Z. tizenkét éves volt és gyűlölte, amikor az iskola kivezényelte az osztályt valamelyik megemlékezésre vagy koszorúzásra. Ilyenkor azt a ruhát kellett felvennie, amit csak és kizárólag az ilyen alkalmak miatt vett az anyja, ráadásul Z. gyorsan nőtt, szóval egy garnitúra ruha kábé egy alkalomra volt jó, utána megint menni kellett a boltba. Ez így ment már évek óta, mert a Nagy Imre Általános Iskola mindig az elsők között jelentkezett, amikor a tankerület körbetelefonált, hogy ki tud hozni húsz gyereket mondjuk március 15-én. Huszár igazgatóúr ugyanis kényszeresen akart megfelelni mindenkinek, de legfőképp azoknak, akik a hierarchiában felette helyezkedtek el, akiktől remélt valamit, legyen szó új iskolapadokról, rendkívüli festésről, vagy csupán arról, hogy azt mondják neki, elégedettek vagyunk veled, Béla!

Z. feszengve húzta fel a sötétszürke szövetnadrágot, ami már most kicsi volt rá, pedig csak alig egy hónapja vették a Városi Áruházban. A zoknija kilátszott, hiába igyekezett csalni, ezért aztán kétségbeesetten rángatta lefelé, mindegy, ha hülyén áll a derekánál, a kabát eltakarja majd. Már szinte hallotta a többiek pikírt megjegyzését, mi van Z., elfogyott az anyag? Vagy anyádnak nem volt elég pénze? Na, ez lesz az a pillanat, amikor biztosan nekimegy B.-nek, hiába tudja, hogy nem szabad, de amikor az anyját emlegették és nem túl kedves kontextusban, mindig elvesztette a fejét. Tett egy utolsó kísérletet a nadrággal, igyekezett legyőzni a fizika törvényeit, de kevés sikerrel, a cipő fölött bizony kivillant a fehérség.

– Milyen fess fiatalember vagy – mondta neki az anyja, sugárzott a tekintete és Z. tudta, hogy őszintén mondja, pedig látta, hogy nem tökéletes az összkép. – Apád milyen büszke lenne rád, csuklott el a hangja, na menj és semmi verekedés! A sálat meg ne vedd le, hűvös van odakint és legalább egy órát fogtok állni a szabadban.

Egy órát?, vágott rémült arcot Z. Az nem lehet, akkor el fognak késni. Feri bácsi vagy ötször ismételte meg tegnap, hogy pontos legyen, mert neki elvei vannak, a kezdés előtt legalább egy órával ki kell érniük a pályához. Tizenegykor kezdődik a megemlékezés a Szigethy Attila téren, onnan gyalog kell még vagy negyven perc és ki tudja mennyi idő alatt jutnak be a lelátóra. Azt írta az újság, hogy teltház lesz, tízezer ember. Ez így nagyon szoros. Feri bácsi meg fog ölni, vagy ha mégsem, soha többet nem visz ki meccsre. Idegesen baktatott a tér felé, miközben azon járt az agya, hogy miként fog előbb lelépni, ha megcsúszik a műsor. Már majdnem odaért, amikor az egyik közeli keresztutcából bevágott elé B. Először furán méregették egymást, kizárt, hogy B.-nek nem tűnt fel a nadrágvészhelyzet, de nem szólt rá semmit, és ami végképp meglepte Z.-t, hogy B. nemhogy nem undok vele, kifejezetten nyájasan viselkedik.

– Szép napunk van, nem? – vetette fel B., mire Z.-nek nem maradt más, mint a bősz bólogatás.

Az osztály közben már felállt a helyére, a dombon emelt bronzszobor előtt, közvetlenül a forradalom hőseinek fenntartott széksor mellett. Huszár igazgatóúr hosszan fegyelmezte a fiúkat, mert nem tartották a sort, de a lányok is megkapták a magukét, mivel semmi pénzért nem fejezték volna be az értelmetlen csacsogást. Z. és B. együttes megjelenése azonban mindenkire roppant jó hatással volt, talán átragadt rájuk az a szelíd békesség, ami kiáradt a kettősükből. Arról a két fiúról beszélünk, akik normál esetben mindennap verekedtek egymással. Szépen beálltak a többiek mellé, és csodák csodája, kiegyenesedett a sor és elhallgattak a lányok.

Ekkor egyszerre felcsendült a méltóságteljes zene, amit a Donáth Ferenc Gimnázium ének-zene szakos tanára komponált kimondottan erre az alkalomra, és lassú léptekkel bevonult Földes Gábor polgármester, hogy elmondja ünnepi beszédét.

– Tisztelt emlékezők! Honfitársaim! Kedves győri polgárok! Huszonnyolc évvel ezelőtt dicső elődeink, az én harcostársaim ezen a napon piros betűkkel írták be nevüket az ország történelmébe. Ha ők nincsenek, mi sem lennénk.

Z. maga elé meredt, nem igazán figyelt semmire. Ez így, ebben a formában persze nem igaz, hiszen csak a polgármester szövegét engedte el a füle mellett, amiért kicsit elszégyellte magát, végtére is, az apja is ott harcolt, neki is köszönhető, hogy ilyen szép világot élnek, róla is szól az ünnepi beszéd, így biztosan megbántja azzal, hogy félig katatón állapotban csupán a hang monotonitását érzékeli, nem pedig a tényleges tartalmat, amiben talán arról van szó, hogy Zoltai László, a helyi munkástanács vezetője mekkora hős volt, akinek örökké hálás a város, sőt a nemzet.

Zoltai László azonban nincs többé, másfél évvel ezelőtt elütötte egy teherautó, amikor a Külső Baross úton biciklizett. Éppen hazafelé tartott, de már sosem ért a nádorvárosi házba. Azt mondták, a sofőr ivott előtte. Nem volt részeg, azonban megcsalták az érzékei, nem vette észre az előtte karikázó Zoltait és elgázolta.

Z. fél szemmel a városháza felé sandított, egész pontosan a toronyórát kémlelte, ami csak kevéssé látszott a teret övező fák koronái miatt.

– Béla! – ütötte meg a fülét egy ismerős hang. – Béla! – Feri bácsi volt az, aki az ünneplő tömeg között állt és próbálta Huszár igazgatóurat megszólítani. – Béla! – suttogta egyre hangosabban, ami a síri csend és a polgármester lassú beszéde között már-már üvöltésként hatott. Huszár óvatosan félrefordította a fejét és keresni kezdte a hang forrását. Amikor megtalálta Feri bácsi kopasz fejét, előbb szigorúan ránézett, aztán kioldalazott hozzá.

– Mit akarsz, Feri? Nem látod, hogy éppen megemlékezünk? Tisztelhetnéd jobban is Laci emlékét.

Feri bácsi elkomorodott, aztán határozottan felelt.

– Elvinném a gyereket, Béla! Meccsre megyünk. Biztos vagyok benne, hogy Laci nem haragszik odafönt. Tudod, mennyire imádta az ETO-t.

Huszár egy hang nélkül hozzám sétált és biccentéssel jelezte, hogy menjek.

– B. is velem jöhet, Béla bácsi? – kérdezte Z. határozottan.

– Menjetek. Apád igazi hős volt. Verjétek meg a Düsseldorfot az ő emlékére!

*

UEFA Kupa, 2. forduló, első mérkőzés

1974. október 23.

Rába ETO – Fortuna Düsseldorf 2-0 (1-0)

10.427 néző, vezette: Racine (SUI)

ETO: Földes – Izsáki, Pozsgai, Sebők, Horváth – Varsányi, Szokolai, Póczik – Pénzes, Stolcz, Mile. Edző: Farsang Ferenc

Fortuna: Woyke – Baltes, Kriegler, Zimmermann, Köhnen – Brei, Zewe, Geye (63’ Brücker) – Seel, Budde, Herzog. Edző: Lucas Heinz

Gólok: 43’ Varsányi 1-0, 62’ Stolcz 2-0