A váróteremben csak ketten ültek. Egy teljesen átlagos külsejű nő, elegáns kiskosztümben, talán csak a vörös hajkorona jelentett némi izgalmat, ha valakinek arra van gusztusa, hogy a váróteremben ülőket vizslassa. Idegesen nyomogatta a telefonját, néha belenyúlt a ridiküljébe, ahonnan félig gyűrt papírlapokat vett elő, gondterhelten nézegette a szöveget, aztán hirtelen mozdulattal visszasüllyesztette a jegyzeteket a táska mélyébe, majd újra a telefonnal babrált. A mellette lévő két szék üresen maradt, a következőt pedig gondosan arrébb húzta valaki egészen a falig. Az volt az ember érzése, hogy szándék szerint még nagyobb távolságot szeretett volna a szék egykori vagy mostani gazdája, csakhogy ebben megakadályozta a helység mérete. Egy férfi kucorgott rajta, aki láthatóan a lehető legkisebbre igyekezett magát összehúzni, kevés sikerrel, mert még ültében is látszott, hogy hatalmas testről van szó. Már az is csodaszámba ment, hogy a szabványméretű ülőalkalmatosságba belefért, mert ránézésre bőven két méter feletti magasságot saccolt neki a szemlélő, és nem egy vékony valakit kell elképzelni, hanem egy kigyúrt alakot, amit csak megerősített a világoskék hosszúujjú garbó, amin keresztül gyönyörűen kirajzolódta a karjának és mellkasának szabályos izmai. Vállig érő, már kissé őszbe vegyülő haját varkocsba fogta, a gumit egész idő alatt kényszeresen piszkálta, ha meg ebben a tevékenységben kis szünetet tartott, a homlokát dörzsölgette kitartóan. Szemüveget hordott, kissé ódivatú szarukereteset, ami komikussá változtatta az egész embert, pedig alapvetően tiszteletet parancsoló volt a megjelenése, ahogy ott fészkelődött a halálra dizájnolt fotelszerűségben, a sarokban, közvetlenül az ajtó mellett.

– Góliát úr? – lépett ki hirtelen, majdnem azt mondtam, hogy a semmiből, de a valóságban a rendelő ajtaján Anasztázia, a mindig fess asszisztens, aki bár elmúlt már ötven, még mindig azt hitte, hogy a huszas évei derekán jár, ezért aztán úgy nézett ki, mint egy jobb sorsra érdemes konzumnő, aki most szabadult ki a Zarából egy remekül sikerült kuponnap után.

Senki nem felelt, pedig a váróterem szűk közönségét látva teljességgel kizárt volt, hogy a kiskosztümös nőt hívják Góliát úrnak, a másik delikvensre meg pont ráillett egy ilyen név, bár nincs ínyenre az elsőre ítélkezés.

– Góliát úr! – ez már nem kérdés volt, hanem szigorú felhívás keringőre vagy valami másra, amit Anasztázia azzal is megtoldott, hogy a nagydarab ember elé állt kis terpeszben, a kezeit keresztbe téve, már csak egy ostor hiányzott a szettből, hogy egy másodperc alatt valami felnőttfilmes forgatás helyszínén érezze magát az ember. Hú most mi lesz? Vajon Góliát úrnak összejön az akcióhoz szükséges férfiasság vagy szégyenszemre be kell hívni azt a kis nyüzüge makit a folyosóról, aki a jelentkezési lapon a Jim Giant fantázianevet adta meg, ha esetleg rákerül a DVD borítójára, a hősnők után rögtön a negyedik sorban? Hess buta gondolat, térjünk vissza máris a szürke valóságba, már csak azért is mert Anasztázia a valóságban maga volt az erény, a templomi kórusban énekelt minden vasárnap, ő volt a koloratúrszoprán, az öltözködés, meg a pajzánnak tűnő viselkedés nem volt egyéb kompenzációnál. Mi lett volna, ha? Elárulom, ezt a kérdést néha ő is feltette, mert anno volt egy castingon is, de bánatára, ezt akkor érezte így, egy gusztustalan szőrös törpeember próbálgatta a lánykákat, most már fennen hangoztatja, hogy az isteni gondviselés küldte oda azt a gnómot. Meg is gyónta rögvest a bűnt, vagy inkább a bűn szelét, olcsón megúszta öt Üdvözlégy Máriával, meg tíz Miatyánkkal.

– Igen… – rebegte Góliát úr, mikor rájött, hogy nincs menekvés. – Én következem?

– Fáradjon be kérem! – duruzsolta bizsergető hangon Anasztázia, aminek nem lehetett ellenállni. Mintha egy aprócska ördög üldögélt volna a bal vállán, pontosan ott, ahol csöppet lecsúszott az ing, némiképp szabadon hagyva a bársonybőrt, no és persze az arra kaphatóknál a pajzán gondolatok széles tárházát.

Góliát úr lassan felállt, ami nem volt egyszerű dolog, mert egyrészt teljesen elgémberedett a várakozásban, másrészt, ha kicsit nem figyelt, máris beverte a szoba plafonjában a fejét, hamar kiderült ugyanis, hogy a két méter, inkább két méter húsz centiméter. Csak kissé meggörnyedve tudott belépni a rendelő ajtaján, viszont miután bejutott, a Kánaán várt rá, mivel a belsőépítész valamilyen titkos megfontolásból, vagy éppen azért, mert tudta, hogy egyszer valamikor eljön ide Góliát úr is, sokkal magasabbra rakatta az állmennyezetet a múlt századi épületben, aminek belmagassága megközelítette a négy métert is.

– Üdvözlöm, Góliát úr! – köszöntötte őszinte vidámsággal professzor doktor Helembay, a klinikai szakpszichológia messze földön elismert tekintélye, a grazi Karl-Franzens-Universität címzetes egyetemi tanára, nem mellesleg kétszeres ifjúsági magyar bajnok cselgáncsozó, aki már csak ezért is várta az alkalmat, amikor Góliát úr felkereste őt.

– Tiszteletem, professzor úr! – felelte Góliát úr, aki máris igyekezett megint összecsomagolni magát, ha nem is fizikai, de lelki értelemben mindenképp.

– Rég láttam magát – vágott bele azonnal a prof. – Mintha kissé hanyagolt volna minket. Mi szél hozta erre? Csak nincs valami baj? – feltolta a szemüvegét és gondterhelten lapozgatni kezdte az aktát, amit Anasztázia időközben az asztalára tett. Egy kincs ez a nő.

– Professzor úr! – kezdte Góliát úr, azonban a megszólítást mély hallgatás követte, amit csak óvatos sóhajtozások szakítottak meg.

– Igen? – emelte fel a tekintetét szelíden doktor Helembay.

– Professzor úr! – rugaszkodott neki újfent a hatalmas ember. – Először is szeretném megkérni valamire.

– Parancsoljon!

– Ne szólítson Góliát úrnak! – mondta Góliát úr, és mikor ez a mondat elhagyta az ajkát láthatóan megkönnyebbült. – Mondja csak azt, hogy Dezső!

– Ahogy kívánja, Góliát úr, akarom mondani kedves Dezső – mosolyodott el óhatatlanul a professzor, amikor eltévesztette a nevet. – Megkérdezhetem, hogy miért?

– Elegem van…

Góliát Dezső szomorúan nézett maga elé. Anasztázia is aggódva figyelte, mert bár ismerte egy ideje, ennyire csüggedtnek még talán sosem látta. El sem tudta képzelni, hogy ez a derék ember miért van ennyire maga alatt. Folyamatosan azon jártak a gondolatai, hogy miként tudná felvidítani, de csak illetlen dolgok jutottak eszébe, amitől maga is megrémült, így aztán igyekezett arra az évekkel ezelőtti szőrös törpére visszaemlékezni, hátha az segít, miközben elmormolt két Miatyánkot.

– Tőlem mindenki csak azt várja, hogy nyerjek… – fakadt ki Góliát Dezsőből a fájdalom. – Csupán azért, mert sokkal nagyobb vagyok mindenkinél. Ez így nem élet, professzor úr.

– Higgye el Dezső, tudom, miről beszél – igyekezett valami vigasztalót mondani doktor Helembay. – Tízesével hívnak mindenféle kongresszusokra és mindenki azt szeretné, ha éppen náluk mondanék valami világmegváltót, dobnék be egy új fogalmat.

– És sikerül? – csillant fel a szeme Góliát Dezsőnek.

– Néha igen, néha nem – válaszolta lakonikusan a professzor.

– De min múlik ez, professzor úr?

– Válaszoljon nekem őszintén, de tényleg őszintén, ne hazudjon magának sem, Dezső! Eleget szokott edzeni? – nézett szigorúan a melák, de mégis esendő ember szebébe a pszichológus.

– Hááát.

– Őszintén, Dezső!

– Edzhetnék többet is, de már egyre jobban fáraszt – motyogta a tétován Góliát.

– Akkor miért csodálkozik? – tette fel a pofonegyszerű kérdést doktor Helembay és becsukta a zöld mappát. – Úgy érzi, van magában még kellő alázat, Dezső?

Góliát Dezső összezuhant, nem tudott megszólalni hosszú percekig.

– De az újságok, a tévés szakértők és mindenki, aki számít, azt mondta, hogy én vagyok a legjobb – törte meg a csöndet végül.

– És maga elhitte, Dezső. Látja, ez óriási hiba.

Góliát immár a valóságban is összetöpörödött, szinte alig látszott ki a székéből, pedig ezt még valamikor az Ikea gyerekbútorai közül választotta ki Anasztázia, amikor berendezték a rendelőt. Megtetszett neki a színe, no meg az, hogy csak három láb avan és mégis hihetetlenül stabil. Az már csak utólag derült ki, hogy aki beleül, egyszerűen nem tud hazudni, pedig a leírásban ez a tulajdonság nem is szerepelt. Dezső közben egyre kisebb lett, a varkocsba fogott haja hirtelen kibomlott, az arca pedig eltorzult és fura csomókban jelent meg rajta a szőr.

Anasztázia felsikoltott, mikor egyszerre rájött, hogy ez ugyanaz az ember, aki valamikor régen ott volt azon a bizonyos, rosszemlékű castingon.

*

Később indultam, mint szoktam, így aztán alig öt perccel a kezdés előtt parkoltam csak le az ETO park elé. Kísérteties volt a lassan sötétbe boruló hatalmas tér, amit csak felerősített, hogy gyakorlatilag se közel, se távol nem volt rajtam kívül ott senki. Lehet, hogy eltévesztettem az időpontot?, futott át rajtam egy kósza gondolat, főként azért, mert a meccsre készülve, ha csak virtuálisan is, felcsaptam régi újságokat, amiben fehéren-feketén ott állt, hogy ezt a párharcot még a rosszabb időkben is több ezer drukker nézte meg. Ennyit számít, hogy vasárnap este van a kezdés? Ennyit számít, hogy adja a tévé? Aligha. Itt most már az apátia olyan mélységében járunk, hogy hamarosan nem lesz visszaút. Hahó emberek, ott a klubházban! Ébresztő!

Az első félidő történésein szeretnék lazán átsiklani, amire alapos okom van. Először is Krisszel végigdumáltuk a negyvenöt percet, megtárgyaltuk a család dolgait, érintettünk pár közéleti kérdést, a diskurzus fókuszában azonban elsősorban a csapat jövője állt és nem tudtunk kellően optimisták lenni. A pályán közben ment a lábilabdázás, de nem igazán voltak olyan történések, ami miatt feltétlenül meg kellett szakítani a beszélgetést. Én a magam részéről azzal a konklúzióval zártam a látottakat, hogy jó lesz az iksz.

Aztán fordulás után történt valami. Nem egészen tudom, hogy micsoda, ha megengedő vagyok, azt mondom, a szünetben a Mester kissé emelt hangon szólt a srácokhoz, felhívta a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen miért is vannak it, mi lenne a feladatuk, aztán ejtett pár szót a lelátókon ülőkről, felelősségről és alázatról, végül azt kérte, hogy ne folytassák azt, amit abbahagytak, hanem futballozzanak. lehet, hogy így volt. lehet, hogy nem. Ami biztos, a harmadik percben már izzott a levegő a stadionban, amihez persze kellett egy ütközés a kapu előtt, amit sokak szerint nem követett igazságos ítélet, és lehet, hogy ez volt a pillanat, amikor átfordult minden. Szerencsére Toma Gyuri nem törte derékba idegből az ellenfelét, pedig nagyon akarta, aminek következtében csak sárgát kapott, és hála isten gyorsan lehiggadt. A szikra azonban ott maradt a gyepen, de a csillagok kedvező állása miatt nem brutális ámokfutásba transzformálódott át, hanem hideg fejjel, ugyanakkor dagadó kebellel felturbózott játékba.

És a futball istene ezúttal megjutalmazta azokat, akik végre megértették, mivégre is van ez a sport. Az első gól például arról szólt, hogy Vitális miután csinált pár flikk-flakkot és lassan, de biztosan elkezdett balról középre húzni, a vélt lövőhelyzetben nem bombázta bele a vele szemben álló védőbe a bőrt, hanem okosan kipöckölte Kovácsnak, aki tökéletes bepasszt adott elő, Berki Pista meg még tökéletesen érkezett.

A második dugó arról szólt, hogy Vincze Ádámnak láthatóan felcseszte az agyát, hogy pár pillanattal korábban olyan technikai hibát csinált a ballbekk pozíciójában (ti. simán elrúgott egy guruló labda fölött, még nézni is fájt…), hogy önmagát meghazudtoló bátorsággal lépett bele egy támadásba és lőtt be egy passzt a tizenhatoson belülre, hogy egyszerűen muszáj volt az Otigba-Iyinbor párosnak belehibáznia, Bacsa meg azt csinálta, amit leginkább tud, eljátszotta a vércsét.

A harmadik találat meg arról szólt, hogy Kulcsár térlátására, higgadtságára, no meg arra a képességére, hogy tízből minimum hétszer nagy valószínűséggel oda tudja rúgni a bogyót A-ból B pontba, igen nagy szükségünk van. Arra sem kevésbé, hogy Óvári egyre magabiztosabb, és egyre kevésbé gátlásos, ha nehéz megoldást kell választani. A tapasztalatok alapján, az ő idehozatala telitalálat.

Arra most nem fecsérelek sok szót, hogy a Vasas meglehetősen takarékosan tudta le a tegnap estét, ez legyen az ő bajuk. Most beszélnek itt arról utólag, hogy részben azon múlt, hogy a helyzeteikkel rosszul sáfárkodtak. Gondolom, beleszámolják azokat is, amikor a vérszegényes átlövéseket simán fogta Fadgyas portás, mert másként nem jön ki a matek.

Pedig a sikerünk záloga nem ez volt. Sokkal inkább az, hogy Vitális szétfutotta a pályát és olyan szerelései voltak, amitől elaléltam. Vagy az, hogy Simcho mekkorát dolgozott a jobbszélen, nem látványosan, hanem kibaszott hasznosan. Vagy az, hogy Vincze Ádi a végén elhitte, hogy ő remek futballista, pedig ez költői túlzás, és a lelke mélyén ő is tudja, de most az is kellett, hogy ezen felülemelkedjen. Vagy azon, hogy Berki Pista futtában begörcsöljön negyedórával a vége előtt, és nem azért, mert szar a kondi, hanem azért mert szimplán rengeteget futott. És itt még lehet a sort hosszasan folytatni, meg kalapot lengetni, mert végre jutott egy kis fény a sokszor lesajnált csapatunknak.

Nem fogok elszállni, mert annál azért öregebb és tapasztaltabb vagyok, hogy egy mérkőzés után a fellegekbe járjak. Az igazi mérce az, ha ez a teljesítmény tartós, és ezt be is lehet bizonyítani a válogatott szünet előtt a szerdai siófoki túrán, no meg vasárnap a Kecskemét ellen.

Én csupán hálás vagyok, hogy az ősszel végre minden mellékzönge nélkül érzehettem magam jól, ETO-szurkolóként.

Köszi srácok! Puszipacsi!

*

WKW ETO – Vasas 3-1 (0-0)

1.236 néző, vezette: Oláh

ETO: Fadgyas 3.5 – Kovács 4, Bagi 3.5, Fodor 3, Vincze 3 – Simcho 4, Toma 3.5, Vitális 5, Óvári 4 (90’ Kanalos 0) – Berki 4 (74’ Kulcsár 0), Bacsa 4 (86’ Kiss 0). Edző: Klausz László

Vasas: Jova – Szivacski, Otigba, Iyinbor, Silye (88’ Terbe) – Berecz, Pátkai (64’ Pekár), Márkvárt (88’ Hidi)– Hinora (72’ Balajti), Feczesin (64’ Bobál), Radó. Edző: Kuttor Attila

Gólok: 63’ Berki 1-0, 70’ Bacsa 2-0, 76’ Pekár 2-1, 82’ Óvári 3-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]