Egy másik univerzumban biztosan volt esélyünk

rekonstruált ETO-helyzet a hajrában (fotó: saját grafika)

– Ezt most miért kellett? – kérdezte Jancsi Pistát, miközben igyekezett Mariska ruháját letisztítani, ami lássuk be, teljességgel lehetetlennek tűnt, hiszen Mariska ruhája eredendően hófehér volt, mi más is lett volna, elvégre az esküvője napjára készült, a töltött káposzta ugyanakkor nagyon is zsíros és paprikás, mer’ úgy finom, nézd már meg, hogy zabálják a népek, csak esznek és esznek, le se szarják a vonatozást. Márpedig a vonatozás fontos. Most meg csak folyt a töltött káposzta leve mindenütt, de főképp a Mariska gyönyörű ruháján, amit gondos asszonykezek hatvanhat napig varrtak, bár ennek ebben a pillanatban nem volt túl nagy jelentősége.

– Mer’ a Mariska engem szeret – mondta egyszerűen a Pista, sőt, olyan magától értetődően, hogy a Jancsi elsőre még szinte bólogatott is hozzá, csak kicsit később esett le a tantusz, hogy akkor ez itt most egy vallomás, egy coming out, ami sem tárgyában, sem időzítésében nem volt éppen szerencsés.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor Jancsi, akinek egyébként is vérben forgott a szeme, de nem a dühtől, hanem attól a rengeteg pálinkától, amit az apósa pumpált belé, Jancsikám!, most már egy család vagyunk bazmeg!, még egy pohárral, de csak az íze miatt!, kisgyerek!, ha a lányomra nézel, most már nem öllek meg, üvöltötte Karcsi bácsi, amit persze nem gondolt komolyan, de ez már egy másik történet, szóval Jancsi ott és akkor eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, de megböki a Pistát.

– Mért nem mondtad el, Mariska? – tette fel az egyébként teljesen jogos kérdést ifjú feleségének a Jancsi, nem mintha különösebben érdekelte volna bármilyen válasz, az ugyebár teljességgel kizárt, hogy van egyáltalán értelmes magyarázat, de ha mégis, annak befogadását vélhetően blokkolná az az ágyas pálinka.

– Féltem – rebegte lesütött szemmel a Mariska, aki lelki szemei előtt már azt is látta, hogy be kell menni a tanácsba, kérvényezni a névváltozást szégyenszemre, hiszen ezek után hogyan lehetne ő Paróczai Jánosné?

– Megbocsátasz, Karcsi bátyám? Akarom mondani, talán jobb lenne, ha újfent magázódnánk, Kincses úr! – váltott hűvösre a Jancsi, ami talán képzavar, hiszen közben majd felrobbant az idegességtől. –Beszédem lenne magával.

Azért a komolyság kedvéért, no meg azért, hogy ne legyen olyan hirtelen a váltás, gyorsan kitöltött kettő pálinkát, de inkább akarattal, mint véletlenül a decis poharakba öntötte csurig az áttetsző nedűt, isteni volt az a cseresznye, nem csak szép, hanem fenséges is, hiába főzte ki Zeller úr a legkezdetlegesebb technikával, simán felvette a versenyt bármilyen puccos itallal. Ez biztosan kézműves, kedves uram, szokta mondogatni Zeller úr a kuncsaftjainak, ráadásul csak az én kezem műve, mert ha bárki más hozzáér, már öntöm is ki a latrinába. Van bennem becsület.

– Egy szónak is száz a vége, Kincses úr, a maga lánya egy utolsó kurva, már elnézést, hogy így mondom! – kemény volt a Jancsi, de azzal senki sem vádolhatta, hogy a szőnyeg alá söpörte volna problémát. – A lagzit befejezzük tisztességgel, mert nekem ez a szó továbbra is szent, holnap szépen elszámolunk, ahogy azt előzetesen megbeszéltük, de utána nekünk nincs dolgunk egymással.

Karcsi bácsi nem szólt semmit, némán ült és nézett maga elé. A hallgatása mindent elárult. Kotorászni kezdett a zakója zsebében, aztán elővett egy míves, gyöngyház bevonatú bicskát, amit még a nagyapja nyert kártyán az első nagy háborút követően, mikor fogságba esett és egy világvégi táborban töltött közel két évet, majd szó nélkül letette az asztalra, pontosan a Jancsi elé.

Jancsi fogta és kiviharzott az önfeledten mulatozó társaságból. Az elébb látta, hogy Pista szintén kiment, bizonytalan léptekkel botorkált ki a sátorból és ment hátra, vélhetően oda, ahol a férfiak a kisdolgukat végzik. Jól gondolta, Pista félig a falnak támaszkodva pisilt, közben egy ócska nótát fütyörészett, azt is hamisan. Részeg volt, de nem azért nem találta a hangokat, faluszerte tudta mindenki, hogy nagy mulatozós a Pista, az a fajta, aki imád énekelni, jó hangosan persze, csak éppen nem tud.

Gyönyörű csillagos éjszaka volt, ami éppen kapóra jött a Jancsinak, jól látott mindent, így nem igazán kellett óvatoskodnia, amikor a Pista mögé lépett. Hirtelen mozdulat volt, már-már tökéletes, ami nem is csoda, mivel rendszeresen ő vágta le a disznót a faluban szinte mindenkinél. Arany keze van, járta a hír.

Amikor visszament a sátorba, határozott mozdulattal lekérte a feleségét, aki valamelyik ficsúrral ropta éppen a táncot, talán a Petróleumlámpát játszotta a zenekar?, és úgy szorította, mint előtte soha. Ő persze tudta, hogy ez lesz az utolsó tánc. A keze véres volt, amivel jól összevérezte az egykor ragyogó fehér ruhát, de ez most senkinek sem tűnt fel a töltött káposzta foltok mellett.

*

Hogy mi köze a fenti történetnek a Gyirmót elleni meccshez? Ha úgy vesszük, vajmi kevés, de ha jobban belegondolunk, mégiscsak sok. Az első, hogy az egy városból érkező csapatok mérkőzéseinek igazi ünnepnek kéne lenniük. Én azt a szót, hogy rangadó, nem csépelném el egy Gyirmót-ETO összecsapásra, mert azzal csúnyán devalválnám a kifejezést, ha jobban belegondoltok, az ETO-Loki kapcsán nem emlegették annyit ezt a fordulatot, mint a vasárnapi találkozó felvezetésekor. Pedig ott sem történt más, hiszen a liga egyik élcsapata futott össze a középmezőny tagjával, nem mi voltunk az előbbi, ráadásul komoly múltja van a két társaságnak, amiben jócskán van közös emlék. Szóval én maradnék a presztízs fogalmánál, ha már feltétlenül címkézni akarunk.

Akarunk?

a mérkőzés hőtérképe a vendégcsapat szempontjából (fotó: saját grafika)

A másik, nem elhanyagolható dolog, hogy a csalódottság számos alkalommal manifesztálódhat felesleges és értelmetlen erőszakba. Most nem arra gondolok, hogy egy ilyen reménytelen vereség után tömegek indulnak kapával, kaszával a klubház felé, hogy ott vegyenek szomorú elégtételt a megaláztatásért. Ilyenről itt szó sincs. Egyrészt ez nem Marseille, nem Manchester, nem Gelsenkirchen, de még csak nem is Diósgyőr, bár az ő esetükben még előtte vagyunk a Vidi elleni zárómeccsnek, abszolút benne van a pakliban, hogy végül elborul az agya a Katában, a Piros-Fehér Kocsmában és más egyéb józan életű helyeken sűrűsödő fiataloknak. Nem is lenne egyébként helye ilyen jeleneteknek, főleg, hogy időközben fordult ugyebár a történelem menete, a klub, a csapat szerdán sugárzó arccal fordult a totális futball felé.

A szavak szintjén mindenképpen.

Az egész sztori legnagyobb szimbóluma azonban Hársfalvi portás dressze volt. A fiatalember ugyanis úgy jelent meg a rendezvényen, mintha a saját esküvőjére érkezett volna, de minimum egy első áldozásra, hófehér hacukája már messziről világított, amikor a felek leálltak a kezdéshez. A Real Madrid kezdőjébe simán befért volna ezzel a szettel, de csak hazain és szigorúan a mezőnyben. Istenemre mondom, hogy az Alcufer feliratot nem láttam rajta, de ennek oka lehet a káprázat, vagy az, hogy közben eltelt egy hét, ráadásul így jobban üt a történetem. A legdurvább azonban az, hogy annak ellenére, hogy esett is napközben, a kilencven perc letelte után gyakorlatilag patyolattisztán lépett le a színpadról, ami sokat elmond arról, mit is is gondolt vasárnap este az ETO a támadásokról, mint olyanokról.

Segítek, bár nem hiszem, hogy nagyon kellene: semmit.

A Tuifel Herczeg Király Csató Dobos vezette társaság sokadszorra adta elő a nagy semmit, amit félek, egymás között labdarúgásnak hívnak. Pedig mennyire jól indult! Egy tudatosnak tűnő szögletvariáció végén máris rezgett a gyirmóti háló. Hatalmas kalaplengetés Vinczének és Farkas Bazsinak, kisebb baráti kézfogás Priskának. Komolyan mondom, hogy tíz perc játék után teljesen el voltam ájulva Ádám teljesítményétől, mi a faszért jegelték őt a padon, meg a megyeiben?, tettem fel a kérdést magamnak, de sajnos letelt a tíz perc, és mindenki bánatára egy átlagos mérkőzésből még hátravan nyolcvan. Róla utána csak annyi maradt meg, hogy egy bedobáshoz készülődve egy pillanatra meg kellett dörzsölnöm a szemem, nem az Ottót látom-e véletlenül, mert a partvonalon kívüli mozgása kísértetiesen hasonlított a zürichi győzőhöz.

Kis csapatunk sajnos a játék küzdő jellegére koncentrált, amihez egyébként még labdára sem lenne szükség, sőt, néha jobb is lenne, ha elvennék a játékszert a fiúktól, mert feltűnően zavaró tud lenni az a kis gömbölyű, oda-vissza pattogó kis izé. Ha ezzel a futballal valahogy pontot szereztünk volna, az valahol a labdarúgás megcsúfolásának tűnne. Érdekes ellentmondás, hogy mégis egy nagyon könnyű síppal befújt büntető, hozott fordulatot, ráadásul a félidő legvégén. Ez a jelenetsor arra mindenképpen jó volt, hogy innentől kezdve mi is keretezhettük a saját szánk íze szerint a történteket. Legenda a jogtalan tizenegyesről, ami totálisan összezúzott minden eredeti elképzelést és mély szakadékba lökte az egyébként többre érdemes csapatot.

Azon morfondíroztam, hogy vajon hány olyan foglalkozás van még a világon, ahol egy rosszul sikerült pillanat, egy elszenvedett igazságtalanság után nincs sansz a megújulásra? Dupla matekóra első felének végén a mindig okoskodó Martin felteszi a kérdést Sunyovszky tanárnőnek, hogy miért pont az a π értéke, amit a tudomány elismer, mire a tanárnő kissé megzavarodik, de szerencsére megmenti a csengő, viszont a folytatásban folyton megbicsaklik a kezében a kréta és még egy csökött másodfokú egyenletet sem tud megoldani. Terített betli. Amondó vagyok, jobb a szünetre vonulás előtt belekerülni egy ilyen szituációba, mert nem a pályán kell agyalni a miérteken, hanem lehet szusszanni az öltözőben, és van lehetősége a trénernek kiverni a fejekből a történést pár jól elhelyezett és okos mondattal.

Vajon volt ilyen? A meccs utáni nyilatkozat alapján szkeptikus vagyok.

átlagteljesítmény, azaz nagyjából ilyen a lelkiállapotom (fotó: saját grafika)

A második félidőre még ennyi karaktert sem szeretnék pazarolni. Kaptunk egy nokedli gólt, amit talán egy tíz centivel magasabb és öt évvel idősebb kapus kiszedett volna az alsóból, de nem így áll a dolog. A tévében kommentáló hasznos idióta a vége felé elejtette azt a közhelyet, hogy talán talál egy gólt az ETO, de ahhoz, hogy valaki találjon valamit, keresni is kéne, én ennek azonban nem leltem nyomát. Ha valaki másként látta, ne kíméljen, írja meg bátran! A meccs után állítólag, mikor a hazaiak leadták a mezüket a mosodásnak, Minarik csak annyit mondott Hársfalvinak: ezt csak vidd haza kisfiam, elég lesz egy vasalás, drága a mosószer.

Az ég kék, a fű zöld, az ETO reménytelen.

*

Gyirmót FC – WKW ETO 2-1 (1-1)

zárt kapuk mögött, vezette: Barna

Gyirmót: Hársfalvi – Major, Hudák, Karacs, Szegi – Vass – Radics (78’ Lencse), Nagy, Hajdú – Simon (78’ Heffler), Varga (90’ Lustyik). Edző: Csertői Aurél

ETO: Ruisz 2 – Kovács 2, Lipták 2, Temesvári 1.5, Fejes 1.5 – Vitális 1.5 (78’ Simcho 0), Bagi 1.5, Vukasović 1, Vincze 2 (78’ Májer 0) – Farkas 1, Priskin 1.5. Edző: Dobos Barnabás

Gólok: 4’ Priskin 0-1, 45+1’ Varga (11-es) 1-1, 60’ Varga 2-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]

*

A végére egy kis statisztika az InStat segítségével, hogy ne érje kritika a blog szakmaiságát. A nevek után sorra először az InStat Index, a passzok száma és sikeressége, majd az akciók száma és sikeressége látható. Az utóbbi definíciója nagyjából annyi lehetne, hogy a játékos megpróbált valamit (lövés, csel, szerelési kísérlet, etc.).

Ruisz Barnabás 174/23/74%/0/-

Kovács Krisztián 172/43/72%/10/20%

Lipták Zoltán 206/21/67%/17/65%

Temesvári Attila 246/16/94%/15/67%

Fejes András 205/29/62%/12/50%

Vitális Milán 200/22/73%/15/47%

Bagi István 170/25/76%/17/41%

Vukasović Marko 194/30/73%/18/50%

Vincze Ádám 219/31/61%/25/52%

Farkas Balázs 216/25/81%/29/48%

Priskin Tamás 236/24/71%/22/41%

Májer Milán 204/8/75%/5/100%

Simcho Viktor 184/3/100%/1/-

Csak úgy poénból iderakom még Lio Messi hasonló adatsorát a Valencia elleni derbiről, amit ugye nem sokkal a mi meccsünk után játszottak, szóval az összehasonlítás adja magát.

Lionel Messi 504/84/80%/14/50%

Ugye, hogy ő sem tökéletes?

Ezek után mindenki vonja le a tanulságokat, ha akarja!

Kategória: mérkőzés
Címke: , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Kutasi Károly szerint:

    Az én hibám, hogy mindig másra emlékszem sokáig. 2016. EB Balgium-Magyarország. Belga hazaadás átmegy Courtoise talpa alatt, sajnos a kapú mellé. Végeredmény 4:0. Vincze Ádám szabadrúrás. ívelés a kapu elé, Hársfalvy felugrik, a labda átmegy a keze között, mellé. Én gólnak láttam, de legalább szögletnek. A kapus nem lett sáros az eset után sem.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.