-Új idők jönnek! – kezdte nagyívű beszédét Tüdő, az oroszlánok titkos királya, miután körbenézett a szavannán összegyűlt állatok népes seregén. -Mától fogva az oroszlánok újra húst fognak enni.

Aztán hosszasan emlegetett valamilyen dicső múltat, amit a legtöbb résztvevő nem igazán tudott értelmezni, lévén a számukra rendelkezésre álló idő ebben a nyomorult világban nem volt több pár száraz évszaknál, így aztán számukra az olyan fordulatok, hogy már húsz éve is így volt, nem igazán volt releváns. Azt tudták, hogy Tüdő már elég régóta rója a szavannát, és soha nem volt kibékülve azzal, hogy az oroszlánok a fa kérgét rágcsálják. Magányos farkas volt ő, bármennyire képzavarnak tűnik is ez, hozzátenném, hogy a farkasok között is voltak tisztelői, bár a környéken nem éltek ilyen állatok, de tudjuk, milyen gyorsan terjednek a hírek a természetben. Titokban elkapott néhány kisebb rágcsálót, elvonszolta az odújába, aztán szép csendesen, különösebb csámcsogás nélkül megette őket. Bolond… – mondták sokan a falka tagjai közül is, miközben éppen a majomkenyérfa roppant fanyar termését igyekeztek lenyomni a torkukon, kevés sikerrel.

-Ha mi oroszlánok nem vagyunk képesek felvállalni a saját fajtánk réges-régi jegyeit, akkor végünk – folytatta Tüdő, és a közönség első soraiban ülők bőszen bólogattak, pedig nem kigazán értették, miről is hadovál az öreg.

-Szólhatok valamit? – vágott közbe a Mikulás, akiről senki sem tudta, hogy mi a túrót keres pont ott, igaz, egyesek szerint ő mindenhol ott van, gondoljunk csak december hatodikára, amikor egy éjszaka alatt bejárja a komplett világot, innentől kezdve meg mi a meglepő abban, ha éppen a szavanna közepén jelenik meg, májusban?

-Mondjad furcsa szakállas emberke! – tettette a jófejet Tüdő, akinek lelki szemei előtt már megjelent kék ruha, mégegyszer mondom kék ruha!, nélkül a Mikulás, és nem mint jótevő, hanem mint finom falat. – Mindenki elmondhatja a véleményét, de kérlek, hogy fogd rövidre!

-Nos… – fogott bele a Mikulás. – Én csak annyit szeretnék mondani, hogy van itt a környéken egy kisebb tisztás, ahol szépen egymás mellett élnek az állatok. Vannak köztük növényevők és vannak ragadozók is. Békesség lengi be a vidéket. Persze ennek ára van, hiszen az egész populáció felett gondos gazdaként ott van az ember. Nyilván ez jár kompromisszumokkal, de ammondó vagyok, néha érdemes az embernek, akarom mondani állatnak egy picit a földbe dugni a fejét. Nem igaz, strucc?

-Mit akarsz Mikulás, nyögd ki végre! – kezdte elveszíteni a türelmét Tüdő.

-Nem jöttök át? – bökte ki félénken a Mikulás.

Tüdő kicsit elgondolkodott, ami egyébként nem volt igazi morfondírozás, de úgy gondolta, ennyivel tartozik a Mikulásnak, akit régről ismert és nem feltétlenül mindig akart megenni, hiába érdemelte volna meg már ezerszer.

-Tudod Mikulás, én itt vagyok otthon. Csináltam hülyeségeket rengeteget az életemben, de akkor is. Most sem a tudásom miatt vállalom el a forradalmár szerepét, sőt!, lehet, hogy a többség kiröhög, de akkor is megcsinálom. Legalábbis megpróbálom.

A tömeget teljesen magával ragadta Tüdő szenvedélye. Akinek volt némi aggálya, az sem tétovázott tovább. A ragadozók húst akartak, a többiek pedig őszinte örömmel rohantak a karmaik közé.

A háttérben a hiéna elégedettem figyelt.

*

„(…)A polgármester úr még hozzátette, hogy az ETO-nál különben sem mennek jól a dolgok, a játékosokban nincs szív és nem tudnak Győrért küzdeni. Azt javasolta, hogy vezetőedzőnek Hannich Péter lenne a legjobb megoldás, mert ő egy győri kötődésű legenda, amki segíthetne az ETO-nak. Azt válaszoltam, ennek semmi akadálya nincs, így felvettem a kapcsolatot Hannich Péterrel, aki rendkívül boldog volt, hogy átvehetné a csapat irányítását. A verebesi korszak örökségét kívánják megvalósítani támadófocival, sok góllal és győzelemmel.

-És mi történik ezután?

-HAnnicchal egyeztettem, a jövő héttől venné át az ETO FC sportigazgatói feladatait. Vázolta az elképzeléseit, vázolta a szakmai stábját. Szepessy László lenne a vezetőedző, Weitner Ádém és Oross Márton a pályaedzők, Sebők Zsolt a kapusedző. Herczeg Miklós és Tuifel Péter pedig mennének vissza az utánpótláshoz. Soós Imre ügyvezető marad. a gazdasági működésért felel, az első csapat szakmai munkájáért, az átigazolásokért, a csapat eredményességéért, a felnőtt csapat összeállításáért és felkészítéséért azonban teljes felelősséggel Hannich és stábja felel az első csapat rendelkezésére álló pénzből.”

[kisalfold.hu, 2020. március 6.]

*

Nem, az idő nem állt meg, a június 1-től Hannich Péter az ETO sportigazgatója.

Én olyan ember vagyok, aki a nyolcvanas évek csapatán szocializálódtam, így ebből a szempontból mindenképpen örömteli, hogy egy legenda kap szerepet a klubnál. Sokakkal ellentétben megengedő vagyok a botlásával szemben is, ami azért lássuk be, halálos bűn volt a címerrel szemben. Rég volt, megkapta érte a méltó büntetést, a keresztet meg azóta is cipeli a hátán. Joggal. Az én álláspontomat nyilván az is befolyásolja, hogy ott voltam azon a meccsen, szóval a történetünk kis túlzással közös.

Mégis van bennem némi ellenérzés. Mégpedig az, hogy ezekben a vészterhes időkben a nevére és a renoméjára van szüksége a menedzsmentnek. Egy arcra, aki szükség esetén elviszi a balhét, akit talán kevésbé szidnak a történtekért, ha meg mégis, jobban lepereg róla minden.

Azért mert a segítőszándékon kívül vezekelni is szeretne.

Ez az a momentum, ami miatt én megadom neki az esélyt. De csak egyet.

A kérdés csupán az, hogy a misszióhoz kap-e paripát és fegyvert? Őszintén szólva vannak kétségeim…

Hajrá ETO! Hajrá Hannich Péter!