kapura, én is ott voltam vele, mindenhova párban jártunk, mint az ikrek, kicsit hasonlítottunk is egymásra, bár a Jóskának olyan ébenfekete szeme volt, amilyet sehol sem láttál, ő berúgta a bal felsőbe, hogy is hívnak kisfiam?, én meg elestem, ő maradt, engem meg elküldtek, gyere vissza legközelebb, ne add fel! A Jóska később egészen az utánpótlásig jutott, a Veréb Gyurival is játszottak egyszer az Eger ellen, de aztán elvitte őt a nagyvárosi hangulat. A Jóska alkoholista lett, láttam, amikor évekkel később botorkált az Őzugrónál, miután bevert kért szivacs gyümölcsét a Piros-Fehér kocsmában. Tudod, mi az a szivacs gyümölcse? Hát, amit összeszed a szivaccsal a pultos abból, amit kilocsolnak a vendégek. Aztán meg kicsavarja egy feles pohárba. Na, azt itta a Jóska, mohón és egyáltalán nem találta megalázónak. Pedig lehetett volna balszélső a Görgey helyett. Nem lett, és ez csak azon múlt, hogy nem karolta fel a Kutasi. No most nem akarom a Kutasira kenni az egészet, mert a Jóskában volt valami bulizós gén is. Az apját is a mája vitte a sírba, ráadásul ő még futballozni sem tudott.

Én visszatértem Ragályra, játszottam a megye kettőben, ahogy illett, nem volt bennem akkora becsvágy, mint a Jóskában, rúgtam ötven gólt egy szezonban, de hát mindenki tudta, mit ér ez. Szerettem Ragályt mindig is, a lankákat a falu szélén, a teheneket, amiket a Katus néni tartott és hajtott ki a legelőre, de legfőképp a csendet. Nem akartam én semmit ettől a világtól, legfeljebb a Marikát a Béke utcából, de őt mindenki akarta, annyira szép volt, nem is reménykedtem igazán soha, hogy nekünk lehet közös jövőnk. Ott volt példának okáért a Cseri Laci, a Jóska öccse, igazi gavallér, olyan szövege volt, amit senki se tudott felülmúlni, még azok se, akik Barcikára jártak gimibe, pedig nekik hetente kétszer volt irodalom órájuk egy héten, szóval esélytelen volt mindenki az udvarlásban, legalábbis én úgy gondoltam. Hiába olvastam Maupassantot. Aztán egyszer eljött valaki Miskolcról, embereket keresett a megyeválogatottba, szóltak neki, hogy van itt egy srác, isteni a bal lába, gyere, nézd meg Gyurikám!, ez voltam én, pont a Trizs ellen játszottunk, ami nekem mindig bejött, mert a Trizsben a bandzsa Ondó Pista volt a balbekk, aki sosem olvasta az én biciklicselemet, csak elkezdtem és máris elszaladt a másik irányba, így aztán előttem megnyílt a tér, mondhatni a világ, én meg ötből négyszer betekertem a hosszú felsőbe, de csak Trizsben, és ott volt Gyuri bácsi, aki nem tétovázott, és csak annyit mondott Oláh Karcsi bácsinak, az edzőnek, hogy ezt a gyereket az isten is az Ózdi Kohásznak teremtette és már vittek is, asszem kaptak értem tíz labdát, amiből talán kettő luftikás volt, de az senkit sem érdekelt, mert egyébként egy sem volt, már megérte, hogy elvitték a Madarász Pistát.

Most meg itt állok Győrben, ebben a gyönyörű stadionban, bár nekem jobban bejön a diósgyőri kockabeton, érdekes, hogy minden beton más, és berúgtam a gólt, rajtam lóg mindenki, mondom a többieknek, hé!, srácok!, szerintem ne örömködjetek annyira, nézzétek azokat a szemeket, mintha vért ittak volna, ráadásul örjöng több ezer ember, nem lesz ennek jó vége. De leszarják, a Dudás ordít az arcomba, mi a faszt görcsölsz, ember?, szopni fognak!, bennük van még a 4-3!, Diósgyőrben végre megtanulnak tisztelni minket. És ekkor egy pillanatra én is elhiszem, hogy Ózd a világ közepe.

*

Az egész úgy kezdődött, hogy bemondta a tévé: 9-2-re nyert a Paks Budafokon. A Paksi Atom agyonverte a Budafoki Törleyt. Ami egyébként nem baj, mert igazából annyira mindegy, hogy milyen eredmények születnek az első ligának csúfolt zártosztályon, de mégis, a 9-2 fájt. Miért? Mert a 9-2 a mi eredményünk. A tradíciónk része, egy darab hús a testünkből, egy olyan testből, ami már egyébként is rothad. Most meg mindenféle senkiháziak törlik el a mi szeretett klubunk történelmének fontos szeletét úgy, hogy valószínűleg fogalmuk sincs, tulajdonképpen mit tesznek, mit tettek. Mert ha tudnák, akkor bevernék még egy tizediket is, ezzel megteremtenék a saját legendájukat és egyúttal meghagynák a miénket.

Ilyen előzmények után nem vártam semmi jóra és nem is kellett csalódnom. Talán csak az tekinthető pozitívnak, hogy a siófoki médiákok nem akarták túlgondolni a streamelést, ezért hagyták szabadon a csetelést és nem fordítottak fikarcnyi energiát sem a közvetítés kommentelésre. Szabad a szó, szabad a szellem! Ennek örömére  mály betekintést kaphattunk arról, hogy miként működik a m agyar labdarúgó, ha a másodosztályban bassza rezet. A legfőbb tanulság. hogy kilencven percen keresztül ordít, mint egy szamár és tényleg nem hagy semmit a véletlenre. Azt hittem, hogy anyám örökbecsű jótanácsát, miszerint ha éhes vagy egyél, ha szomjas vagy, igyál, semmi, de tényleg semmi nem izélheti alulról, óriási tévedés volt. A Balkezed!, korunk olyan méretű nóvuma, mondhatni szellemi non plus ultrája, amit talán csak a relativitás egyenlet felfedezése überelhet. Szinte látom magam előtt, ahogy Albert Einstein ül az FC St. Pauli kispadján és erősen gondolkodik a Sandhausen elleni győztes taktikán. Hiába, túlgondolják a játékosai, de főként azon bukik a mutatvány, hogy túl sok a Scheiße és a spílerek (figyelem! szándékos szójátélk!) többet emlegetnek holmi Arschlochot, mint azon gondolkodnának, hogy mi lehet a kulcspassz.

A meccs egyébként hozta a szokásos formát: semmilyen játékkal vezettünk a szünetben 2-0-ra, majd okosan magunkra engedtük az ellenfelet, aki, ha kis bírói segítséggel, de kiegyenlítette az állást, és ha van még tíz extra perc, megnyeri a találkozót. Barnabás BsC így bezsebelhet egy újabb pontocskát, matematikailag megvan a bentmaradás. Küldetés teljesítve, a kedves közönség mélységesen leszarva. Ámen.

Én csupán annyit szeretnék megkérdezni, hogy Priskin Tamás csapatkapitány, akinek góljai nélkül valszeg a kiesés szele is megcsapta volna a társaságot, miként fogalmazza meg öt tömör mondatban a választ arra, hogy mit jelen számára az alázat, mint olyan? Mert nekem nem igazán jött át vasárnap délután a kellemes balatoni melegben, hogy neki ez megvan. Ötmilliószor kérek elnézést, hogy ilyen baromságokkal zavarom, de nekem az a bekattanásom, hogy ez fontos.

Egyébként annyira szép lett volna, ha 9-2–re nyerünk.

Csak azért is.

*

BFC Siófok – WKW ETO 2-2 (0-2)

zárt kapuk mögött, vezette: Hanyecz

Siófok: Hutvágner – Polényi, Jagodics, Izing, Kiss B. (46’ Deutsch) – Kecskés (46’ Nikházi), Tajthy (88’ Medgyesi) – Hajnal (46’ Elek), Cipf, Balogh (73’ Tömösvári) – Horváth. Edző: Mihalecz István

ETO: Ruisz 4 – Kovács 2.5, Temesvári 2, Vukasović 2.5, Fejes 2.5 – Kiss M. 2, Egerszegi 2.5 (82’ Vári 0) – Vitális 2 (86’ Vankó 0), Berki 1.5 (70’ Bagi 0), Májer 2.5 – Priskin 1.5. Edző: Dobos Barnabás

Gólok: 22’ Priskin (11-es) 0-1, 33’ Fejes 0-2, 66’ Elek (11-es) 1-2. 81’ Elek (11-es) 2-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]