Egyes források szerint Coelho azt mondta egyszer, miközben valamelyik kiadójával vacsorázott, hogy a futball az a játék, amit bárki játszhat, de az a szép benne, hogy a meccset bárki meg is nyerheti. Ugyanazon források közül az egyik azt is mondta, hogy mikor ezt elregélte, a kiadó képviselője, aki egyébként a Flamengo bérletese volt már legalább ezer éve, azt mondta Coelhonak, hogy már ne is haragudj Paulo, de ekkora baromságot még sosem hallottam, és lehetsz te a világ legnagyobb megmondója, bazdmeg, de a futball kapcsán inkább kussolj, ha már okosat nem tudsz mondani. Az elmondások szerint Coelho innentől kezdve nem bocsátkozott okoskodásba a futball, de kizárólag a brazil futball kapcsán, és bosszúból vett egy bérletet az argentin San Lorenzo stadionjába. Az egészből számomra az derül ki, hogy a nagy Paulo Coelho nem volt több divatdrukkernél, aki ráadásul be is akart nyalni a pápánál, ami különösen undorító cselekedet.

A 2021-es Copa America döntőjénél, amit a riói Maracanã stadionban vívtak meg a felek, a felső karéj C szektorában feltűnt Paulo Coelho a rajongók körében és megállás nélkül adta a jobbnál jobb tanácsokat. 0-1–re állt a meccs, mikor néhány szegény gyermek vette körül a mestert, olyanok, akiket a favellákból szedett össze a szövetség, bemutatva a világnak, hogy milyen humánus, miközben a ballábas gyerkőcöket párezer reis ellenében vette meg kábé ötven évre, mert nem bíztak benne, hogy születik egy új Roberto Carlos, nos ezek a csikók csüngtek a mester ajkán, hogy akkor most mi lesz, miként verik szarrá a gauchok szánalmas ivadékait, és akkor Coelho körülnézett, kereste az összes Flamengo szimpatizáns tekintetét, mert annyire nem akart beégni, megköszörülte a torkát és csak annyit mondott, hogy a futball kiszámíthatatlan, de aki tesz a sikerért, az előbb vagy utóbb elnyeri méltó jutalmát, mert az élet igazságos, blablabla.

A favellák népe először nem értette, hogy mi van, aztán meg nem akarta érteni, mert elkezdett forrni bennük az indulat, hiszen ők konkrét tanácsért jöttek, nem ilyen faszságért, már elnézést, nagyjából most gondolták át először, hogy ezért a szövegért miért is jár az irodalmi Nobel-díj? Mondjuk, eddig lövésük sem volt, mi a túró az az irodalmi Nobel-díj, de valaki elhintette köztük, mekkora pénzzel jár egy ilyen kitüntetés, ami csak olaj volt a tűzre, egyesek követelni kezdték Coelho telefonszámát, mások nem álltak meg ennél, és a címéért kezdtek ugrálni, ami már csak azért is érthető volt, mert a döntő ment szépen tovább, és a brazilok az istenért nem kerültek közelebb az egyenlítéshez, ami az idő múlásával egyértelműen Coelho hibájának tetszett.

Felmerülhet a kérdés, Coelho valójában brazil, vagy esetleg az argentinok titkos ügynöke, egy ürgebőrbe bújtatott Borges, esetleg Cortazar. A mai világban már semmi sem biztos, miért normális például, hogy Neymar Messi vállán sír, hiszen még egyáltalán nem biztos az Iguazú vízesés státusza. Ugocsa non coronat, mondja a büszke magyar, én meg azt mondom, hogy Tucumán nem hisz a könnyeknek, Jujuy örökké a mi szent földünk, a Malvinas szigetekről most ne is beszéljünk.

Coelho mindeközben elmenekült valahová Alaszkába, esetleg a polinéz szigetvilágba, mert nem értette, miért olyan ellenségesek az ő békére hajazó gondolataira, és nehéz volt számára elmagyarázni, hogy nem az a baj, hogy nem áll ki senki mellet, sokkal nagyobb probléma, miszerint a gondolatai üresek, semmit mondóak és buták. De hát Bolsonaro sokszor idézett engemet, igyekezett tompítani fájdalmát a derék Paulo, de már késő volt, elvitte őt a valós gondolatok hulláma, amit annyira sokszor szeretett volna elérni, hiába.

Mi lenne, ha most csak szimplán beszélgetnénk?, kérdezte egy kiadó Coelhótól, aki aztán később bevallotta, hogy a Vasco da Gamáért szorít. Miért ne maradhatnánk emberek? És a derék Paulo belátta, hogy muszáj ellenállni a közhelygyár csábításának, ha másért nem, azért, mert hármat fújt a bíró és bizony elvitte a Copát az argentin csapat. Szólt az idegen himnusz a hatalmas stadionban, és lássatok csodát, nem omlott össze semmi. Neymar zokogott Messi vállán, aztán az élet ment tovább.

Úgy, mintha egy ócska Coelho szövegben olvastuk volna.

*

Mikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok a meccsen, így aztán elég szánalmas lenne előadni, hogy mik lettek volna az elvárásaim, és ehhez képest mennyire meglepett az, amit láttam.

Pedig volt bennem jócskán várakozás, és utólag nézve mindez meglehetősen naivnak bizonyult. A Soroksár jócskán alulteljesített az első négy fordulóban, így én arra számítottam, hogy a budaörsi parádé után fáklyás felvonulást mutat be a csapat, de minimum megismétli az egy fordulóval korábbi tüzijátékot.

Most mégis csalódott vagyok, és Coelho szellemét idézve jócskán van bennem hiányérzet. Miért is?

Első körben azért, mert az óvatos kezdést követően iskolajátékot mutatott be a csapat, aminek csúcspontja a végletekig kijátszott első gól volt, amit látva szinte sírtam a gyönyörtől. Normál esetben ez a jelenetsor elvisz a győzelemig, a flow hátára veszi a komplett csapatot. Erre mi történt? Csonka kétségbeesetten integet, hogy a sérülése nem jött rendbe, cserét kér. A csapat vagy észre veszi vagy sem, mindenesetre elvileg van egy edző a padon, a centerhalf sántikál, eltelik egy perc, aztán még egy, nem történik semmi, nem rúgjuk ki, hogy cseréljünk, küzdünk hősiesen, Dugovics izmozik a törökkel, felesleges önfeláldozás, szerintem az ellenfél is látja, mi van, okos bepassz középre, közepesen erős lövés a védelem közepéről. Gól. Mondjuk, ha van egy kapusunk, lehet, hogy nem megy be, de nekünk van egy közepesen divatos utolsó emberünk, aki még egy nagyot nem fogott, hiába ment már le öt forduló. Lehetr, hogy Sándor Pista bácsinak mégis jó a szeme?

A bekapott gól következtében totális lefagyás, amit csak tetéz a pad, a mikor lehozza Kanalost fél órát követően. Nyilván van olyan dolog, amit mi nem látunk, mondjuk végzetes taktikai fegyelmezetlenség, amiért jogos a megalázó csere, de az a legkevesebb, hogy a lejövő spíler kap egy pacsit, egy búbolást, hiszen egyek vagyunk, egy család, a saját gyerekünket sem bántjuk meg, hiszen a mi kutyánk kölyke, mert még ezen a szinten is figyelünk a másikra, mert még ezen a szinten is fontos a pedagógia. Nyilván túlzás, de nálam a harmincharmadik percben ment el a győzelem lehetősége, de főképp az abba vetett hit, hogy itt most valami mást látok, mint mondjuk egy évvelk korábban.

A második félidő tömör lüktetés, ahol mi használjuk ki a lélektani lehetőségét az asszisztens sérüléséből fakadó váratlan helyzetnek. Tudom, hogy NB II, de ebben a kötegben Óvári megmozdulása egészen zseniális. És megint ott van az a pont, amin talán Coelho segítségével lehetne olyan lendületet venni, ami egészen a győzelemig vezet, de nincs itt Coelho, nincs itt Csernus doki, és megint minket nyomnak be egészen kapuig, vagy azon is túl, mikor az a helyzet jön, hogy kéne egy kapus.

De nincs.

Érdekes kettősség van bennem. Nem lehet panaszom a tempó, a piszok nagy rohanás miatt, de mégis elszomorít, hogy könnyű három pontból csinált csak egyet a csapat. Mert nem volt rossz ez a Soroksár, de ezt a győzelmet végtére is mi basztuk el.

Márpedig lassan jönnek a komolyan veendő csapatok, így a felelőtlenül elszórt pontok roppant mód fognak hiányozni.

*

WKW ETO – Soroksár SC 2-2 (1-1)

1.082 néző, vezette: Szilasi

ETO: Fadgyas 1.5 – Kovács 1.5, Csonka 1.5 (24’ Bagi 2), Fodor 2, Vincze 2 – Toma 2.5 – Óvári 4 (84’ Bacsa 0), Berki 1.5 (46’ Simcho 1.5), Vitális 2.5, Kanalos 2 (34’ Kulcsár 1.5)– Priskin 1.5. Edző: Klausz László

Soroksár: Major – Ternován, Gengeliczki, Gyömbér, Pászka – Csernik, Katona – Szerető (70’ Korozmán), Lőrinczy (66’ Lovrencsics), Hajdú (79’ Ladányi) – Kováć (79’ Magyari). Edző: Lipcsei Péter

Gólok: 9’ Óvári 1-0, 23’ Katona 1-1, 54’ Óvári 2-1, 86’ Ladányi 2-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött.]