Vaszilij Nyikiforovics haladéktalanul elment Pszkovba élni, mert elege lett a szentpétervári belterjességből és az a pár verszta igazán nem számít, Ányecskát így is bármikor meglátogathatja, ráadásul sokkal kellemesebb a Pszkovszkoje-tó vize, mint a Helsinki-öböl jegessége, nem is beszélve a Hudszkoje-tóról, ami algás és tele van tokhallal. Marija, drága szívem, azonnal indulunk, vetette oda a feleségének nem sokkal ébredés után, az asszony éppen a scsit állította össze a vasárnapi ebédhez, mindenre fel volt készülve a drága Marija, de erre éppen nem, másnapra nagy összejövetelt szervezett Olga Miskina a szegényeknek, a doni kozákok éppen végig vágtáztak valahol Ogyessza fölött, kő kövön nem maradt arrafelé, lett sok szegény, akiken megesett Olga szíve. No meg az összes szentpétervári asszonynak. Főzök egy jó teát, Vása, igyekezett visszafogna a helyzet élét Marija, hiába. Vaszilij Nyikiforovics ugyanis nem az az ember volt, aki könnyen ellágyult holmi asszonyi praktikára. Vedd le a tűzről a levest, Marija, és készítsd össze a gyerekeket, mert indulunk, mondta Vaszilij Nyikiforovics szelid gyengédséggel, mert tudta ő, hogy mi az igaz szerelem, de ha félórán belül nem lesztek a kocsi mellett, istenemre olyat teszek, hogy magam is megbánok, fejezte be mondandóját immár keményebben. Marija tudta, hogy ennek már a fele sem tréfa és máris meleg ruhát húzott a kicsi Vászkára no meg Dásenkára, mert csípős volt az október, összeszedett pár holmit és máris készen állt az indulásra. Na jól van, fogta kedvesebbre Vaszilij Nyikiforovics, mikor látta, hogy minden kedve szerint alakul, akkor induljunk!

Ennyit a biztonságról, no meg arról, hogy mennyit ér az élet.

*

Azt hiszem, én már sosem fogok szeretni, motyogta a bajusza alatt Salvatore Quasimodo, miközben tisztogatni kezdte maroklőfegyverét, amit még évekkel ezelőtt eltett a kredenc alsó fiókjába, de most úgy érezte, épp itt az ideje újra elővenni. Magdalena megcsalt és én ezt sosem fogom kiheverni, folytatta a gondolatmenetet, csak magának, mert a Piave utcai kicsiny házban már évek óta egyedül lakott. Magdalena a helyi iskolába tanított számtant és olasz nyelvet mindenki megelégedésére, főként az apák voltak elégedettek vele, nem függetlenül attól, hogy méretes keblekkel rendelkezett. Amikor Catarina Musaccio egyszer szóvá tette férjének, a derék Lorenzonak, hogy túl sokat jár be az iskolába, az felháborodottan utasította vissza a vádat, miszerint ennek köze lenne a méretes mellekhez, ellenben a kis Filippo mennyivel ügyesebben mondja fel a szorzótáblát az utóbbi időben. Salvatorénak ugyan nem volt gyereke, se kicsi, se nagy, az életét kizárólag a kisvárosi csendőrörsnek szentelte, amit szinte soha nem kellett elhagynia, mivel a bűn messze elkerülte Crobato települést, mégis Magdalena bűvkörébe került. Ez csak neked köszönhető, Salvatore, veregette meg a vállát Giuseppe Patano polgármester egy fülledt augusztusi éjszakán, miközben csendesen borozgattak. Mielőtt idejöttél, majd minden reggel feküdt egy halott a főutcán és kanyargósan folyt a vér a tenger felé. Quasimodo nem szólt semmit, Magdalénára gondolt és az ő gyönyörű kebleire. Aztán Orlandóra, a kubai bártulajdonosra, aki előző nap jegyezte el a nőt.

Nem minden az, aminek látszik, Giuseppe!, mondta halkan és közben már azon jártak a gondolatai, miként fogja végrehajtani a szörnyű tettet, amit már régen elhatározott.

*

Hálás köszönet a szombathelyi médiákoknak, akik streamelték a meccset, mert újfent bebizonyosodott, hogy a magyar társadalom mennyire tele van feszültséggel, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a furcsa tizenegyes és az értékesített büntető az utolsó utáni percben miként fordította verbális lincselésbe az addig csak csendesen és normális mederben folyó chat-csatát. Hogyan veszik el a józan ész ennek a csodálatos játéknak egyetlen apró, ugyanakkor kétségtelenül sorsfordító mozzanata után, és válnak vicsorgó állatokká derűs szépkorúak, gördeszkázó tinik vagy éppen szoptatós anyák.

Egyébként egyetértek Klausz mesterrel, aki szerint végeredményben a sors ajándéka volt a tizi, mert melós meccsen simán jók voltunk az ikszre. Az már egy másik kérdés, hogy az egyértelmű fölényt miért nem lehetett korábban megérdemelt vezetésre váltani, hogy ne kelljen tövig rágni a körmünket a végéig. Mondjuk én nem rágtam, mert addig a döntő pillanatig a sors teljesen más jellegű igazságszolgáltatásáról fogalmaztam okos mondatokat, miszerint az büntetni is tud, ha szükséges.

Most jól jöttünk ki a szituból, de ne legyen kétsége senkinek, hogy hamarást visszájára fordulhat a történet, szóval legyen elég annyi tanulság, hogy a sikerért még jobban meg kell feszülni.

Az egyéni teljesítmények ugyanis kissé elmaradtak a Tiszakécske elleni összecsapáson tapasztaltakhoz képest, legalábbis szerintem, de lehet, hogy csak a kamera torzította el a valóságot. Toma Gyuri például bántóan kellő átéléssel adta elő a láthatatlan embert, ami az ő pozíciójában nem jelent feltétlenül dicséretet. De a többiek sem lehetnek büszkék magukra a minőség miatt, mindamellett, hogy az akarattal nem volt gond, de legyünk őszinték egymáshoz: ez a minimum.

A pontot azért megkaptuk és ami nekem talán még jobban tetszett, hogy még a Haladás részéről sem volt sírás-rívás sorscsapásról, mélységes igazságtalanságról, genya futballistenről, ami valahol pontosan jelzi, hogy a lehető legigazságosabb eredmény született.

*

Szombathelyi Haladás – WKW ETO 1-1 (0-0)

1.684 néző, vezette: Kovács J. Z.

Haladás: Rózsa – Kállai, Mocsi, Németh, Bosnjak – Csilus, Kiss (86’ Doktorics), Holdampf, Szekér – Tóth (79’ Hegedűs), Rácz (63’ Horváth). Edző: Németh Szabolcs

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 2.5 Csonka 3, Fodor 2.5, Barna 2.5 – Simcho 2.5 (75’ Óvári 0), Bagi 2.5, Toma 2, Vitális 2 – Bacsa 2 (63’ Kanalas 2), Priskin 2 (75’ Kulcsár 0). Edző: Klausz László

Gólok: 71’ Csilus 1-0, 90+3’ Kulcsár (11-es) 1-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]