Az elmúlt hat évben annyi mindent megéltem már, hogy most az egyszer kerestem egy másik jelet. Olyat, ami meglepő, olyan, ami különbözik az általuk ezerszer elmondott történethez képest. Nevezzük hazugságnak? Esetleg ámításnak, ha már finoman akarunk fogalmazni. Kis ferdítéssel, ami más, mint a szerintük létező egyetlen igazság. Utazni kell.

Képzeljétek el, hogy Santa Anában éltek. Ez egy közepes város, valahol El Salvadorban. A mindennapok sivárak, semmi esély a kitörésre, a gyerekeidet beszippantja a bűnözés, igazából csak egy lehetőséged van, az pedig nem más, eladod a fiadat az M13-nak, annak a szervezetnek, ami csicskát csinál minden sihederből, aztán holtan hozza vissza pár év szolgálat után. Neked. Hős volt, mondják. A kurva anyátok, mondjátok, és már nézed is, mennyibe lesz elmenni az Államokba. Mert menekülni kell innen. Mert ez nem perspektíva. Az inkább, hogy elindulsz, aztán egy közép-európai nevenincs országban benne leszel a híradóban, hogy mész, mert nem akarsz megrohadni ott, ahol megszült az anyád. Hondurasban vársz. Mész a menetben. Guatemalában vársz. Mész a menetben. Mexikó a mennyország. Az USA a mennyország, tényleg. Közben azon agyalsz, hogy miért nem mentél el futballistának? Miért nem fogadtad el Ernesto nagybátyád ajánlatát, aki már évek óta El Pasóban tolja. Igaz, hogy csak a tarcsi mellett hordja a vizet, de ő már ott van. Érted! Ott van!

Közben felemelkedik a köd. Felriadsz a hálószobában. Az ágy ugyan csatakos, de nincs semmi baj. Lassan visszatérsz a mindennapok valóságába. Ez most nem a FAS és az Agua rangadója. Szerencsés vagy itt Európa közepén, hiszen neked kijár az igazi futball és az igazi élet. A boldogság.

Pedig, ha jobban belegondolok, sokkal egyszerűbb lenne El Salvadorban élni. Most nem a vulkáni hegyekre gondolok, amik ott magasodnak a mindennapok felett és folyamatosan emlékeztetnek az élet törékenységére. Nem a Bukele elnök által kínált egybites világra, hiszen az ilyen figurák felbukkannak, uralkodnak, és máris mennek a történelem szemétdombjára. Hanem a szabadságra, ami abból fakad, hogy a világ egyik legszegényebb országában jössz a világra, így aztán minden változás csak ajándék.

És miközben ezen agyaltam, egyszerre felbukkant előttem egy mezei nyúl. Riadtan ugrált Marcalváros felé, vélhetően a Marcal-tó felől érkezett, szerencsétlen valahogy átjutott a Pápai úton és megmagyarázhatatlan ok miatt igyekezett a panelházak felé. Ha megengedő vagyok, a futópályát szerette volna elérni, kipróbálni az új mulcsos felületet. Esetleg a DAC stadionba igyekezett, ki tudja miért?

Én azonban szentül hiszek benne, hogy ő lesz az ETO új érájának szimbóluma. Képviseli a bátorságot, a kíváncsiságot, a vadságot. Keresi az otthonát, ami nagyon messze van, de ő tudja, hogy konok akarattal mégis megtalálhatja. Az ellenség földjén keresztül indul neki hosszú missziójának, de nem érdekli, hogy útközben vadásznak rá és leköpködik. Nem foglalkozik a veszéllyel, mert hisz az igazában.

A zöldből jön és a zöld jövőt mutatja meg.

Nekünk és mindenkinek.

*

Amikor kiderült, hogy a klub menedzsmentje szakít az előző évek szánalmas hagyományával és nem az ETO Park szocreál tárgyalójában tartja a szezonindító ankétját, egyből felcsillant a szemem. Baszki! A bérlet nem lesz olcsóbb, de legalább kapok két fröccsöt a 2018-as díjnyertes sauvignon blancból a tököm tudja melyik pincészetből, hurrá!

Nem így történt, de igazából nem bántam. Még a sajtópogácsa sem játszott, de az még szánalmasabbá tette volna az egészet, így aztán komolyan hálás vagyok a szervezésért. A ponthideg szóda ellenben tényleg jólesett, és életet mentett.

Ellenben sikerült összefutnom a friss igazolásokkal, spontán. Bacsa Patriknak pölö lelkesen újságoltam, hogy én bizony láttam az első NB I-es meccsét Diósgyőrben még a Kecskemét ellen 2011-ben, de nem jött vissza a flash, láthatóan fingja sem volt, hogy miről beszélek. Nem baj, nem haragszom. A magamfajta ötvenesnek vannak meg azok a tárgyi emlékek, amik a mai fiataloknak már semmit nem jelentenek. Miskolcon, a régi lelátó mindenesetre nagy bizalmat adott neki anno, és megértő köhintéssel fogadta minden suta mozdulatát.

A kötelező rész meglepően flottul lement, az érdeklődők, lásd még: csodálatos közönség!, nem igazán kukacoskodott, ami igazából jól is van így. Az eltartott kisujj most is remekül működött, az igazán kemények, akik számos alkalommal a büfé előtt adnak hangot jogos kritikai hangjuknak, ezúttal távol maradtak. Aki tudja a házasság akadályát, most szóljon, vagy hallgasson örökké!

A magam részéről hosszasan beszélgettem a hivatalos részt követően Klausz mesterrel és Hannich sportigazgatóval, nem kevés tanulsággal. Ami biztos, mindenki roppant bizakodó és szeretné kérni a kényes közönség bizalmát. Az már egy másik kérdés, hogy a felkészülési meccseket totál más szemüveggel néztük, ami konkrétan azt jelenti, hogy mondjuk a szaúdi ellenfél roppant defenzív játékát én az ő passzív hozzáállásuk számlájára írtam, ők ugyanakkor annak, hogy kurva nagy nyomást helyeztünk rájuk. Nem tudom. Én anno futballoztam egyetemistaként palesztin srácok ellen, akik a klasszikus arab futball legszebb hagyományaira lapozva sokkal jobban örültek egy zúgó felsőlécnek, mint egy pici gólnak. Nekem ez jött vissza most is, de nem én vagyok a szakember.

Ami nekem átjött, hogy a csapat a gyermek, a szurkoló pedig a szülő, ergo nem lehet a földbe taposni a csapatot a rossz teljesítmény miatt, mert az csak jobban elássa őket. Oké, elfogadom. De azt, hogy mondjuk bénák, még el lehet mondani neki, ugye, mert ha nem tudnak róla, örökké benne maradnak a posványban. legalábbis én azt gondolom.

Amit én ígérhetek, hogy az előzetes fenyegetésem ellenére nem fogom a földbe döngölni a társaságot, ha nem adj isten nem verik meg a Tiszakécskét vasárnap. Mert ugye negyven éve is egy 4-3-as buktával kezdtünk Ózdon, aztán milyen szép lett a vége.

Komoly emberek vagyunk, a türelem tovább természetesen tart, hiszen az igaz szerelem sem borul meg csak azért, mert az első randin büdöset pukizik a csaj a legromantikusabb pillanatban. Előfordul. Egyébként is olyan szép a szeme, meg egyébként is csillognak a belső értékei, mint az állat.

Hajrá ETO!