– Uram! Beszélni szeretnék veled! – szólt bele a kagylóba kicsit bizonytalanul Ádám. Az a valami, amit az egyik indához kötöztek gondos kezek, egyébként tényleg egy kagyló volt. Egy igazi kagyló, ami a teremtés során megsérült, véletlenül nekiütődött egy éles sziklának, aminek következtében kicsorbult a széle, ami talán nem lett volna akkora baj, de sajnálatos módon a benne lévő, a világra éppen csak rácsodálkozó puhatestű állat a becsapódást követően menten szörnyethalt. Az Úr bosszankodott ugyan, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy még elég új a teremtésben, meg csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Ezt az okosságot gyorsan fel is véste egy hatalmas kőtáblára, biztosan jó lesz később valamire, ha már lesznek emberek a Földön, ha majd dolgozik rajta kívül más is az univerzumban, aztán teremtett rögvest egy új kagylót, de most sokkal nagyobb gondossággal, ugyanakkor a régit sem dobta el, csak kiszedte a gyöngyhéjból az elhalt testet, kicsit fura ezt kimondani, de még csak ritkán találkozott a valóságos, a húsvér halállal, pedig ő nem csak az élet, hanem a halál ura is volt egyszemélyben, igaz, így az élet kezdetén csupán az előbbit gyakorolta folyvást, mármint az uralást. Amikor végképp megbizonyosodott arról, hogy a kagyló teremtése rendben megtörtént, kezébe vette az első darabot, még kacskán is tetszett neki, gyönyörű színekben pompázott, ahogy a nap felé fordította, közelről is megszemlélte, csodálta az íveket, a hullámokat, egy igazi mestermű, szemébe könny gyűlt a meghatottságtól, majd halkan felsóhajtott: óóó! Ám ekkor valószínűtlen dolog történt, a sóhajból szél kerekedett és a hang mintha megsokszorozódott volna, messzire szállt. Az Úr megrémült, persze nem tudhatta, hogy ez a rémület, mert még sosem volt ebben a borzongató érzésben része, de aztán észbe kapott, hogy ugyan mi baja történhet, hiszen ő itt és mindenütt az úr. Rövid gondolkodás után már készen is állt a tökéletes terv, ez a remek darab lesz az, amivel a földi halandók szólítani tudják, ha már végzett a teremtéssel, s a napi ügyek nem követelik meg, hogy itt legyen a közelben, hanem valahol a távoli magasságban foglalatoskodjék a földöntúli kérdésekkel, teszem azt a föltámadással. A Paradicsom egyik eldugott zugában, a nagy gyümölcsfákon túl, arrafelé, amerre nem tévedhet csakúgy senki, s ahová csupán célzatosan találhat el az emberfia, már az első napon kialakított egy bungalószerű helyet, két-három pálmafa között, hatalmas páfránylevelek fedésében. A földön gyékényből készült fekvő és ülő alkalmatosságok, a sarokban tikfából faragott asztalka, rajta mindig friss gyümölcsök. A magasból pedig az inda lógott, látszólag céltalanul, de újabb bizonyítékául annak, hogy az Úrnak mindennel célja van, még ha nem is derül ki elsőre. Most példának okáért a csorba kagyló került az inda végére, s immár semmi akadálya nem volt annak, hogy a kétségeivel viaskodó Ádám vagy Éva, ne tudja szólítani az Urat, ha úgy érezte szükségét.

– Uram! Beszélni szeretnék veled! – ismételte meg Ádám a hívást, kicsit hangosabban, de csak annyira megemelve a hangját, amennyit még a jóízlés megenged, mert nagyon jól tudta, hogy ki az úr a háznál.

– Szólítottál Ádám! – Az Úr hangja egyszerre volt határozott és távolságtartó, ugyanakkor bizsergetően kedves. – Mi végre zavartad meg elmélkedésemet?

– Uram! – Ádám nem tudta miként kezdjen bele. Már hosszú napok óta gyötörte a kérdés, ami miatt csöppet szégyellte magát, hogyan is jön hozzá, hogy már most ezzel zargassa az Urat, húzta, halogatta a beszélgetést, de a lelke mélyén nagyon is tudta, hogy nem dughatja homokba a fejét, mert ő itt áll a világban egyedül, pontosabban nem egészen egyedül, hiszen ott van neki Éva, de vele nem lehet megbeszélni az ilyesmit, meg sokkal egyszerűbb és praktikusabb megkérdezni azt, akinél a valós válaszok vannak.

– Uram! Miért teremtettél minket?

Amikor kimondta a szavakat, amikből a mondat összeállt, már maga is megbánta, de immár késő volt, a hangot visszafordítani nem lehet, az a mondat már nem volt kizárólag az övé, az a mondat már közös volt, az Úr ugyanolyan tulajdonosa volt, mint ő. Behunyta a szemét, úgy tett, mint az a gyermek, aki azt hiszi, ha ő nem lát valakit, akkor az a másik sem látja őt. Jöjjön, aminek jönnie kell.

– Már vártam, hogy megkérdezd – felelte szelíden az Úr, a hangja szinte simogatta Ádám arcát, aki most már nem volt rest kinyitni a szemét. Olyan nyugodtság szállta meg hirtelen, hogy már-már attól félt, hogy elalszik, netán a mosolya tiszteletlenséget sugall, ezért komolyságot erőltetett magára és figyelmet.

– Azért teremtettelek benneteket Évával, hogy éljetek és sokasodjatok, hogy az utódaitok benépesítsék a Földet.

– Ezt értem, Uram – bátorodott föl most már Ádám, úgy érezte, nem kell felesleges gátat szabni a gondolatainak, hiszen azokat is az Úr ültette a fejébe, innentől kezdve nem lehetek azok bűnös gondolatok. – De a napjaink ugyanolyanok, nem történik semmi izgalmas.

– Tán nem szerelmeskedtek eleget? – kérdezte nevetve az Úr.

– De igen, akaratod szerint – ismerte be Ádám. – Mégis valami hiányzik.

– Ugyan micsoda? – húzta fel szemöldökét a teremtő. – A fejetek fölött fedél van, az ételek, amiket esztek ízletesek, nem szűkölködök semmiben, nem sújtalak benneteket viharokkal, természeti csapásokkal, a könnyű záporokat kísérő szivárvány látványa nem elég? A fák madarainak csicsergése nem tölti el örömmel a szíveteket?

– Tenni is szeretnénk valamit, Uram!

– Ugyan miért? Ha dolgotok van, tán könnyebb a létezés? Ha még több öröm ér benneteket, több gyermeket fogsz nemzeni? – hirtelen egy cikázó villám jelent meg az égen, a távolból szokatlan morajlás hallatszott.

– Nem tudom, Uram – bizonytalanodott el Ádám. – Honnan is tudhatnám?

– Ádám! Jegyezd meg jól! A te dolgod nem a gondolkodás, arra itt vagyok én – az ég egyszerre dörögni kezdett, a szél belekapott a fák ágaiba, amik a váratlan öleléstő mindenfelé dőltek. – A teremtőd vagyok, a te urad! Tedd azt, amit mondok, ne tartsd magad többnek annál, ami vagy!

Riadt madárcsapat röpült keresztül a horizonton, menekülni próbáltak a sosem látott veszedelem elől. Az erdőből vészjósló ordítások szűrődtek ki. A kagylón keresztül az Úr hangja szakadozni kezdett, majd teljesen el is tűnt. Ádám rohant a tisztásokon át, nem is látott semmit, nem is tudta, sokkal inkább csak érezte, merre van az otthona, ahol Éva már minden bizonnyal aggódva várja. Amikor beért a tüskés bokrok közé, érzete, ahogy a bőrét felhasítják az ágak. Nem érzett fájdalmat, csak egy kis hidegséget.

– Mi történt? – kérdezte riadtan Éva, mikor visszatért a szálláshelyükre. – Aggódtam nagyon.

Ádám nem válaszolt, egy puha levéllel igyekezett eltüntetni a kiserkenő vért.

– Beszéltél vele? – nézett rá Éva. Ádám először nem szólt, csak magához húzta az asszonyt.

– Szerelmeskedjünk!

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.

A szivárvány még talán sosem volt olyan gyönyörű, mint akkor.

*

Azt kell mondjam, hogy minket folyton fanyalgókat sosem látott dilemma elé állított a szakmai stáb az elmúlt cirka másfél hétben.

Bár nem sorolom magam azok közé, akik képtelenek meghaladni azt az axiómát, miszerint csak és kizárólag az a győzelem értékes, amihez látványos, de minimum jó játék párosul, még engem is meglepett, hogy az utolsó három meccsen mutatott ultradefenzív futball milyen eredményességgel párosult. A valósággal történő találkozás talán csak azért nem vágott jobban kupán, figyelem!, az elébb az egyik sikerre utaltam finoman, mert egyéb elfoglaltságom miatt a Budafok elleni rettenetet nem láthattam élőben, és a körülmények ismeretében nem is büntettem magam azzal, hogy a mérkőzést felvételről egy az egyben megnézzem. Most akkor szarházi vagyok?

A három egymást követő 1-0, az azzal járó hat pont, plusz bónusz-utazás a kies Nagykanizsára, minden sanda ellenérvet lever az asztalról. Ha végképp becsukom a szemem és kizárólag a száraz tényeket veszem, azt is mondhatom, hogy Diego Simeone megérkezett a kispadra, aminek a végén még a miénk lesz a La Liga. A kontraszt ugyanakkor hatalmas, közel olyan, mint a DiVino teraszán, egy kellemes nyárestén elfogyasztott, Bukolyi Marci pincészetéből származó hamvas rizling, és a decemberi mínuszok alatt, a stadion büféjében lecsapolt akármilyen sör között.

Indultunk ugye a verebesi futballforradalommal, ami már az elején egy ordas nagy kamu volt, még akkor is, ha tudom, tényleg tudom, hogy az azt hirdetők ezt véresen komolyan gondolták. Csak ugye a kommunizmus eszméje is roppant szép addig, amig ki nem lépnek a tettek a történelemkönyvből, pontosabban nem jelenik meg a működésben a legnagyobb rizikófaktor: az ember. Például Sztálin elvtárs képében, ha már tegnap volt november 7. Mert ugyan lehetséges, hogy a menedzserek által a spílerekről megvágott akciós filmek, amikhez parádés motivációs levelek is dukálnak, egyértelműen bebizonyították, hogy itt most közel tucatnyi, eddig rejtegetett Messi-klón, de legalábbis sok-sok meg nem értett Ødegaard öltözött zöld-fehérbe, az első éles bevetések után gyorsan kiderült, kiderülhetett a turpisság.

Én mindenesetre a szakma javára írom, hogy legkésőbb a tizenharmadik éles tesztmérkőzés után eljött náluk a megvilágosodás: valami gyökeresen mást kell csinálni. És bazmeg ez egyelőre működik. Nem garantált, hogy a világ végéig működni fog, mert előbb vagy utóbb lesz valaki az aktuális ellenfélnél, aki pár videózás után a homlokára csap, oszt és szoroz a kockás papíron, felrakja a sémát a mágnestáblára, aztán már csak ismételni kell a lapozgatós mappából közvetlenül a kezdés vagy a cserék előtt és máris semmissé válik a varázslat. De addig is kell élvezni a siker minden pillanatát, ha ez a kifejezés ebben az összefüggésben kissé bornírt is, mert kinek okoz ejakulációt a félpályánál történő gyömöszkölés vagy önmagában az, hogy állunk a vártán és reménykedünk, hogy az ellenfél belefut a gondosan felállított csapdánkba, a mi válaszcsapásunk meg egyszer elsül. Elsül? Nem túl sok már az öncélú szexizmusból?

Ez a szöveg, minden látszat ellenére nem egy a sok-sok fikázós írások sorában, hanem kalaplengetés annak a bátorságnak, hogy beismertük: ezek vagyunk, ennyit tudunk, nem akarunk többnek látszani. És az ebből fakadó erőt, felszabaduló energiát egyelőre sikerült is pontokra konvertálni.

Én a játékosok előtt is fejet hajtok, mert vannak köztük számosan, akik azért ennél többre képesek, és többre érdemesek, de nem esik le a gyűrű az ujjukról, a csapat érdekében alacsonyabbra tették a lécet és alázatosan teszik a dolgukat. Semmi fölöslegesen kiosztott kötény, semmi elhamarkodott átlövés. És tegnap újfent bebizonyosodott, hogy van értelme a fegyelemnek, mert mindenki számára eljöhet a pillanat, amikor az ő villanásával eldőlhet a meccs, lásd Óvári igazán briliáns találata, ami a gyors helyzetfelismerés és a valóban meglévő technikai tudás tökéletes kombója volt. Kijött belőle az állat. Zsolti! Zseniális voltál!

Azt azért csendben megjegyezném, hogy az első harminc perc alapján én egy lyukas garast nem tettem volna arra, hogy pontokkal jövünk haza Balmazból. Szóval a szerencsefaktor ezúttal sem volt az ellenségünk. De hogyan is mondja a Coelhóba bújtatott dr. Horvát Zsolt a köztévé csillogó díszleteiben megbújva? Kinek van szerencséje? Na kinek?

Az egyszeri ETO-szurkolónak most két lehetősége maradt.

1)Azt mondani, hogy kösz, nekem ez nem kell. Valid álláspont, bár nekem erről az jut eszembe, hogy egy házasság sem kizárólag a remek vacsorákról és az azt követő huncutkodásokról szól.

VAGY

2)Eltartott kisujjal és befogott orral nézni azt, amit előad a társulat. Aki kellően idős és már a nyolcvanas évek elején is járt meccsekre, van bőven gyakorlata ebben, mert valljuk be, sok szart lenyeltünk az idők során. Figyelem! Tapsikolni azért nem kell!

Ez a kérdés, válasszatok!

*

Nyíregyháza Spartacus – WKW ETO 0-1 (0-0)

221 néző, vezette: Csonka Be.

Nyíregyháza: Hegedűs – Szokol, Márkus (79’ Nemes), Papucsek, Galambos – Szabó – Paku, Hamed (74’ Pócsik), Zamostny, Gresó – Novák (79’ Banyoi). Edző: Feczkó Tamás

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 3, Csonka Bo. 2.5, Bagi 2.5, Fodor 2.5, Vincze 3 – Toma 3 – Berki 2.5 (46’ Forgács 2.5), Vitális 3, Óvári 3.5 (89’ Farkas 0) – Bacsa 2.5. Edző: Klausz László

Gól: 61’ Óvári 0-1

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]