Mile Sándor emlékére

*

1

Az egyik éjjel,

Mikor elcsendesedett

A város,

És már senki sem láthatott,

Belopóztam titkosan oda.

Fejemen egy apró

Lámpás

Világított halvány fénnyel,

Nem gondoltam,

Hogy ilyen jó szolgálatot

Tesz majd egyszer ez

A szerkezet,

Amit teljesen más

Okból vettem évekkel

Ezelőtt.

–

2

Látnom kellet azt,

Közelről,

Amit csak látni véltem

Onnan fentről,

A bé szektor felső sorából,

Hiszen néha megcsal

A szem,

A káprázat nem szokatlan

Azon a helyen,

Ahol annyi csodát

Élt már meg az ember,

Ha a kulisszák változtak is

Rendületlen.

–

3

Mert bizony, régen még

A kettes volt a bé,

S ha már a múlt,

Talán csak a dressz színe

Maradt ugyanaz,

No meg a három betű,

Ami ott virít a szív fölött.

Egy széket,

Aminek karfáját apám

Oly sokszor marta szét,

Be jó lenne most

Magaménak tudni,

Ülni rajta, s hallgatni

Egy új mesét.

–

4

A tizenhatosnál állok,

Ott, ahol a kör metszi

A mészcsíkot,

Érdekes, hogy a kapu

Milyen messze van,

Föntről ez a távolság

Szinte elenyésző.

Magamban bánom is már,

Amikor azt üvöltöm

A Csatárnak sokszor,

Hogy lődd már

Te semmirekellő!

A gyepet pásztázom

Kitartón, mert itt

Kell lennie, tudom.

–

5

S valóban.

Igazat szólt a fáma,

Az apró fűszálak között

Büszkén magasodik

Egy kisvirág,

Fehér szirmait most

Éppen nedves pára borítja,

De így is úgy világít

Az éjszakában, mint semmi más.

Nem kétséges, hogy tényleg

Megtörténtek a dolgok,

Ahogy láttam,

Nincs ámítás,

Tényleg rajta akadt el

Millió támadás.