Álmos nyári hétköznap volt, amikor gondolataimba merülve bandukoltam a Baross hídon a város felé. Nem sokkal múlt dél, tűzött a nap veszettül, bár így utólag kicserélném azokat a hőfokokat a mostani értékekre, mert kicsit izzadtam. Tudom, van ez a régen minden jobb volt effekt, de azért ebben a globális felmelegedés dologban, meg klímaváltozásban mégis csak lehet valami. Akkor még ragaszkodtam ahhoz, hogy hosszú ujjú ingbe járjak dolgozni, mert fiatal voltam és yuppie-nak akartam látszani, de most már szarok rá, mégis, emlékeim szerint nem olvadt rám a textil, ellenben, ha teszem azt öt perc múlva fogom magam és pár pillanatra kimegyek az utcára egy laza, kitűrt pólóban, garantált, hogy folyjon rólam a víz. Ezt csak azért mondom, mert anno, kétezerhat júniusában is bátran kimerészkedhettem az apró irodából, hogy aztán nekivágjak egy negyedórás túrának, keresztül a hídon, miközben pont felülről sütött rám a nap. Emlékszem, a Bisinger felöli oldalon róttam a métereket, alig volt forgalom, csak pár őrült bicajos húzott el mellettem, legalább csináltak egy kis hűs menetszelet. Miután elhagytam a zenitet, a szokásos játékba fogtam, hogy akkor most lemenjek az oldallépcsőn, vagy sétáljak végig, egészen a Szent István kereszteződésig a hídon, figyeltem a lámpák változását, magamban rövid kalkulációkat végeztem, mi lesz a jobb megoldás, mintha annak bármilyen jelentősége lett volna, hogy két perccel hamarabb érek a belvárosba vagy sem. A döntést végül rábíztam másra, pontosabban a szerencsére. Eldöntöttem például, hogy ha jön egy busz a szembe sávban, akkor lépcsőzök, ha nem akkor maradok a hídon. Máskor az embereket figyeltem és attól tettem függővé a választást, hogy megy-e előttem egy fiatal lány vagy sem? Most azonban valami váratlan dolog történt. Hirtelen, a semmiből előbukkant egy alak, aki lendületes tempóban tartott, szintén a kereszteződés felé. Papucsban csettegett, sortot hordott, de a lényeg a felsőben rejlett. Kék dresszt viselt ugyanis, gyönyörű mélykéket, aminek a hátán ott virított egy hatalmas 12-es szám és a felirat, Henry. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hiszen a vébé előtt voltunk, hamarosan Németországban gyűlt össze a világ krémje és vajon mennyire lehetséges, hogy a franciák itt töltenek pár napot, természetesen inkognitóban, mert nem írt róla a Nemzeti Sport és a Kisalföld sem, de aztán elvetettem az ötletet, hiszen, ha titkos a dolog, miért járkálna Henry a saját nevére feliratozott trikóban? A helyzet fonákságát mi sem jelzi jobban, hogy a daliás alak annyira elhomályosította az elmémet, meg persze a meleg is hozzátette a magáét, hogy az sem térítette el a gondolataimat, hogy az előttem sétáló emberre sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy fekete, a legkevésbé. Felgyorsítottam a lépteimet és csak imádkoztam, hogy őt is fogja meg a piros lámpa. Egyébként sosem voltam egy Henry fanatikus, bár a tudása sokszor elkápráztatott, de ezt a helyzetet nem akartam kihagyni. Nem voltunk messze már, ő is fokozta a tempót, én is szaporáztam, villogni kezdett a zöld, talán még pár lépés, még öt méter, négy, három és piros. Egyszerre megállt, én mögötte, a géniusz és én, a kíváncsi rajongó, oda sem mertem nézni, csak a földet néztem, amikor váratlanul csikorogva fékezett egy autó mellettünk, majdnem csattant az előtte állóval, de sikerült megállnia, a városháza és a Rába Hotel falai visszhangozták az éles hangot, Henry megrezzent, majd oldalra nézett, pont arra, amerre én álltam, találkozott a tekintetünk.

Nem árulok el titkot, ha elmondom, nem Thierry Henry állt a Baross híd és a Szent István út kereszteződésében a zebránál, akkor 2006 júniusában, egy álmos hétköznapon, nem sokkal dél után, hanyagul elegáns papucsban, sortban, kakasos mélykék mezben, 12-essel a hátán. Egy másik géniusz igyekezett a bevárosba, de most épp úgy, mintha egy lenne közülünk, de valamiért mégis jeleznie kellett, hogy ő futballista. és nemsokára kezdődik a vébé.

Bajzát Peti volt az, a maga valójában.

*

Bajzát Péter 2005 nyarától kezdve hivatalosan, szerződés szerint öt szezonon keresztül volt az ETO játékosa. Igaz, az utolsó idény kissé szomorkásra sikerült, mert 2009 őszén alig jutott szóhoz, amit csak részben indokolt egy makacs sérülés, aztán az utolsó félévre kölcsön is adtuk a Diósgyőrnek. A 92/58-as bajnoki mutató azonban kellő tekintélyt parancsol számára, a teljesítményére a koronát a két gólkirályi cím tette fel 2007-ben (18 dugó) és 2009-ben (20 találat). Kicsin múlt, hogy ne legyen egy címe is, de sajna a Honvéd elleni kupadöntőt elbénázták a srácok 2009-ben, így marad a két bronzérem (2008, 2010).

Kicsit bumfordi, néha talán indolens stílusa nem emelte őt az igazán szerethető futballisták sorába, de ez csak a felszín volt, hisz az őt ismerők szerint arany szíve van. Én egy kicsi szégyenlem is, hogy legjobban a Stuttgart elleni gólja, sőt sokkal inkább azt követő Lehmann-alázás maradt meg nekem a zöld-fehér alakításai közül. Ettől függetlenül nem kérdés, hogy visszatekintve a közelmúltra, simán elfogadnék egy ilyen támadót a csapatba.

Bajzát Péter fontos része az ETO történelmének.

Bajzát Péter ma negyven éves.

A jóisten éltesse!

*

UEFA Kupa kvalifikáció

2. forduló, visszavágó

2008. augusztus 28.

Győri ETO – VfB Stuttgart 1-4 (0-2)

10.000 néző, vezette: Berntsen (NOR)

ETO: Stevanović- Nikolov, Kovács II Z., Bank (46’ Kovács I Z.), Šupić, Tokody – Koltai, Jäkl, Józsi (57’ Völgyi) – Böőr (73’ Brnović) – Bajzát. Edző: Egervári Sándor

Stuttgart: Lehmann – Osorio, Tasci, Delpierre, Boka (46’ Bouhlarouz) – Pardo (62’ Mandjeck) – Lanig, Baştürk, Hitzlsperger – Marica, Gómez (62’ Ljuboja). Edző: Armin Veh

Gólok: 30’ Lanig 0-1, 40’ Hitzlsperger 0-2, 54’ Gómez 0-3, 60’ Gómez 0-4, 81’ Bajzát 1-4