távolban egy (fotó: wallpapersafari.com)

A pincében pakoltam és döbbentem számoltam össze, hogy legalább négy focilabda bújik meg a polcokon, különböző állapotban. Az egyiket talán tizenöt évvel ezelőtt használtuk, amikor még a víztoronyhoz jártunk futballozni arra az ócska pályára. Ott aztán fogytak rendesen a bogyók, két kanállal ette őket az aszfalt. Valaki hozott egyszer egy rikító sárgát, olyat, amivel talán még éjszaka is játszhattunk volna, aztán eltelt pár hét és senki sem mondta volna meg, hogy mi volt az eredeti szín. Egy szomorúan szürke izét kergettünk még jó darabig, reménytelenül. Hazaviszem és elteszem, mondtam a többieknek, amikor megszületett a döntés, hogy neki annyi, és senki sem ellenkezett. A gyerekkorom jutott eszembe hirtelen, az a jelenet, amikor a Barátság Park szélső pályájáról kirúgta valaki az új focimat az Ifjúság körútra, hogy aztán az éppen arra járó tízes busz kegyetlenül véget vessen rövid életének. Az a durranás. Sosem fogom elfelejteni, valószínűleg a sofőr sem, aki utána kihagyott legalább két megállót.

Nem akartam megnézni a foszlányokat, mert megszakadt a szívem.

Aztán ott volt az a bőr, amivel kirúgtuk a Benkőék ablakát. A földszinti ablakok különösen nagy veszélyben voltak akkortájt, mi is a földszinten laktunk, nem egyszer fordult elő, hogy hatalmas csörömpölés mellett landolt a nagyszobában egy labda, hogy aztán anyám szentségelve tüntesse el, esélyt sem hagyva arra, hogy megszerezzem. Benkőékre igyekeztünk figyeltünk, egyrészt a szomszédaink voltak a panelban, másrészt ismerték az összes környékbeli gyereket, de csak megesett a csúfság. Ültünk a lépcsőház előtti kőlépcsőn és vártuk, hogy megjöjjön Gabi bácsi. Nem volt érdekes, hogy ki volt a tettes, mindenkiben dolgozott a betyárbecsület, ott akart lenni, amikor Gabi bácsi megérkezik és észreveszi a cikkcakkos lyukat az ablakon. Nehéz ember volt, nem igazán szólt senkihez semmit, egyesek szerint kummogott, amin én mindig jót röhögtem, mármint a szó ízén. Óvatosan felnézett, aztán csendesen benyitott a lépcsőház ajtaján. Még sokáig ültünk a ház előtt, de nem adta vissza a labdát.

Nem is nagyon bántuk.

*

Én tudom, te tudod, ő tudja. Sőt! Ők is tudják. Mindenki tudja. Tényleg csak az a kérdés, hogy mikor lesz hivatalos.

Most megszólalt az egyik érintett is, és én személy szerint egy csöppet elszomorodtam.

No nem azért, mert a Nagy Bejelentés ezúttal is elmaradt, hanem azért, mert még a előzetes várakozásomhoz képest is személytelenebb lesz a váltás, ha létrejön. Egyszerű üzlet. Az ETO szimpla portéka, aminek megmérik az árát, miután összevetették az előnyeit a hátrányaival és a végén pozitív lesz az egyenleg. Deal? Deal! Nem vagyunk több egy lónál, amit megvesz a kupec, ha rendben találja a fogait. És még csak nem is sántít.

Tudom, hogy kissé a múltban élek és az indokoltnál naivabban tekintek a világra, de ennél azért nagyobb elhivatottságra és – kicsit félve mondom – nagyobb tiszteletre számítottam.

Nem szeretem, ha így beszélnek a szerelmemről.