Kádár elvtárs hörgése még a Korányi kórház gondosan elzárt folyosóján is hallatszott, pedig a párnázott, így elvileg hangszigetelt ajtót minden alkalommal becsukta a személyzet azon tagja, aki éppen rápillantott az agonizáló öregre. A semmiből előtörő horkanások egyre rendszertelenebbé váltak, a köztes szünetek hossza folyamatosan nőtt. Mindenki tudta ott a kórházban, no meg persze a Központi Bizottságban, hogy az ember, aki nem is olyan régen még uralta a magyar ugart, hamarosan a semmivé lesz, a kérdés csak az volt, mikor jön el a végső pillanat.

A halál beállta 1989. július 6., tíz óra harminckét perc, rögzítette a fagyos tényt az ügyeletes orvos, aztán ment a dolgára. Valaminek vége lett.

*

Ezekben a napokban egy egyszerű magyar családot látott vendégül van Donk úr és kedves felesége Eindhoven kertvárosi részében, nem messze a Philips Stadiontól. Azon az estén, a vacsora közben van Donk úr megjegyezte, hogy a tévé bemondta, miszerint meghalt Kádár János, és ezért ő most az ő emlékére, no és persze a vendégek tiszteletére üríti poharát és issza meg azt a valószínűtlenül édes, ellenben alkoholt alig látott löttyöt, amit nekünk is állandóan kitöltött, mi meg becsületből megittuk. Apám mosolyogva annyit felelt, hogy ez igazán remek hír, majd egy húzással ledöntötte az egész poharat. Öcsém fordított, nem cifrázta túl, szépen visszaadta a szűkszavú, de tűpontos véleményt. Az mindenesetre látszott, hogy nem lettünk szomorúak és ez láthatóan meglepte a régivágású úriemberként viselkedő van Donk urat.

Egy évvel később jártam újra Hollandiában, az ország másik részén, amikor többek mellett találkoztam egy városi képviselő bácsival, aki a kommunista párt helyi alapszervezetének volt a vezetője. A hatalmas, legalább ötszobás lakás nappalijában üldögéltünk, és ő arról akart meggyőzni, hogy a kommunizmus milyen magasztos és remek dolog. Kinéztem a kertbe, ahol a fű valószínűtlenül zöld volt és a sövényt is minden bizonnyal vonalzóval meg szögmérővel formázták. A nyitott kocsibeállóban egy mélykék Volvo kombi állt, ránézésre a legújabb modell.

Eszembe jutott Kádár és van Donk úr.

*

Nyolcvankettő őszétől öt szezonon keresztül az volt a normális, hogy a szurkolók ősszel nemzetközi kupameccsekre járnak. Aztán 1987-ben valami eltörött, ínséges idők jöttek és sokáig maradt a hazai pálya. Azért 1989 nyarán kicsit megint kimentünk a fényre, mert a népnyelv által csak Intertotó Kupának hívott, hivatalosan IFC-Panasonic Cup névre keresztelt sorozatban mérettette meg magát a társaság. Dán bajnok, osztrák és svájci második, azért ez nem rossz erőfelmérő és ha azt mondom, hogy a Grasshoppers mögött csak rosszabb gólkülönbséggel, azon belül is kevesebb rúgott góllal szorult a második helyre az ETO, igazán megsüvegelendő teljesítményt nyújtott a csapat a hat meccs alatt. A Brøndby és az Admira Wacker csak nézte a hátunkat. Ha mondjuk Turbék Pista a GZ ellen berúgja a tizenegyest, a csoportgyőzelemért járó 40.000 svájci frankot is utalhatta volna az UEFA, ami akkor már marha jól jött volna, de ne legyünk telhetetlenek.

Ami figyelemre méltó, hogy a zürichi csapat padján egy bizonyos Ottmar Hitzfeld ült és az ellenfélnél játszott a későbbi osztrák kapitány, Marcel Koller is.

*

1989. július 5.

IFC-Panasonic (Intertoto) Kupa, 2. forduló

Rába ETO – Grasshoppers Zürich 1-0 (0-0)

3.000 néző, vezette: Plasek

ETO: Boros – Turbék, Hlagyvik, Pecsics – Urbányi, Bücs, Somogyi (75’ Virág), Bordás – Handel (60’ Sallói), Mörtel, Hajszán. Edző: Pecze Károly

Grasshoppers: Brunner – Andermatt, Koller, Egli, Pozzi (77’ Nemtsoudis) – Meier, Wyss, Knöppli (63’ Wienerkehr), Hangartner – Nyfler (46’ Sonnleitner), Gren. Edző Ottmar Hitzfeld

Gól: 49’ Bordás

*

A srácok komplett eredménysora a 4. csoportban a következő:

Brøndby – ETO 1-1

ETO – Grasshoppers 1-0

ETO – Admira Wacker 5-0

Admira Wacker – ETO 5-1

ETO – Brøndby 1-0

Grasshoppers – ETO 2-1