Amikor Szép úr szolgálati gépkocsija, amire már nem emlékszem milyen volt, de biztosan nem Volga, befordult és megállt a sorompó előtt, már tudtam, hogy baj van. Éber őre voltam ugyan a posztomnak, de annyire nem lehettem gyors, hogy kettő másodperc alatt eltüntessem az asztalkámon heverő Képes Sportot, az előző heti Népsport termést, meg még a ki tudja milyen lapokat, amiket a gyárvárosi vasútállomás melletti újságosnál szoktam munkába menet minden áldott reggel megvenni. Szigorúan arra az időre persze, amikor nem talált meg semmilyen feladat. Szép úr kivágódott a hátsó ülésről, ahogy azt az ő pozíciójában illik, és akkor még nem is beszéltem arról az extra indulatról, ami nyilvánvalóan dolgozott benne, látván, hogy nincs meg bennem az alázat, ami ehhez a felelősségteljes munkához kell. Ráadásul nem csinálok semmit.

– Jó reggelt! – vettem el az élét a történetnek, legalábbis próbáltam a legjobb védekezés a támadás taktikájához folyamodni, ami többnyire bevált. Szép úrnál ezt még nem teszteltem, de ezt kizárólag az ő hibájának róttam fel, hiszen egyszer sem jött ki a terepre, amióta én itt voltam. Szóval kinek a hibája? Na ugye! – Felnyissam a sorompót? – kérdeztem, aztán a választ meg sem várva felnyitottam a sorompót.

Szép úr úgy tett mintha nem venne észre, ami különösen nagy mutatványnak ígérkezett, mivel szikrát szórt a szeme, és öles léptekkel megindult a recepcióra vezető lépcsőn. Döngött a lépcső rendesen, pedig Szép úr nem volt túl vaskos ember, sőt, inkább nyúlánk, jókiállásúnak mondtam volna, kis túlzással a nevére is rászolgált, pedig egy ilyen név inkább átok mint áldás.

– Ki ez a gyerek, Marika? – szólította meg a kis fülkében üldögélő Marika nénit, a hanglejtéséből simán kihallottam, hogy nem azért szeretné tudni, mert meg akar dicsérni.

– Nyári diákmunka. Jóravaló teremtés. Mindent megcsinál, amit kell és nagyon tisztelettudó a vendégekkel – igyekezett Marika néni valamiféle védelmi burok alá venni, mert érezte, hogy szükségem lehet rá. Jól megvoltunk mi ketten, ő is tudta, hogy sokszor csak olvasgatok, én is tudtam, hogy sokszor csak kötöget a hűvös fülkében. – Miért tetszik kérdezni?

Szép úrat meglepte a komplett védőbeszéd. Nem gondolom, hogy másra számított, de az íve, az összeszedettsége mégis váratlanul érte. Egy pillanatra mintha el is tűntek volna a feje fölött gomolygó, dühből szőtt felhők, de nem véletlenül volt ő a Ciklámen Turist nagyhatalmú igazgatója, nem engedhetett meg semmilyen lazaságot, főként nem mutathatott egy parányi gyengeséget sem, így aztán hamar visszatalált a bürokrácia által elvárt keménységhez.

– És hogy hívják? – folytatta a számonkérő szék stílusában, amire Marika néni hirtelen gondolkodóba esett. Egy hete töltöttük már együtt a délelőttöket, de ez valahogy soha nem került szóba. Jellemzően fiatalúrnak nevezett, amit ő mókásnak talált, én meg nem akartam kizökkenteni ebbéli hitéből, ráadásul hízelgett is nekem. Tizenötévesen még senki sem szólított így, komoly embernek érezhettem magam.

– Nem tudom… – motyogta Marika néni. – Esküszöm, nem tudom.

– Na szép – morgolódott Szép úr. – Szép kis vircsaft ez.

Olybá tűnt, hogy direkt használja állandóan a szép jelzőt, talán azért, mert annyira hiú, de lehet, hogy mindez csupán a véletlen számlájára írható.

– Szép! –még tudta fokozni, és én biztosan tudtam, hogy szándékos. – Izé! Holnap nem itt kezdesz, hanem bejössz hozzám az irodába – dörrent rám a magasból, azaz recepció hídjáról. – Azt hiszem, van miről beszélgetnünk.

Nekem egyből az ugrott be, hogy akkor nem kell korán kelnem, mert kizárt, hogy azok ott az irodában nyolc előtt kezdjenek. Szép úr például biztosan nem. Aztán az járt a fejemben, hogy még lenne három hetem itt, be volt tervezve, ha kivágnak, fújhatom a pénzt is.

De nem volt időm beleesni a totális letargiába, mert egyszerre megjelent kedvenc emberem, Herr Grabowski, aki Eisenhüttenstadtból érkezett a családjával és valamiért nem a Plattensse érdekelte a baráti Magyarországon, hanem Győr, éppen ezért, miután leállt a rozoga lakóautóval a kijelölt helyen, nem messze a mosdók mellett, ami totál szívás, el sem mozdult onnan, csak a városba járt ki néha, no meg az állatkertbe.

– Wie geht’s? – kérdezte, ahogy szokta minden alkalommal, amikor találkoztunk, és tényleg érdekelte, hogy mit válaszolok.

– Nichts Besonderes – vágtam rá, kissé sután, de mindenképpen úgy, hogy a közelben settenkedő Szép úr hallja. Rájöttem, hogy ez az utolsó esélyem, így Herr Grabowskihoz fordultam és hosszan ecsetelni kezdtem az éjszakai Dánia-Uruguay meccs részleteit. Grabowski úr ugyanis hatalmas futballdrukker volt és mivel hamar rájött, hogy én is az vagyok, ezért aztán már kora reggel megjelent a sorompónál, hogy megtudja, mi történt Mexikóban előző nap.

– Nezahuacoyótl – próbálta elismételni a várost, ahol a meccset játszották, de többszöri próbálkozás után is belegabalyodott a nyelve a nagy igyekezetben. – Wahnsinn! – tört ki belőle sokadszor is a meglepetés, mert biztos volt benne, hogy a dánok elevenen megsülnek a mexikói napon, így könnyű prédáivá válnak az uruguayiaknak. – Sechs zu eins! Wahnsinn!

– Sie müssen sehr vorsichtig sein! – vontam rövid mérleget a beszámoló végén, utalva arra, hogy hátra van még az NSZK-Dánia a csoportban.

Herr Grabowski ugyanis megveszekedett NSZK-drukker volt, a DDR feliratú dresszben bohóckodó csapatot, ő mondta ezt így, semmire sem tartotta. Ők nem mi vagyunk, mondta, majd áhitattal és párás tekintettel tette hozzá: Nationalelf, és nem az NDK válogatottjára gondolt.

Szép úr földbe gyökerezett lábbal követte kettőnk beszélgetését, de egy kukkot sem értett belőle. Hogy azért, mert nem beszélt németül, esetleg azért, mert nem beszélte futball nyelvét, nem tudom.

– Te gyerek! – fordult hozzám, miután Grabowski úr elsétált, hogy beálljon a hideg vizes zuhany alá, és megpróbálja feldolgozni a dán-uruguayi meglepő végeredményét, miközben Preben Elkjær-Larsen nevét ismételgette szűntelen. – Meggondoltam magam. Idejössz holnap is, de reggel le kell vágnod a sövényt. Majd a Laci megmutatja, hogyan működik a gép. Nyolckor kijövök megint, addigra rendben legyen! – vonta fel a szemöldökét.

Marika néni a fülkében a fejét csóválta. Ki hallott már olyat, hogy egy kempingben reggel hatkor sövényt nyírnak?

*

Fogalmam sincs mi történt. Az én elmém egész egyszerűen nem olyan széles spektrumú, hogy befogja és feldolgozza mindazt az élményt, amit egy ETO-meccs nyújt mostanság. Az élmény szót itt most szigorúan leíró és nem minőségi értelemben használom. Hiszen az is egy élmény, ha mondjuk elütök egy galambot a Marcal Kettőn, ahogy ma délelőtt történt, de ez egyáltalán nem örömteli. Nem az én hibám volt, ki gondolta volna, hogy a harminccal cammogó kocsit látva nem elrepül, hanem megpróbál közelebb jönni, talán a piros szín indított el az agyában olyan folyamatokat, amik elvezettek a tragikus végkifejlethez. A tükörből azt láttam, hogy él még, de valószínűtlen mozgással igyekszik, talán elrepülni. Előbb kellett volna gondolkodni.

Szóval az úgy volt, hogy agyonverjük őket. Gyors lerohanással kezdünk, aztán az első negyedórában megzavarjuk őket két góllal, ami olyan állcsúcson vágástb eredményez, aminek logikus következménye további két gól. 4-0 ide, a nézők, mondom nézők!, boldogan térnek haza otthonaikba, aki meg oltatlan, akarom mondani védtelen, az pedig már eleve családi körben perdül táncra a nappaliban, miután felpattintott egy ETO Pilst.

Fel támadunk! Feltámadunk!

Aki ezeket a sorokat olvassa, már réges régen tudja, hogy nem ez történt. A lerohanás elvileg megvolt, ha annak tekintjük a középkezdés utáni lendületes futást, aminek végén jött egy bíztató átlövés. Már ez is olyan meglepetésként ért, mintha Csányi Sanyi bácsi egyszerre a hasára ütött volna, és a kamerák tengerében, lángoló tekintettel azt mondta volna hirtelen: megvilágosodtam, legyen az NB I huszonöt tagú, ez a hazai futball felemelkedésének záloga. Ilyen azonban csak mesében van, pontosabban már ott sincs, hiszen a kétévesek is regisztrálnak a TikTokon, meg a Tinderen, ahol hamar szembejön velük a szomorú és rémes valóság.

A szar paszírozásának diszkrét bája című venezuelai-nicaraguai kooperációban készült szappanopera kétszázharmincnyolcadik részét látták, a kedves nézők. Most rövid szünet következik, aztán hallgassuk meg együtt Mstislav Rostropovich világhírű szovjet-orosz művész előadásában Prokofjev C-dúr csellószonátáját, amit a szerző kifejezetten a számára írt. Az sem lesz vidám, de legalább szép, ha nem el nem bassza a csellista bácsi.

Én a magam részéről lezártam az NB II-es szezont.

Aki nem így tesz, az vessen magára!

*

Az egykori kemping egyébiránt gyalázatos állapotban van. A város dicsőségét és nagyságát hirdető látványponyvák jótékony takarása mögött, immár mindenhol a természet vette át a hatalmat, az épített környezet lassan az enyészet zsákmánya lesz.

Szégyen.

Ez is.

*

ETO FC –Szeged GA 0-1 (0-0)

200 néző (tényleg!), vezette: Veizer

ETO: Gundel-Takács 1.5 – Kovács 1.5, Lipták 1.5, Temesvári 1.5, Fejes 1.5 – Vitális 1, Vukasović 1 (75’ Egerszegi 0), Kiss 1, Májer 1 (67’ Simcho 1) – Priskin 1, Farkas 1 (46’ Vankó 1.5). Edző: Dobos Barnabás

Szeged: Takács – Ódor, Szilvási, Moga, Mohl – Dobos (70’ Kővári), Simon, Oláh, Kóródi (70’ Gréczi) – Jovanović (38’ Haruna), Gajdos (84’ Lestyán). Edző: Dragan Vukmir

Gól: 71’ Kővári 0-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]