Az idő múlását már jó ideje a futballvébék ciklusával mérem. Azt hiszem, nyolcvankettő óta használom ezt a sajátos időszámítást, amikor az egyik pillanatról a másikra jött az ötlet, de egyáltalán nem mondanám, hogy a semmiből. A spanyolországi vébé második napján a brazilok a szovjetekkel játszottak és már csak két perc volt hátra, amikor Éder beverte a brazilok győztes gólját. Fiatal voltam és üde, kiforratlan preferenciákkal a nemzetközi futball világában, a korom és a naivitásom okán mentes minden antikommunista attitűdtől, azt hiszem, csupán csak megérintett ennek a csodálatos játéknak a szépsége, amit még csak kezdtem ízlelgetni. Amint a labda becsapódott a hálóba, önkéntelenül is felugrottam, az ántik idők kicsit suta gólörömét igyekeztem utánozni, ökölsuhintás, hihetetlen, hogy manapság mekkora színház lett egy-egy találat után a körítés, de közben még a levegőben is azt figyeltem, hogy miként alkotnak gúlát a sárga mezesek, teljesen magával ragadott a pillanat, így aztán a normális talajfogás kivitelezésére már nem maradt energiám, aminek egyenes következménye lett, hogy a jobb lábam nagyujja spiccben érkezett, amit követett további körülbelül ötvenkét kiló élősúly és egy éles fájdalom. Vinnyogva rogytam a földre, apám nem tudta mire vélni, hogy mi történt, talán egy kissé el is bóbiskolt meccsnézés közben, ami nem csoda, azért már későre járt, de nem esett kétségbe, mert határozottan jeleztem neki, hogy minden oké, nem komoly a sérülés, rögvest talpra állok, nem kell, hogy a spori hosszabbítson emiatt. Azt hiszem ott értettem meg először, hogy a futball maga az élet, ez egy olyan játék, ahol a boldogság és a fájdalom bizony sokszor kéz a kézben jár. Ez pedig azt is jelenti, hogy számomra innentől kezdve ez lesz a sorvezető. Tizenegy múltam akkor.

A következő vébé idején már gimis leszek, járt a fejemben valamikor a vébét követő őszön, miközben az íróasztalnál a földrajz atlasz fölött merengtem, tanulni kellett volna, mert Erdős Laci bácsi beígért egy dolgozatot, de én folyton elkalandoztam, és csak bámultam Dél-Amerika hegy és vízrajzát, ezerszer érdekesebb volt, mint az európai bányászat, nem is beszélve arról, hogy akkor már tudni lehetett, Kolumbia lesz legközelebb a házigazda. Újabb négy év és egyetemre járok, forgott tovább a fejemben az önéletrajzi film, csodás szereposztással és jobbnál jobb helyszínekkel, 2002-ben pedig már talán gyerekeim is lesznek, de feleségem biztosan. Valószínűtlenül távolinak tűnt az egész, de így, hogy a jövendő húsz évet ötször négy éves etapokra szakaszoltam, máris emberléptékűvé vált a jövő. Az akkori végponthoz képest újabb közel húsz esztendő telt el. Sok minden másként alakult, hiszen vegyük például azt, hogy Kolumbia gazdasági nehézségekre hivatkozva visszamondta a ’86-os rendezést, így aztán Mexikóba utazott a világelit. Ami viszont továbbra is fix nálam, az a négyéves tagolás. Úgy általában is, mint könnyen használható mértékegység, és a történelem fontos pillanatainak viszonyítási alapjaként is remekül funkcionál 1930 óta a rendszer. Apám például világbajnoki évben születhetett volna, de ’46-ban ugyebár mással volt elfoglalva az emberiség.

*

Hajszán Gyula a chilei vébé előtti évben jött világra, így aztán akár már egészen pici babakorában is láthatott meccseket a tévében, bár ez nem túl valószínű. Ellenben kicsit több mint húsz évvel később akár maga is részt vehetett volna a Mundialon, ha Mészöly bátrabban nyúl az ETO aranycsapatának tagjaihoz. Nem tette, azon pedig már fölösleges lamentálni, hogy vajon Hajszi mennyivel nagyobb eséllyel zilálta volna szét mondjuk a Meeuws-Baecke védvonalat a belgák ellen, mint amennyire Pölöskeinek sikerült. Négy évvel később egy perc sem jutott neki a mexikói hőségben, annak ellenére, hogy a játéka sokkal érettebb és letisztultabb lett. A miértekre sok válasz van, kezdve a Honvéd megkeresésének elutasításától egy rejtélyes ételmérgezésig. Talán ő tudja a helyes megfejtést. Képességei alapján dukált volna neki egy tisztességes nemzetközi karrier, de sajnos rossz időben és rossz helyen született, így csak a csúcson túl jutott neki külföldi szerződés, ami szükségszerűen nem lehetett tündérmese.

Az ETO-s története ellenben gyönyörű és minden kisebb zökkenő ellenére igazi sikersztori. Ott kezdődik, hogy összesen tizennégy(!) olyan szezont számlál az emlékezet, amikor zöld-fehérben pályára lépett. Ez négy világbajnoki ciklust felölelő időszak, ami egészen elképesztő. A spanyol és a mexikói, valamint a ’94-es egyesült államokbeli világbajnokságok alatt Győrben készült a következő idény feladataira, míg kilencven nyarán éppen megkezdte a duisburgi kalandot. Háromszázhárom bajnoki áll a neve mellett és nem mellesleg hatvannyolc gól. A vitrinben természetesen ott sorakozik a két arany, a két ezüst és az egy bronz, no meg a ’84-es kupa második helyezés.

Egy szóval: legenda.

*

A hatvanadik dugó.

1989. március 25.

Rába ETO – Békéscsabai Előre 2-0 (0-0)

8.000 néző, vezette: Plasek

ETO: Boros – Csikós, Hlagyvik, Turbék (48’ Bordás) – Kiss, Rubold (74’ Vermes), Urbányi, Somogyi – Handel, Mörtel, Hajszán. Edző: Haász Sándor

Békéscsaba: Gulyás – Mracskó, Fabulya, Ottlakán, Bánfi – Szenti, Csató S., Gruborovics, Kanál – Oroszki (70’ Horváth), Szekeres. Edző: Csank János

Gólok: 86’ Mörtel (11-es) 1-0, 89’ Hajszán 2-0

Kiállítás: 83’ Somogyi

*

[Figyelem! A következő történet termékelhelyezést tartalmaz.]

A nyáron a Lidlben vásároltam egy álmos hétköznap délelőtt. Csak pár dolgot vettem, nem is volt kosaram, lendületesen lépkedtem a pénztár felé, mikor az egyik gondola mögül hirtelen egy bevásárlókocsi kanyarodott elém a semmiből. Normál esetben ilyenkor pár szitokszó elhagyja a számat, hogy hát mégis hogy tetszik képzelni ezt ember, nálam van az előny, satöbbi, de most szerencsére észnél voltam, és előbb alaposan szemügyre vettem a kissé agresszívnak tűnő versenyzőt. Sportos alkat, olyan jó karban lévő ötvenes, rajta kék póló a nemrég zárult EURO2020 logóval. Kiköpött úgy nézett ki mint majd negyven évvel ezelőtt, csak a védjegynek számító bajusz hiányzott. Parancsoljon, mondtam negédes hangon és ebben nem volt semmilyen megjátszás. Ha abban a pillanatban megparancsolt volna valamit, én kérdezés nélkül megteszem. A semmivel sem összetéveszthető hamiskás mosollyal nyugtázta a gesztusomat és beállt a futószalag mellé.

Én őszintén boldog voltam, és arra gondoltam, hogy ez a nap ettől fogva csak jó lehet.

Aztán az járt a fejemben, hogy vajon a pénztáros srác tisztában van-e azzal, hogy a nyolcvanas évek zseniális futballistájának, a cselezések Michelangelójának, a váratlan húzások Beethovenjének, röviden összefoglalva, egy élő istenkirálynak teszi fel a kérdést: készpénz vagy kártya?

*

Hajszán Gyula ma hatvan esztendős.

A jóisten éltesse!