1926. szeptember 14-én reggel Kliment Oszipovics Filatov felkelt, gyorsan megmosakodott, ami nála azt jelentette, hogy hidegvizet locsolt az arcára és egy keveset a hóna alá, szépen felöltötte a gondosan előkészített ruhát: tiszta, fehér ing, élére vasalt szövetnadrág, csizma, könnyű kiskabát, még nem volt olyan csípős az ősz, és természetesen az elmaradhatatlan sapka, ami pontos mása volt Lenin elvtárs sapkájának, az induláskor bekapott egy kis kenyeret, amit a kredenc fiókjából kotort elő, de finom volt még mindig, hiába sütötték három nappal ezelőtt, egy csöppet sem száradt meg, az íze pedig, mit is mondhatnék, áradt belőle az orosz mezők kvintesszenciája, a paraszti kéz őszintesége és alázata, Filatov halványan el is mosolyodott, amikor beleharapott, de nem volt sokáig helye az öncélú romantikának, máris az utcán baktatott, határozott léptekkel tartott a Pervomajszkaja téri pártiroda felé. Valaki ráköszönt az Ippodromnaja utcában, talán egy régi ismerős, esetleg a házmester, de csak visszabiccentett, egy másodpercre sem szakította meg az utat, mert tudta, hogy dolga van. A Gdovszkaja és a Szevernaja sarkán egy csavargó zaklatta a járókelőket. Mindenkihez odalépett, olybá tűnt pénzt szeretne kunyerálni, de csak óvatosan próbálkozott, fél szemmel közben azt figyelte, nem jönnek-e valahonnan a rendőrök, akik kérdezés nélkül beviszik a kapitányságra a koldusokat, mint a szovjet társadalom söpredékeit, egész pontosan olyan tagjait, akik tulajdonképpen nem is léteznek, nincsenek, a levegő rájuk a legjobb szinonima, de még inkább az sem. Aztán odabent alaposan helybenhagyják őket, majd órákra bent tartják az egyik zárkában, nagyjából addig, amíg újra tudnak egy kicsit mozogni, és akkor kiviszik a szerencsétleneket a város melletti erdőbe, hátha megfagynak vagy szétszedik őket a vadállatok. Ha mégsem következik be a szomorú vég, a koldusok szépen visszaszivárognak a városba és a játék újraindul. Amikor a csavargó odalépett Filatovhoz, az rápillantott, majd úgy tett, mintha a zsebkendőjét keresné valamelyik zsebében, és a zavart mozdulatok közepette a földre hullajtott pár kopejkát, de már sietett is tovább. Olyan ügyesen csinálta, hogy a koldus először észre sem vette a guruló pénzérméket, csak néhány lépéssel később tűnt fel neki, hogy az úton csillog valami.

Filatov már a Guscsina utcán járt, amikor eszébe jutott, hogy a kisebbik lányának holnapután lesz a születésnapja. Kis híján elfelejtette a jeles napot, ajándékot sem vett még, ami miatt dühös volt magára, mert még a nyáron elhatározta, hogy valami igazán emlékezetes dologgal lepi meg a tízéves Jekatyerinát. Ha végeztem, mindenképpen be kell mennem az áruházba, dünnyögte a bajusza alatt, istenem, a kis Katyúsa már tíz éves lesz.

A pártiroda egy jellegtelen kétemeletes épületben volt. A forradalom után rögvest ideköltözött a városi alapszervezet, akkor még azt gondolták, hogy ideiglenes jelleggel, de aztán az események más irányt vetettek, s amikor végre lett volna lehetőség egy puccosabb házat, egy régi villát elfoglalni, Filatov, aki akkor már évek óta vezette a sejtet, határozottan ellenezte a változtatást. Nem lenne jó üzenet a lakosság felé a hivalkodás, magyarázta a tagságnak, akik látszatra bólogattak neki, de igazából a pokolra kívánták, mert elegük volt a svábbogarakból, meg egyébként is mivégre volt ez az egész felfordulás tizenhétben, ha hatalomra kerülve is kerülni kell a pompát és a jólétet. Bezzeg a pszkoviak már egy kastélyban tartják a taggyűléseket és nem ritka náluk a homár meg a kaviár. Akkor ők most nem jó kommunisták? A jó kommunista meg nem lakhat jól? A jó kommunista nem élvezheti az életet egy picit sem, miközben folyamatosan a dolgozók jólétéért küzd, szinte a nap huszonnégy órájában? Ejnye elvtársak, nevetett fel ilyenkor Filatov, micsoda buta beszéd ez! Hát ti egyáltalán nem értitek a kommunizmus lényegét? Rátok fér egy kis ideológiai felvilágosítás.

– Jó reggelt! – köszönt barátságosan Filatov, miután belépett az iroda ajtaján. – Mindenki itt van?

– Kornyejev még nem jött be, de tegnap szólt, hogy hajnalban ki kell mennie az egyik gazdaságba agitálni – felelte Visnyevszkaja, aki a helyi pártszervezet lelkiismerete volt, nem mellesleg elvált asszony és gyönyörű. Sajnálatos módon Filatov mellett ő volt az egyetlen, aki komolyan gondolta a szocialista erkölcsöt, így hiába csorgott a nyála az egész kollektívának, esélyt sem kapott az, aki nem bizonyította be, hogy a megvallott szerelem őszinte, a szándékai pedig tisztességesek.

– Köszönöm, Maja! – köhintett egyet Filatov, már ezerszer elhatározta, hogy felhagy a bagózással, eddig mindhiába. – Kérem, szóljon a többieknek, hogy tíz perc múlva rendkívüli értekezlet. Kornyejev majd elolvassa a jegyzőkönyvet utólag. Ugye számíthatok magára, hogy majd gyorsan meglesz, Visnyevszkaja elvtársnő?

– Természetesen, Filatov elvtárs! – felelte Visnyevszkaja áhitattal, pára gyűlt a szemébe, amikor Filatov közelében volt, régóta vonzódott a férfihez, gyakorlatilag az első naptól kezdve, hogy adminisztrátorként a pártirodához szegődött, de már az első pillanattól kezdve tudta, hogy a gondolatai illetlenek, ezért fűzőt hordott, amit sokkal szorosabbra húzott, mint kellett volna, iszonyatos fájdalmai voltak, de mit sem törődött ezzel, mert ő így vezekelt. Garbujev meg a többi semmirekellő persze ebből is csak annyit érzékelt, hogy ez a nő nem csupán gyönyörű, de olyan alakja van, mint egy igazi istennőnek, így aztán amikor diktáltak neki valami elmarasztaló párthatározatot, le sem vették a szemüket a derekáról, miután pedig végeztek, besompolyogtak a mosdóba és ott az indokoltnál lényegesen hosszabb időt töltöttek el, egyedül.

Fél tizenegyre a komplett krasznogorádszki pártszervezet bezsúfolódott a fülledt szobába, tiszta szerencse, hogy Kornyejev még mindig nem ért vissza, elképzelni nem lehet, hogy ő miként fért volna be. Filatov egy asztalnál ült a szoba közepén, a többiek körbevették, ő találta ki ezt a megoldást rögtön az első napján párttitkárként, így még inkább megélhető a demokrácia, vallotta, az iskolákban is ezt kellene csinálni, polgári csökevény, hogy mindenki a tanárral szemben ül a teremben, meg is írta az oktatási népbiztosságnak az ötletét, de nem is válaszoltak. Az asztalon rengeteg irat hevert, látszólag rendezetlenül, Filatov azonvóban nagyon is jól tudta, hogy mi és hol van, ráadásul most nem is volt szüksége dokumentumokra, kicsit feltolta a szemüvegét és fejből kezdett beszélni.

– Elvtársak! Tegnap álmot láttam. Azt álmodtam, hogy egy végtelen pusztaságban gyalogolok, nincsenek társaim, nem is igazán tudom, hogy merre tartok, csak sejtem, hogy egyenesen az orrom után kell mennem, mert a távolban felsejlik valami, egy kiemelkedés, talán egy hegy, én megyek előre, és az a valami egyre nagyobb és nagyobb, és amikor már szinte a lábainál vagyok, akkor jövök rá, hogy az egy hatalmas szék, de olyan óriási, hogy nagyobb bármelyik hegycsúcsnál az Urálban, és azon a széken ül egy hatalmas medve, hallom, hogy csámcsog, hangosan, szinte bereped a dobhártyám ahogy rág valamit, aztán mellém hullik egy félig megrágott emberi test, és akkor felém nyújtja óriási mancsát a medve, megragad, ellenállni sincs erőm, érzékelem, ahogy közelítek a szája felé, amit kitát, hirtelen mozdulattal bedob az üregbe és a tűéles fogaival először kettéharap, aztán mintha ledarálna, míg végül eltűnök a nyelőcsövén keresztül a bendőjében. Furcsa, de nem fáj.

– Jajj, Filatov elvtárs, ez annyira szörnyű! – sikít fel Visnyevszkaja és közben zokog.

– Ne aggódjon, Maja! – mondja kedves mosollyal Filatov. – Ez csak egy álom.

– De miért mondja el nekünk? – vág közbe az örök elégedetlen Hodorkov, Garbujev helyeslő bólogatása mellett. – Csak nem hisz abban, hogy az álmok üzennek valamit? Hiszen az a vallásosak ópiuma, amit már meghaladott az idő és persze a szocializmus.

– Igaza van, Hodorkov elvtárs – válaszol nyugodt hangon Filatov. – De nekünk tanulnunk kell a múlt hibáiból.

– És mégis mire kellene ezek szerint odafigyelnünk? – értetlenkedik tovább Hodorkov.

– Azt gondolom, hogy rosszul mennek a dolgok odafönt – folytatja Filatov, mint egy jóságos apóka. – Szerintem Sztálin elvtárs nem a helyes úton jár, és ezt tudják az emberek és tudjuk mi is. A különbség annyi, hogy őket nem hallgatják meg, minket ellenben talán. Ha nem teszünk semmit, akkor biztosan nem történik semmi. Ezért aztán tegnap írtam egy hosszú levelet a központi bizottságnak, amiben bőven kifejtettem, hogy min kellene változtatni, mielőtt az emberek föllázadnak. Azért hívtam össze ezt az értekezletet, hogy nektek is elmondjam elvtársak, hiszen ti vagytok a legközelebbi munkatársaim. Nem várom, hogy támogassatok, de azt igen, hogy fejtsétek ki, ti hogyan vélekedtek erről? Hodorkov elvtárs?

– Bátor tett volt, Filatov elvtárs! őszintén csodálom magát. De most ha megbocsát, mennem kell, mert már várnak Pszkovban egy másik értekezleten.

– Menj csak, Fegya, menj csak! Üdvözlöm Grigorjev elvtársat! Valaki még valamit? – néz körül Filatov, de senki sem mozdul. – Nos, Maja, akkor megírja még most a jegyzőkönyvet?

– Természetesen, Filatov elvtárs! – szipogja Visnyevszkaja, aki már jól tudja, hogy ennek az egésznek nagyon nem lesz jó vége.

Másnap hajnalban a krasznogorádszki erdő mellett hajtott el egy fekete autó, lefüggönyözött ablakokkal. A hepehupás úton az autó néha ugrott egy kicsit, amikor a függöny fellibbent, ha csak másodpercekre is, látható vált egy emberi alak a hátsó ülésen. Oleg Ignyatyevics Morozjovot nem sokkal korábban dobták le egy teherautó platójáról, ami a rendőrkapitányságról hozta ki az előző nap begyűjtött koldusokat a világ végére, a biztos halálba. Morozjov összetört csontokkal igyekezett vissza a város felé az úton, ezerszer járt már erre. Elnyűhetetlen volt, a rendőrök már szinte féltek tőle. Látta azt az embert is a kocsiban. Azonnal megismerte, tőle kapott nem is olyan régen tizennyolc kopejkát. Szerette volna megköszönni, de az autó nagyon gyorsan hajtott.

Jekatyarina tizedik születésnapjára a párt nevében Hodorkov vitt ajándékot.

– Apa Moszkvába ment egy konferenciára, csak hetek múlva jön haza – mondta a megilletődött kislánynak, majd átadta neki a hatalmas plüssmedvét. – Boldog születésnapot!

*

Utálom, amikor igazam van. A tizedik percben biztos voltam benne, hogy ezt a meccset el fogjuk veszíteni. Pedig sok idő még nem telt el, az események csak csordogáltak, bár a Pécs már rúgott egy lesgólt. De az ember az idő múlásával – és itt most nem percekre vagy órákra, hanem hosszú évekre gondolok – megszerzi azt a tapasztalatot, amivel az ilyen helyzetekben biztosan tudja, vagy legalábbis érzi, hogy ez a csapat most és itt vereségre van ítélve. A vasárnap kora délutáni testbeszéd pedig még a kevésbé gyakorlott szeműek láttára is roppant árulkodó volt, sütött belőle a nihil és a tanácstalanság. És most nem az egyes játékosokra akarom verni a balhét külön-külön, hanem a pályán szereplő tizenegy spílert képzelje mindenki egy egységes organizmusnak, amit valamilyen rejtélyes vírus támadhatott meg, aminek következtében nem úgy mozdul a kar vagy a láb, ahogy kéne, és az akarat jegyeivel szemben a tanácstalanság és a lemondás gesztusai fedezhetők fel egyértelműen.

Sokan mondták már, én is leírtam ezerszerszer, hogy valami, valamikor végzetesen eltört, s bár vannak a szomorú képet eltagadó győzelmek, egyes értelmezések szerint hullámhegyek, de ezek csak relatív okozhatnak örömet. Olyan, mint amikor a már végzetesen fáradt fuldokló összekaparja minden erejét és egy pillanatra felbukkan a víz színére, hogy aztán újra elsüllyedjen, s lehet, hogy lesz még néhány ilyen momentuma a haláltusa során, de a végén úgyis elnyeli a feneketlen mélység. Az ETO esetében csak az a kérdés, hogy meddig lesznek még olyan apró katarzisok, amik ideig-óráig elfedik a sötét valóságot, illetve a mélység bugyrait vajon meg tudjuk-e mérni minden alkalommal, vagy lesz olyan is, amikor nem lesz elég hosszú a collstok?

Félreértés ne essék, a halál nem feltétlenül jelenti például az NB II-ből történő kiesését. Dehogy! Az maximum egy egyre inkább kevésbé fontos stáció. Az igazi elmúlás ugyanis már régen megtörtént, a pontos időpontját nem ismerjük, de a klub szelleme jó ideje kiszökött a stadion környékéről.

Mi, akik rendületlenül kijárunk meccsekre, nézzük a streamet, vagy csupán párás szemmel emlékezünk a valaha volt dicső múltra, még ugyan őrizzük a lángot, de a tűz egyre kevesebb oxigént kap, egyre kisebb lobbal ég, s ha nem változik valami radikálisan előbb vagy utóbb ki fog húnyni.

Amikor tegnap hármat fújt a bíró, s mindenki elindult haza, az ismerősök közül sokan azzal köszöntek el egymástól, hogy szerdán, a kupameccs alkalmából újra találkozunk. Ebben az egészben ott van a naivitásunk, a klub ránt érzett alázatunk, és ott vannak azok az emlékeink, amit percembereknek nem lenne szabad megalázniuk.

Szelíd hangon csak annyit szeretnék mondani: elég volt!

Hajrá ETO!

*

WKW ETO – Pécsi MFC 0-1 (0-1)

776 néző, vezette: Derdák

ETO: Ruisz 1.5 – Kovács 2, Lipták 1.5, Fodor 1.5, Forgács 1 – Bagi 0.5 (46’ Toma 1.5), Vitális 2 – Simcho 1 (46’ Berki 1.5), Kulcsár 1 (66’ Vernes 0), Sipőcz 1.5 (46’ Óvári 1) – Bacsa 1.5. Edző: Klausz László

PMFC: Helesfay – Sági, Rácz, Dávid, Katona – Kónya, Futó (73’ Tölgyesi), Tihanyi (74’ Preklet), Hegedűs (61’ Marquez-Ariosa) – Geiger (46’ Hursán), Adamcsek (61’ Bíró). Edző: Vass László

Gól: 18’ Katona 0-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]