„Words, don’t come easy to me

How can I find a way

To make you see I love you?

Words don’t come easy”

[F.R. David – Words]

*

– A fű kék, az ég zöld.

– Nem. A fű zöld, az ég kék.

– Miért?

– Mert így van már időtlen idők óta, és mert látom.

– Én is látom, és egyértelmű, hogy a fű a kék és az ég a zöld.

– Látod ezt a virágot?

– Igen, nefelejcs.

– Milyen színű?

– Kék.

– Biztos?

– Persze, hogy biztos. Bolond vagy, hogy ezt kérdezed? A legbutább ember is meg tudja mondani, hogy ez kék.

– Rendben. Akkor milyen színű az ég?

– Zöld.

– És milyen színű a fű?

– Kék.

– Fogd meg a virágot!

– Miért?

– Mindjárt megtudod, egyelőre csak fogd meg.

– Fogom.

– Most emeld az ég felé!

– Megvan.

– Mit látsz?

– Egy gyönyörű kék virágot zöld háttérrel.

– És ha a virágot leteszed a fűbe?

– Elvesztettem.

– Hogyhogy elvesztetted?

– Az előbb ide tettem, de most nem találom. Biztosan beleolvadt a kék fűbe, azért nem látszik.

– Itt van, tessék.

– Már megijedtem. Nagyon a szívemhez nőtt ez a kisvirág. Enyém lehet?

– Igen. Különösen jól áll a szép kék szemedhez.

– Köszönöm, de a szemem zöld. Hol is tartottunk?

– A színeknél. Pontosabban a szavaknál.

– Ó, igen! De kérlek, menjünk be a házba, mert egyre haragosabb zöld az ég. Szerintem vihar lesz.

– Gyere! Menjünk a veranda felé, aztán lépjünk be azon a kék ajtón!

– Itt nincs kék ajtó.

– Dehogynem. Nézd csak, ott a létra mellett.

– Az zöld.

– Nem, az kék.

– Zöld, ha mondom.

– Most ne vitatkozzunk. Csak menj be, mert megázol. Lassan esni fog.

– Jó itt bent, meleg van.

– Még kora délután begyújtottam. A keleti szél mindig lehülést hoz.

– Szerencse, hogy figyelsz a jelekre.

– Igen. Meg a színekre is.

– Szerintem inkább a szavakra. Nem is értem, miért lovagolsz ezen a kék-zöld dolgon? Végtére is nem mindegy?

– Nem hinném. A te életedben nincsenek biztos pontok?

– De, vannak! Például minden áldott nap sétálok egyet a kutyámmal ebéd után, amikor elütik a két órát a városháza tornyában.

– És mitől vagy olyan biztos, hogy akkor van két óra?

– Ha nem akkor lenne, minek kongatnának éppen akkor kettőt?

– Talán megszokásból.

– De annak nem lenne semmi értelme.

– Tévedhetnek is. Egyébként meg csak azért mondjuk, hogy épp akkor van két óra, mert egyszer régen ebben megállapodtak az őseink. Ennyi erővel én azt is mondhatnám, hogy négy óra van, mert nekem úgy tetszik.

– Bolond beszéd.

– Közmegegyezés.

– Próbára akarsz tenni?

– Bizonyos értelemben igen, hiszen te ragaszkodsz ahhoz, hogy az ég zöld.

– Én annak látom.

– Szíved joga, de megértheted, hogy én ettől ezt még bugyutaságnak tartom, és ne lepődj meg, ha mások is így lesznek vele.

– Mennem kell, hallom, hogy a kutyám ugat. Biztosan hiányol már.

– Vagy igyekszik másik gazdát találni magának, amíg nem vagy otthon.

– Nem tetszik ez a zöld ajtó, a helyedben átfesteném kékre.

– Talán egyszer megfogadom a tanácsod.

*

„Ha végignézzük a mérkőzéseinket, a tizenegyből tízen győzelmi esélyünk volt. A Siófok elleni találkozót nem számolom ide, mert az értékelhetetlen ebből a szempontból. A helyzetkihasználásunkon mindenképpen javítanunk kell, mert ha az eddigi őszi fordulókban jobban értékesítjük a ziccereinket, akkor most az ötödik-hatodik helyen állnánk a táblázaton. Persze tudom, a futballban nincs ha meg de, mégis erre kell hivatkoznom. Ezenkívül nem állt mellénk a szerencse sem. Tudnék példákat sorolni a kimaradt tizenegyestől a játékvezetői bakikig, ám nem akarom másban keresni a hibát. (…) A szurkoló nyilván azt gondol, amit akar, ez a szíve joga. De az ETO-nál nincs edzőkérdés. Látom az edzéseket, így nyugodtan állíthatom, hogy Klausz László jó munkát végez a csapattal. A játékunk fel van építve, arról nem ő tehet, hogy a játékosok rossz százalékban értékesítik a helyzeteket. Fel sem merült bennem az edzőváltás, inkább az, hogy a télen játékosokat cserélünk a keretben, mert arra viszont szükség van ahhoz, hogy jobban szerepeljünk a bajnokságban.”

*

Súlyos tévedés azt gondolni, hogy Hannich Péter sportigazgató nem gondolja komolyan azt, amit mond. Ha nem így lenne, nem küldene a klub immár az idegenbeli meccsekre is saját streamelő stábot, hiszen mennyivel egyszerűbb lenne a szöveges beszámolókra alapozva süketelni. Az a pár tiszteletreméltó drukker meg nem számítana, akik szabad idejüket feláldozva keresztül-kasul járják az országot, követve a csapatot, hiszen őket megtévesztik, ezért nem látják a saját szemükkel a jót, a csodát. De nem ez történik, Meronka Petiék felvonulnak, leadják tisztességgel az adást, mi meg megnézzük. Aztán hitetlenkedve fogadjuk, hogy a kék többnyire zöld, a zöld meg jobbára kék.

Ha a legfrissebb eredményből indulunk ki, akkor Hannichnak és áttételesen Klausz mesternek teljesen igaza van. Most végre nem üldözte a társaságot balszerencse, és lám!, simán be is pakoltuk a három pontot a zsákba. Ráadásul a többi mérkőzésen született eredmények következtében fel is kúsztunk a nyolcadik helyre tabellán, a dobogó immár csak két győzelemnyire, ha egy picit nem figyelünk oda, az ősz végére már feljutó helyen a csapat. Ennyire egyszerű sport ez a futball.

Persze nem így van, ezért nem szeretnék én sem sarkosan fogalmazni, de engedtessék meg, hogy leírjam, amit láttam tegnap, az még mindig édeskevés. Lehet természetesen vitatkozni, hogy mégis mihez képest, amire könnyen felelem, hogy egyrészt az elvárásaimhoz, másrészt ahhoz, amit a klub embereinek megnyilvánulásaiból (ti edző, sportigazgató) kiolvasok. Szögezzük le, hogy a Szolnok meglehetősen takarékos és minimalista futballal rukkolt elő, ami azért lepett meg, mert nekem még az volt a fejemben valamelyik válogatott szünet előtt, a Diósgyőr legyőzését követően, hogy az ottani játékosok éppen fürödtek a dicséretekben, arról deliráltak, hogy mennyire nem vették őket komolyan a szezon előtt, pedig illett volna, most meg feljutó pozícióban vannak, blablabla, ehhez képest semmilyen elképzelést nem véltem felfedezni az elején a játékukban. Vélhetően végzetes törést jelentett, hogy ki kellett hagyniuk a Csákvár elleni idegenbeli összecsapást, ami miatt extra hosszú lett a leállás, plusz a magyarországi pályákat megtámadó titokzatos gombás fertőzés elérte a Tiszaligeti stadiont is, ami ugyebár a technikás csapatokat sújtja, hiszen a gyep egészen penetránsan szar lett, nem is gurult rendesen a labda. De várjunk csak! Akkor ez a váratlan szituáció minket segített volna? Aligha. Végtére is mi szépen felépített futballt adunk elő hétről hétre, aminek előfeltétele a billiárdasztalhoz hasonlatos játéktér.

Össze vagyok zavarodva.

Ezen felül megáldott bennünket az Úr, vagy inkább a játékvezetői testület Rúsz sporttárs kiküldésével, akiről én több mint két éve, egy Siófok elleni hazai vesztes meccs (1-2) után nem átallottam leírni, hogy egy pojáca, akire nem lenne szabad komolyabb mérkőzést bízni. A véleményem nem változott, még akkor sem, ha szolnoki működés messze volt az ámokfutástól, a szabályok betűje például biztosan érvényesült, ha a szelleme aligha is. A Bacsával szemben elkövetett apró szabálytalanság esetében példának okáért ült, hogy papíron utolsó emberként emberkedett az óvatlan Kovács Olivér, kontakt is volt, szóval az X szakasz Z pontja szerint okés a piros. Az más kérdés, hogy Patrik kábé ott fogyott el huszonkét méterre a kaputól és egy határozottabb kiszorítósdival el is terelhette volna a védő a veszélyes zónából, de a rutin meg az évek nem múltak el nyomtalanul. A szabadrúgást azért még be kellett verni, semmit sem adnak ingyen. Szép volt, Kuli!

Innentől kezdve, ha nem is díszmenet volt a hátralévő idő lepörgetése, de relatív simán hoztuk. Nem kellett hozzá bravúrkodni, mert a Szolnok belehelyezkedett a mártír szerepébe, miszerint a bíró csak „báncsa” őket. Tipikus hülyeedző módjára Csábi inkább hergelte az övéit és persze magát, aminek következtében szorgosan gyűjtögették a lapokat, plusz igyekeztek némi lelkiismeretfurdalást kikényszeríteni a sporiból, hátha kompenzálni kezd. Különösen mókás volt, ahogy az összes elszenvedett faultot brutális támadásként láttatták, úgymint hempergős bukfenc, ordítás, etc. A szolid létszámú nézősereg benne volt a színházban, de a bekiabálások egyáltalán nem voltak durvák, sőt, inkább szórakoztatóak, szinte a hetvenes évek hangulatát idézték. Szólt a „Győr balett” froclizás, több esetben is követelték Rúsztól, hogy öltözzön ő is fehérbe, vagy csak simán adjon tizit az ETO-nak, de tényleg mindenért. Esetleg állítson ki minden MÁV-ost.

A második félidőben minden aktor tudta fokozni a dilit. Rúsz befújt nekünk egy véleményes büntetőt, amit a kor divatja szerint a VAR megerősített volna, ha lenne VAR a másodosztályban, így ellenben lehet rajta mérgelődni a lelátón hosszú percekig. Csábi pedig szinte kikönyörgött magának még egy sárgát, és mehetett isten hírével a stadionon túlra, a padnál ezután Romanek vehette át az uralmat, aki jól szállt be, nem sokkal később neki is villant a sárga.

Az ETO közben szövögette az akcióit, amiben volt némi tudatosság, de nem igazán tudtuk meg, hogy éles helyzetben mire mennénk velük, mert egy percig sem volt éles a helyzet. Nyilván egy csapat nagyságát az is megmutatja, ha ilyenkor nem esik pánikba, kapaszkodjunk hát az ilyen pozitív dolgokba.

Meg mondjuk abba, hogy Sipőcz Bence nem vallott szégyent, fickándozott rendesen, a baloldalunk ennek köszönhetően sokkal hasznosabban játszott. Mondom ezt annak ellenére, hogy a tizenegyesnél Simchót borították meg a jobbszélen.

Kulcsár igazi vezérként mozgott, egyértelműen jó helyen volt nála a bogyó, a szabadrúgásgólt meg ugye már megénekeltem. Vitális most kissé visszafogottabb teljesítményt nyújtott, a harcossága inkább abban artikulálódott, hogy minden veszélyesnek tűnő pontrúgásnál ott sertepertélt, erősen szorította a labdát, néha már-már félő volt, hogy megnézhetjük az évekkel ezelőtti honvédes büntető körüli legendás Leo Martinez-Lanzafame cicaharcot. Megúsztuk. Még az is lehet, hogy tudatos zavarkeltésként adták elő ezt a színházat. Ne feledjük, már két Vidnyászky is igazolt futballista nálunk.

Ruisznak csupán egyszer kellett komolyabban közbeavatkozni, azt viszont rögvest az elején, mintha csak tesztelnék, vajon kijött-e az öltözőből. Kijött. A szolnokiak meg levették a tanulságot, túl jó a srác, nem kell fölöslegesen fárasztani.

Nyertünk hát, jár a taps, lehetett ünnepelni hazafelé a buszon.

Ettől függetlenül az én szemem nem homályosodott el, ha a Kész átverés Show-ba keresnek statisztát, engem ne castingoljon senki.

*

Szolnoki MÁV – WKW ETO 0-2 (0-1)

479 néző, vezette: Rúsz

Szolnok: Kovács P. – Tömösvári (73’ Berdó), Szabó, Kovács O., Tóth B., Kurdics (73’ Papp) – Földi (58’ Rokszin), Tisza, Sipos (46’ Molnár) – Lakatos I., Tóth L. (36’ Lakatos Cs.). Edző: Csábi József

ETO: Ruisz 0 – Kovács 3, Lipták 2.5, Fodor 3, Forgács 2.5 – Bagi 3, Vitális 2.5 – Simcho 2.5 (69’ Vernes 0), Kulcsár 4 (80’ Berki 0), Sipőcz 3.5 (84’ Óvári 0) – Bacsa 3. Edző: Klausz László

Gólok: 27’ Kulcsár 0-1, 52’ Bacsa (11-es) 0-2

Kiállítás: 26’ Kovács O., 62’ Csábi József (edző)

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]