– Tudsz kézen állni? – fordult felém W, ami több szempontból is meglepett.

Egyrészt egymás között nem igazán szoktunk beszélgetni a tornasportról, másrészt éppen elértük a Schneeberg csúcsát egy közel háromórás túra végén, aminek következtében rólam patakokban folyt az izzadság. W. nem tűnt fáradtnak, túl volt már életében pár ultramaratonon, neki ez a mászás egy laza túrával sem ért fel. Bezzeg én még a fülemen is levegőt vettem, és megesküdtem volna rá, hogy a hó rózsaszín, esetleg magenta, de tuti nem fehér, ami finoman szólva is furcsa. Nem véletlen, hogy az első gondolatom az volt, W. biztos valami egészen mást mondott, például azt, hogy Blue Angel Army, aminek ugyan semmi értelme nincs, vagy éppenséggel ugyanannyi, mint hogy Tudsz kézen állni?. Elővettem azt a szellemi gyakorlatot, ami nálam kivétel nélkül bevált éles helyzetekben, és fejben igyekeztem kiszorozni két négyjegyű számot. Ha belátható időn belül sikerül elvégezni a műveletet, akkor olyan nagy baj nincs, ha ellenben pár perc múlva azon merengek, hogy ezt most miért is csinálom, aztán újabb kis idő elteltével azt sem tudom, ki vagyok én, és miért állok teszem azt egy hófedte hegycsúcson, akkor azonnal meg kell nyomni a telefonon a vészhívót, talán még nem késő. Ötezerkétszázharmincnyolc szorozva kétezerkétszázhattal. Világ életemben imádtam fejben számolni, még Imre bácsi matekszakkörén kezdtem el komolyabban foglalkozni a dologgal, nem függetlenül attól, hogy Imre bácsi bőségesen jutalmazta kisötössel a gyors megfejtéseket. Néha belegondolok, hogy amennyiben Pataki Jenő manapság élne, a videóra vett attrakcióival milliókat kereshetne a youtube-on. De nem él, én meg egy idő után leálltam, mert rájöttem, hogy ez a műsor gyenge a csajozáshoz, pontosabban csak kinyitja a kaput, de utána szükség van egy nagyobb dobásra, olyanra, amihez a matek önmagában kevés. Ötezerkétszázharmincnyolc szorozva kettővel az tízezernégyszázhetvenhat. Az ott nem egy réti sas? Biztos nem, mert ez nem egy rét. Mégegyszer megszorozva ezerrel az tízmillió-négyszázhetvenhatezer. Milyen szépen süt a nap! W., látod, hogy milyen szépen süt a nap? Plusz egymillió-negyvenhétezer-hatszáz. Basszus! El kellett volna hozni magunkkal M.-et. A múltkor kiírta a fészbúkra, hogy imád túrázni. Szerintem nagyon bejött volna neki ez az út, beszélgettünk volna, mehetett volna a romantika, és talán örökre elfelejtette volna O.-t, azt a kis szarházi dramaturgot. Már az első kilométeren meghalt volna az a fasz. És végül van ugye ötezerkétszázharmincnyolcszor hat, ami harmincegyezernégyszázhuszonnyolc. Már nem is fázok! Összesen tizenegymillió-ötszázötvenötezer-huszonnyolc. Ez az! Köszönöm Imre bácsi! Köszönöm Pataki Jenő! Köszönöm istenem!

– Mit is mondtál, Feri? – tértem vissza másodpercek alatt a számok világából. A kép kitisztult, igen, a Schneebergen vagyok, az elmém rendben van, talán a fizikai állapotomon lenne mit javítani, de az már csak részletkérdés.

– Tudsz kézen állni? – ugyanazzal a hangsúllyal és ugyanazzal a rezignált hanglejtéssel tette fel a kérdést, miközben felém sem fordult, és rezzenéstelen arccal kémlelte a határt. – Ausztria szép.

– Miért fontos ez most? – igyekeztem kizökkenteni a monotonitásból, ezért szándékoltan flegmára vettem a figurát. Nem jártam sikerrel.

– Azért, Sanyikám, mert ez mindennek a lényege.

Nem értettem én már akkor semmit, és nem is reménykedtem benne, hogy valaha is változik ez az állapot. Itt állunk több mint kétezer méteres magasságban, alattunk a végtelen, a közelünkben senki, és az a legfontosabb, hogy én tudok-e kézen állni? Ennek így semmi értelme.

– Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom neked magyarázni, Sanyikám – folytatta W. és tett egy óvatos félfordulatot. Találkozott a tekintetünk, és én éreztem, ahogy a nézésével belém hatol, egészen a tarkómig tartott a szúró fájdalom, mintha egy tőrt szúrtak volna a két szemem közé, aztán szépen lassan kezdett forogni a penge, ahogy egyre tovább szúrt az a tőr.

– Kérlek, hagyd ezt abba, Feri! – üvölteni tudtam volna a fájdalomtól.

– Bíztam benned! – most már dühös volt, tett egy lépést felém és attól kezdtem tartani, hogy letaszít a mélybe. – De te cserbenhagytál.

– Megpróbálhatom? – fogtam könyörgőre. – Sok-sok évvel ezelőtt csináltam utoljára, még a suliban. Lehet, hogy menne.

– Már rengeteg esélyt kaptál. Miért pont most sikerülne? – W. fejének helyén közben aranyló sárkányfej jelent meg és hatalmas lángokat szórt. A környéket belepte a kénkő szaga, a hó teljesen elolvadt és vörös patakká változott.

– Csak egy utolsó alkalom – esedeztem, – Ha nem sikerül, azt teszel velem, amit akarsz.

– Biztos?

– Biztos – vágtam rá azonnal, mert már az sem érdekelt, ha elevenen eléget, csak túl akartam lenni rajta.

– Hát legyen! – bólintott és karba tett kézzel figyelte, hogy mi történik.

Óvatosan fogtam hozzá a gyakorlathoz. Kerestem egy viszonylag lapos területet, lendületet vettem, a földre tettem a kezem és igyekeztem elrugaszkodni. Elsőre nem sikerült, ugyanis kissé megbicsaklott a támasz, így aztán kacska mozdulattal terültem el az egyik kiálló szikla mellett. W. hangosan felröhögött, de közben bíztatott is. Menni fog!, sziszegte, amivel annyire felbőszített, hogy gondolkodás nélkül vágtam bele mégegyszer. Éreztem, ahogy a testem elemelkedik a talajtól, egyszerre könnyűvé válok és szállok föl, föl a magas égbe. A táj tereptárgyai aprócskává válnak, miközben én csak forgok és forgok, még látom W. elképedt ábrázatát, de csak egy pillanatra, mert rögvest manóvá, majd visszafordíthatatlanul csöpp ponttá változik az a gonosz ember. Csillagok mellett száguldok a semmibe, de nem érdekel mi lesz a vége.

Sokkal hamarabb el kellett volna kezdenem az elrugaszkodást.

*

Ha úgy vesszük, semmi különös nem történt: a tabella második helyezettje megverte a tizenkettediket. Ráadásul kiadós szerencsével, hiszen az utolsó utáni utáni utáni percben szerzett mákos gólon kívül szinte egyszer sem jutottak el a hátrébb rangsorolt csapat kapujáig, ellenben a kapusuknak sokszor kellett lenni jó helyen, és egyszer biztosan, de talán még két másik alkalommal is szüksége volt a portásnak minden tudására, de legfőképp a rugóira. Ezek után természetesen lehet beszélni szuperlatívuszokban, heroikus, bár végeredményben hiábavaló küzdelemről lamentálni azon, hogy nekik miért és nekünk miért nem, átkozni a balszerencsét, a turáni átkot, felemlegetni, hogy nekünk semmi, de tényleg semmi sem sikerül.

Persze, lehet ezt is, de minek?

Ez a meccs tökéletesen megmutatta minden bajunkat. A játékoskeret képességeinek korlátait, mert nem az a probléma, hogy nem jön ki belőlük a valós tudásuk, hanem az, hogy ez a valós tudásuk, és itt föl is lépek a következő lépcsőfokra, miszerint láttunk már sok olyat a futballtörténelemben, amikor kvázi középszerű futballistákból rakott össze valaki közel briliáns csapatot, jó, nyilván nem ez az átlag, de valamiért azt gondolom, hogy az igazi edzői tudás ott van, amikor a tizenegyszer kettő, az nem huszonnégy lesz a pályán, hanem huszonöt-huszonhat, de az is lehet, hogy harminc. Biztosan az én készülékemben van a hiba, meg nem látom a lényeget, de nálam a végeredmény sokszor csak tizennyolc.

Aztán ott van az ordító tanácstalanság, ami szükségszerűen fordul át a játék kétségbeesett leegyszerűsítésébe. Lásd még felívelgetés! Bájos volt Klausz Laci magyarázata, hogy miért hozott be nyolc perccel a vége előtt, emberelőnyben, villámléptű szélső helyett elvileg centerhalfot. Nem vagyok vak, észrevettem, hogy Lipi nem a saját tizenhatos előtt vert tanyát, hanem pont átellenben, de az már mégis milyen duma, hogy a tizenhatosra fellőtt labdáknál nem volt sok sanszunk, mert Bacsán kívül a többi játékosunk kicsi. Tényleg? Egyrészt a komplett második félidőben ment a céltalan felbaszkodása a bogyónak, az nem a hatvanötödik perc után indult. Másrészt tizenhét perc kellett a kiállítást követően, hogy a szakmai stáb rájöjjön, magasítani kell. Persze lehetséges, hogy a játékosaink paraméterei a meccsen belül is változnak, úgymint, az idő múlásával, a hőmérséklet csökkenésével mérhető módon összemennek. Komoly orvosi háttérmunka zajlik, ki tudja mit mutatnak a szezon előtti mérések?

Ami még elszomorít, hogy az eredményei alapján félelmetesnek tetsző Kecskemét csöppet sem mutatta meg oroszlánkörmeit, tisztességes iparos módjára tette a dolgát, utólag nyilván azt mondják, hogy vártak a kínálkozó alkalomra és kegyetlenül lecsaptak. Az biztos, remek szériában vannak, már-már a tehetetlenségi erő lendíti őket hihetetlen magasságokba. Valamiért ők tudnak épülni a joggal vagy szerencsével elért sikerekből. Az elmúlt hét arra bizonyíték, hogy ez nekünk egyáltalán nem megy, mert ugyan mitől lehetne a keretnek nagyobb önbizalma, mint attól, hogy lesimázza a Vasast.

Amikor vége lett az egésznek, Miki lépett hozzám a karzaton és csak annyit kérdezett, hogy ugye tudok majd aludni az éjszaka? Meglepett a felvetés, elsőre nem is tudtam hova tenni. Mert azon én már régen túl vagyok, hogy egy ilyen élmény után azon pörögjek, miért alakultak a dolgok ennyire reménytelenül? Nem szoktam az éjszaka közepén csatakosan ébredni, majd miután összeraktam, itthon vagyok, békességben, és nem az ETO öltözőjében üldögélve igyekszem feldolgozni a vereséget, kicsoszogni a konyhába és inni egy nagy pohár hidegvizet.

Most két hét szünet jön, gondolom, soha nem látott kemény munkával, aminek kell, hogy legyen később gyümölcse. A klub hivatalos felületei erről fognak szólni, mert kell a kincstári optimizmus, bár itt inkább arról van szó, hogy valaki olajjal igyekszik eloltani az egyre jobban eszkalálódó tüzet. A szurkolók esetében nem meglepő, hogy ismét előjönnek a keményebb kritikai hangok, amik nem kímélnek sem tulajdonost, sem ügyvezetőt, sem szakmai igazgatót, sem edzőt, sem játékost. Szinte mindenki kap a jóból, érdeme szerint vagy néha azon is túl. Szar lehet olvasni a fésületlen mondatokat, amik sokszor nem mentesek a túlzásoktól, de az egész mögött mégiscsak az őszintétlenség áll. Meg bizonyos értelemben a sunnyogás.

Ceterum censeo Cartheginem esse delendam! – mondta az idősebb Cato, az emlékezet szerint minden beszéde végén, menetrendszerűen, aztán a végén csak a földdel tették egyenlővé a büszke Karthágó városát. Monnyon le mindenki!– harsogja a tömeg, a zajt ezúttal a klaviatúra kopogása jelenti.

Újfent leszögezem, a vasárnapi meccset sem a tágas irodákban ülők vesztették el, az elsődleges felelősek többnyire dzsoggingban járnak, de komolyan hiszem, hogy muszáj lesz magasabb szintről is szólni a pór néphez. Nem gondolom, hogy túlzás egy ilyen kérés, mert ebből a szempontból egyáltalán nem vagyunk elkényeztetve.

Mányi úr! Kérem szálljon le közénk egy rövid időre és mondja el Ön, hogy mire számítsunk!

Én személy szerint hálás lennék egy ilyen gesztusért.

Hajrá ETO!

*

WKW ETO – Kecskeméti TE 0-1 (0-0)

586 néző, vezette: Molnár

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 2.5, Bagi 2.5, Fodor 2, Forgács 3 – Toma 2.5, Vitális 3.5 – Simcho 1.5 (85’ Vernes 0), Berki 2 (60’ Kulcsár 2), Óvári 1.5 (82’ Lipták 0) – Bacsa 1.5. Edző: Klausz László

Kecskemét: Kersák – Madarász (46’ Tóth B.), Belényesi, Ryashko, Grünwald, Szabó – Marsa (69’ Hadaró), Bartha, Szuhodovszki (82’ Szalai) – Katona (60’ Buna), Tóth D. (46’ Lukács). Edző: Szabó István

Gól: 90+3’ Tóth B. 0-1

Kiállítások: 65’ Grünwald, 90’ Toma

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]