Maga nemében váratlan, öt betű, az utolsó A. De régen fejtettem már keresztrejtvényt, pedig kiskamaszként mennyire imádtam. Apám is ezzel töltötte az idejét. Meg persze újságolvasással, ami anyám szerint egyenlő a semmittevéssel, csak annak egy intelligensebb formája. Hát persze, mondta apám békésen, aztán, ha anyám nem hagyta békén, látványosan, indokolatlanul nagy mozdulatokkal összehajtogatta az ÉS-t és lement a pincébe csinálni valamit. Ilyenkor mindenki győztesnek hihette magát, főleg anyám, aki nem ment apám után, mert jobb volt így a lelkének, csak annyit kérdezett tőle, miután másfélóra múlva feljött, hogy ugye a porszívócsövet javítottad ki, mire apám bőszen bólogatott. Még nincs teljesen kész, tette hozzá és én nagyon jól tudtam, hogy fogalma sincs, miről beszél anyám. Arra a pincére egyébként sokat gondolok mostanság, pont a földszinti lakás alatt volt. Egyszer napokra eltűnt az aranyhörcsögünk, amit az öcsém vett a családnak, karácsonyra, meglepetésként, nem az a klasszikus aranybarna, hanem hófehér volt, én Totónak hívtam Schillaci után, azon a nyáron ment az olaszországi vébé. Szóval hosszú ideig nem találtuk Totót, mindenki arra gondolt, hogy valószínűleg a bejárati ajtón keresztül lépett meg egy óvatlan pillanatban, szabadon járt-kelt a lakásban, nyilván megbújt az egyik sarokban az előszobában és csak a megfelelő alkalomra várt, pedig esküszöm jól tartottuk, és már szaladt is. Aztán apám megtalálta a pincében, először csak két furán világító szemet látott a munkapad alatt a sötétben, de amikor közelebb hajolt, már egyértelmű volt, hogy Totó az, nem rohant sehova, békésen tűrte, hogy apám megfogja, már nem fehér volt, hanem sörétszürke, ami nem meglepő, ezek a panelpincék nem a patyolattisztaságról híresek. Nem tudom már mikor jöttünk rá, hogy a fürdőszobán keresztül jutott le, a csövek mellett volt egy kis hézag, ami egy ilyen csöpp állat számára szinte felhívás keringőre. Utána egy ideig féltem zuhanyozni, mert ahol lefelé van út, ott felfelé is, mindenesetre igyekeztünk elzárni az összes menekülési utat Totó előtt. Nem akartuk jobban korlátozni a mozgását, de ennek az volt az egyik ára, hogy a fürdőszoba tiltott zónává változott. Azt hiszem ezután ette meg a Nagy indiánkönyvet, amit a könyvespolc alsó traktusában tartottunk, mert sem én, sem az öcsém nem rajongott az indiános könyvekért. Azt mondtam már, hogy az öcsém Olafnak hívta a hörcsögöt? Őt kevésbé érdekelte a foci, viszont rajongott Északért. Nem tiltakoztam, szerintem mindketten tudtuk, hogy Totónak nem fog törést okozni az életében ez a fura kettősség, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem hallgatott semmilyen névre. Ősszel elpusztult, ezek az apró jószágok nem élnek sokáig.

A maga nemében váratlan, öt betű, az utolsó A. Talán mágia? Normál körülmények között nem lehet az, de mostanság annyira felületesek ezek a rejtvények. A múltkor konkrétan elcsúszott az egész megfejtés, ami lássuk be elég bosszantó. Gondolkoztam is, hogy beírok a szerkesztőségnek, de mire megtaláltam az email címüket teljesen elment a kedvem az egésztől. Meg egyébként is, mi történne, ha egyáltalán elolvasnák az üzenetemet? Két héttel később küldenének egy sablonválaszt, miszerint nagyon sajnálják, de tehetetlenek, mert a nyomtatást egy másik kft. csinálja, ők oda elküldik az anyagot, és onnantól kezdve tehetetlenek. Fájdalomdíjként megkaphatom a kiadó reklám baseballsapkáját, ha megadom a postacímemet. Tényleg egy rózsaszín sapkában szeretnék glasszálni az utcán, rajta a felirat: Csók és Könny? A mágia nem jó, mert a második betű tuti S. Annyira egyszerű, de az istennek sem ugrik be. Milyen kár, hogy apámat már nem tudom megkérdezni. Azon töröm a fejemet, hogy ő hányszor nyert valamit ezekkel a rejtvényekkel? Az megvan, hogy többször beküldte. A lottóval sem volt sosem szerencséjük. Anyámmal voltak állandó számaik, de valamiért olyan balfék kombináció adódott a családi születés- és névnapokból, hogy a kettes volt a legnagyobb találat. Ha nekem most sikerülne összehozni a fősort, csak azért is teszek egy próbát. Nem érdekel, hogy mi a nyeremény, tőlem lehet egy rózsaszín baseballsapka is, de ezzel egy kicsit vissza tudnék menni az időben.

A maga nemében váratlan, öt betű, az utolsó A. A második S. Basszus! Hogy ez miért nem jutott eszembe azonnal?! CSODA. Hát persze, hogy csoda!

*

Amikor ezt a párosítást kihúzta valami őskövület focista jó egy hónapja, fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, beszélt a Moszkvában megnyert ifi ebéről, aztán mondták is a nevét, de akkor sem villant be a nyolcvannégyes Népsport valamelyik száma, amiben ott virít ő is valamelyik összeállításban, na szóval, amikor a golyóból előbukkant az, hogy Puskás Akadémia, sírni lett volna kedvem. Ez csak egy rossz tréfa lehet, fontos beleszúrni még egy tüzes tőrt az ETO-isták szívébe, most már biztos, hogy melegítik a gömböket és annak a mukinak megmondták ott, csak akkor húzhatja a meleg golyót, ha előtte az ETO-t kapta ki az üvegtálból. Mi másért kell elviselni, hogy ez a felpumpált izé jöjjön ide hozzánk, hogy aztán jól agyonverjen minket. Akkor már inkább a Fradi vagy a Vidi. Ha meg kell halni, haljunk meg büszkén egy olyan ellenfél ellen, amelyiket tíz évvel ezelőtt is komolyan vett a futballvilág.

Szerencsére azonban a történetben lett még egy csavar. Mégpedig az, hogy ez a szimpatikus társaság kábé addig vette komolyan a szerdai játékot, hogy kiállt egy a nevek alapján erős tizeneggyel, de hála istennek itt be is lehet fejezni azt a felsorolást, ami azt taglalná, hogy miben különbözik egy az elsőligában dobogós gárda az NB II-be közepén senyvedőtől. Már Szenes Iván is megírta régen, hogy „szív nélkül nincs élet, mégse”, és most mindenki tekintsen el a mindenféle felhangoktól, a felcsúti zsoldosok csupán a dresszt tették ki a pályára, és abban a tudatban tették a dolgukat, hogy majd előbb vagy utóbb bedarálják az ETO-t. Nem így lett. A mieink egy lényegesen felforgatottabb csapattal álltak ki, a pécsi gyalázat szereplői közül hírmondó is alig akadt. Kár áltatni magunkat, nem találta meg Klausz a varázspálcát, a játék nem lett olvasható most sem, de az alázattal, a harcossággal nem volt gond egy másodpercig sem. Nagyon a bugyor mélyére kell nézni ahhoz, hogy veszélyes akciót találjak felcsúti részről, ha meg volt is próbálkozás, Fadgyas magabiztosan állta a sarat.

A második félidő meg úgy indult mint egy álom. Már az gyanús volt, hogy a Puskás az istennek sem akart kijönni a kezdésre, totál kimaxolták a szünetet, ha megengedő vagyok velük, akkor Hornyák biztosan lebaszta a csapatot, hogy ez így kevés lesz, meg cserélt is hármat a szebb jövő érdekében, de a turulosok nem figyeltek eléggé a mágnestáblára, aminek következtében rögvest rezgett a hálójuk. Tíz perccel később meg eljött Farkas Balázs nagy pillanata, ugyanis megalkuvást nem tűrően ment előre leszegett fejjel, a sok Vál-völgyi vitéz nem tudott mit kezdeni a makacsságával, kis kontakt és piros lett a vége. Itt jegyzem meg, hogy Szigetvári sporttárs korrekten fújt, nem fosta össze magát az NB I-es „gigásztól”, nem védte be őket indokolatlanul, simán engedte a keményebb játékot, a kiállításnál meg pont a mi szemszögünkből hozott kedvező döntést. Az azért látszott, hogy teljesen nem áll tőle messze a showbusiness világa, mert hosszas előkészítés után adta meg a faultot, én szavamra másodpercekig azt hittem, lazán engedi tovább a játékot, utána meg csigalassúsággal kereste meg a farzsebében a piros kártyát. Volt is némi sírás a Puskás részéről, de a testbeszédük már bőven azt mutatta, hogy ők ebben az egészben, ti. továbbjutás, már egyáltalán nem hisznek. Gondolni sem merek arra, hogy a Puskás már novembertől teljes erejével a bajnokságra kíván fókuszálni. Reszkess Fradi!

Sok volt még hátra, ráadásul ebben a felállásban, azaz egy plusz emberrel voltunk annyira partiban, hogy nem nyomtak be minket vészesen a kapuig. A lelkem mélyén bíztam benne, hogy egyszer csak elszalad valaki egy ravaszul elcsent labdával és akkor már tényleg nem lesz izgulnivaló, de erre nem igazán volt ereje senkinek. Így maradt némi körömrágás a végére, hogy rúgnak a semmiből egy nokedlit, aztán maradhatunk még bő félórára a csípőssé váló hidegben, aztán bandukolhatunk haza bánatosan, hogy mennyire kicsin múlt megint.

Nyilván mindenki tudja: nem így történt. Kilencven perc erejéig megint elhihette mindenki azt a hamis valóságot, hogy nincs is olyan távol az első osztály. Persze az a közel hétszáz ember, aki ott volt, pontosan tudja, hogy ez továbbra sincs így, tekintettel arra, hogy majdnem mindenki látta a vasárnapi produkciót is, meg sok korábbit.

Talán ezért volt olyan suta a lefújást követő ünneplés.

Mindenesetre kösz az élményt srácok. Ha a dolgok egyszer a normális kerékvágásba kerülnek, sok-sok évvel később a most legyőzött ellenfelünk csupán egy egzotikus kérdés lesz valamelyik tucat keresztrejtvényújságban. Függőleges hat, a századforduló magyar labdarúgásának furcsa képződménye, tizennégy betű (mások szerint csak hét), P-vel.

*

WKW ETO – Puskás Akadémia 1-0 (0-0)

674 néző, vezette: Szigetvári

ETO: Fadgyas 3.5 – Sipőcz 3 (51’ Fodor 3), Kiss 3, Bagi 3 (62’ Pereira 3.5), Csonka 3, Vincze 3.5 – Tuboly 3.5, Toma 3.5 – Berki 4 (70’ Simcho 0), Farkas 3.5 (62’ Bacsa 3), Vernes 3.5 (70’ Vitális 0). Edző: Klausz László

Puskás: Markek – Csirmaz, Nunes, Spandler, Nagy – Favorov (66’ Bakti), Plšek – Slagveer (46’ Băluţă), Corbu (46’ Kozák), Komáromi (46’ Deutsch) – Puljić (66’ Van Nieff). Edző: Hornyák Zsolt

Gól: 46’ Vernes 1-0

Kiállítás: 57’ Nunes

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]