Reggel óta azon gondolkodom, hogy vajon meg lehet-e venni egy zártkapus meccs kezdőrúgását? Nyilván aláírnánk minden papírt, hogy azonnal és a legrövidebb úton távozunk, és nem beszélünk senkinek sem arról, amit láttunk. Természetesen beleegyeznénk abba is, hogy az eseményt megörökítő videófelvételen csak mi látszódunk, játékos még véletlen sem, esetleg a labda, de az már nem biztos, mert a kamera nem tudja úgy venni a szöget, hogy abból ne derüljön ki, melyik csapat kezd. Világos nyit, gyalog e4, ugye nem kell magyaráznom, mennyire fontos ez, csak a kóklerek nem tudják, hogy a lépés egy egész szezont meghatározhat. Az egyébként magától értetődő, hogy a pályát kizárólag bekötött kendővel közelítenénk meg, amitől csak arra a pillanatra szabadítana meg egy kedves segítő, akkor, amikor el kell találni a labdát. Nem lenne egyszerű feladat, mert előtte ötször balra, majd ötször forgatna meg. A szédülés ingyen van, pontosabban tartalmazza az alapcsomag.

Istenemre, végigcsinálnám a procedúrát. Az ő kedvéért. Apu!, a Vasassal játszunk, súgnám szelíden a fülébe, úgy, hogy senki más ne hallja, mert még a végén kivezetnek minket, mielőtt eljönne a nagy pillanat. És azt is tudom, hogy bár a felszínen tiltakozna a felesleges nagyzolás miatt, lázongana, hogy erre semmi szükség, a lelke mélyén boldogan lépkedne a gyepen. Bevillanna neki számos emlék a régi ETO-Vasas derbikről, a Vagongyári pályáról, aztán az egykori stadionból. Mondjuk a ’85 szeptemberi 5-1, amit már együtt szurkoltunk végig a II. szektorból. Talán fura ezt mondani, de nem őrült, hanem igazán meghitt pillanatok voltak ezek, közösen a stadionban, kiskamasz fejjel, bérletesként. Hányszor néztem kicsit feszülten, ahogy erősen markolja a karfát, néha kiabál, de csak visszafogottan, csak nem lesz baja, gondoltam, mert a feszültség benne maradt. Örülni is csak mértékkel tudott, a belül megélt öröm nehéz sorsát, mint később összeraktam a mozaikokat, otthonról hozta, az apró rábaközi falucskából.

Nem tudunk kimenni, mert ő már nincs. Azt mondják, Verebes azért távozott el némileg hirtelen, mert kicsit belehalt az ETO kálváriájába. Apám egy bő évvel később hagyott itt. Szinte a semmiből lett beteg. Amikor kiderült, hogy mi a baj, mondtam neki, hogy a jóisten mindenkitől azt veszi el, ami a legértékesebb, csak ez lehet az oka a tumornak. Elgondolkodott, de nem mondott semmit, miközben feküdt a kórházi ágyon. Tisztán emlékszem, amikor a Nyíregyháza elleni győztes kupameccse után biciklivel szeltem át a várost a stadiontól indulva a szakadó esőben, hogy elmeséljem neki, mi történt a pályán, miután megérkeztem hozzá és megszabadultam a csuromvizes széldzsekimtől, érdeklődéssel figyelte minden mondatomat és izgatottan nézegette a meccsről készült béna fotókat a telefonomon. Jók voltunk, Apu! Mikor befejeztem a beszámolót, kérte, hogy segítsek neki felülni, aztán csipegetett a szegényes kórházi vacsorából.

*

Minden, amit nekem az ETO jelent, az tőle származik. Ha egy pici bizonytalanságot érzek, elég visszagondolni a közösen megélt pillanatokra és minden kitisztul egyszerre. Ahogy némán vonulunk az Ipar utcai felüljárón keresztül. Ahogy együtt szidjuk Győri játékvezetőt. Ahogy értetlenül csóváljuk a fejünket, miért Somogyit cserélik le. Ahogy lélegzetvisszafojtva figyeljük, amint begurul a Nysa mentő a tizenhatosra Mészáros Bubuhoz. Ahogy kiszurkoljuk az ikszet a Manchester Uniteddel. Ahogy, ha messziről is, de látjuk a kispadon ülni a Mágust.

Apám ma lenne 75 éves.

Hiányzik.

*

1946. július 14.

Győri ETO –  Salgótarjáni BTC 1-0 (1-0)

1.500 néző, vezette: Bánkúti

ETO: Horváth – Vörös, Bányik – Farkas, Kovács I, Gőcze – Neiger, Nyíregyházky, Józsa, Preiner, Kovács II.

SBTC: Heves – Kiss, Gáspár – Marosi, Pintér, Bognár – Balázs, Csák, Szabó, Laczkó, Bártfai

Gól: 2’ Józsa 1-0