– Nézze meg még egyszer alaposan azt képet, Tibor!

A professzor felállt a hatalmas tölgyfa íróasztal mögül, majd komótos léptekkel az ablakhoz sétált. Gyönyörű kilátás nyílt a burjánzó parkra, ahol éppen a lehullott leveleket gyűjtötték össze szorgos, valószínűtlenül neonzöld kezeslábasba öltözött emberek. Ketten óriási gereblyékkel halmozták föl a kupacokat, elkapta őket a magasság mámora, a másik kettő hiába győzködte őket, hogy be kellene rakni a konténerbe az egészet, de azok nem hagyták, a gereblyéiket fegyverként használva hessegették el a szórakozásukat megzavarókat és egyre magasabb hegyet hordtak össze. A professzor az ablakból követte az egyenlőtlen küzdelmet, és roppant jól mulatott. Csak azt sajnálta, hogy korábban nem fogadták el a javaslatát, miszerint a kisegítő munkásoknak inkább narancssárga színű foszforeszkáló védőruhát kellene használniuk, mert abban most sokkal látványosabb lenne a harc. Pedig három éve azon a bizonyos vezetői értekezleten felhozott egy csomó érvet a balesetmegelőzéstől a színeknek az emberi lélekre gyakorolt hatásáig, mindhiába. Dr. Kuchárszky a végsőkig ragaszkodott a neonzöldhöz, lesöpörte az összes észérvet, aztán leszerződött az unokatestvére feleségének haverjával, horror áron. Kuchárszky! Hol van már azóta a Béla, hetedhét határon túl, valahol Lappföldön műti a sok szürkehályogos finn nyugdíjast. Egyszer küldött egy lapot, de Marika anélkül bevágta a kukába, hogy kirakta volna a tacepaóra, okulásul mindenkinek, hogy mennyit jelent a nyelvtudás. Azok a szar overallok meg azóta is itt porosodnak a pincében, a kiselejtezett lélegeztetőgépek mellett, mert a Béla száz darabot rendelt, ráadásul nyolcvan S-es méretűt. Mit akarhatott? Gyerekmunkásokat? A professzor simán kinézte belőle, amíg a klinikán volt, minden télen egy hónapra elutazott Thaiföldre egy autónepperrel, aztán úgy jött vissza, mintha meggenerálozták volna. Milyen jól néz ki doktor úr, legyeskedett körülötte Marika, mintha bármi esélye lett is volna. Talán, ha harminc évvel fiatalabb.

A balesetvédelemnek most kevés szerep jutna, miután a halmozók egyre fenyegetőbb mozdulatokkal szurkáltak a levegőbe a gereblyékkel és egyre kevésbé érdekelte őket, hogy a konténeresek esetleg megsérülnek. A levélhalom már szinte elérte az egyik kisebb kőrisfa magasságát, de láthatóan ez nem volt elég, ami abból is tisztán látszott, hogy a közeli fenyőt kezdték méricskélni.

– Szóval, Tibor! Sikerült jutnia valamire? – vetette hátra a professzor anélkül, hogy megfordult volna. – Nem akarom sürgetni, de tudja, hogy még ketten vannak maga után.

– Egy fekete kör közepén egy fekete lyukat látok – jelentette ki határozottan Tibor. – Semmi kétség.

A professzor nyugalmat erőltetett az arcára, de belül iszonyú indulatokkal küzdött. Ennek így semmi értelme. Hónapok óta tart a kezelés és egy tapodtat sem léptek előre. Kuchárszkyra gondolt, aki most minden bizonnyal fiatal rénszarvasokkal üzekedik, aztán a fiatal dr. Krauszra, aki azután akasztotta fel magát a pincében egy felszabdalt kezeslábasból készített kötélre, miután azt mondta neki, hogy nincs jövője a pályán, inkább menjen el újságot írni valamilyen ezoterikus laphoz, végül Másik doktornőre, akibe reménytelenül szerelmes volt hosszú éveken át, a feleségét is otthagyta, de az a nő csak játszott vele. Minek csinálom én ezt? A munkások közben szánalmas birkózásba kezdtek, gúla alakú masszává váltak, összevissza gurult az emberekből álló kupac, hogy végül nekimenjen a levélhegynek, annak a remek alkotásnak, amit ki tudja mennyi ideje építettek már ahelyett, hogy eltüntették volna már réges régen, és ami a másodperc tört része alatt omlott össze úgy, hogy a szélessége ugyan megsokszorozódott, de közben elvesztette a magassága felét. Hirtelen mind a négyen eltűntek a sárgásbarna masszában, hogy aztán az egyikük ordítva másszon ki és csak úgy találomra belevágjon az egyik szabadon heverő gereblyével a halom közepébe.

– Mivel is foglalkozott maga, Tibor? – kérdezte a professzor a sztentori nyugalommal üldögélő páciensétől. – A KFKI-ban volt valami főokos, ugyebár?

– Az Atomfizikai Alosztályt vezettem tizenkét évig – felelte szenvtelen nyugalommal Tibor.

– Ah, tényleg! Ne féljen, nem felejtettem el, csak tudja, olyan sokan járnak ide.

Ideges rohangálás kezdődött a parkban. A professzornak egyből feltűnt, hogy csak hárman futnak, igaz három felé. Akkor vette észre a felhalmozott levelek közül kikandikáló ócska sportcipőt, ami mozdulatlanul meredt felfelé. Nahát, ilyet még lehet venni, merengett a professzor, ahogy jobban szemügyre vette a fehér lábbelit.

– Maga előtt egy fehér lap van, Tibor! – nézett szigorúan a szemébe. – Miért nem hajlandó ezt tudomásul venni.

– Én maximálisan tisztelem az ön véleményét, professzor – köhintett egyet, aztán hosszan kifújta az orrát, ravasz ez az ősz, könnyű megfázni a parkban, ha az ember nem figyel oda. – De a tudomány az én oldalamon áll.

A professzor nem tudta a nevetését visszafogni. Igazából csodálta Tibort, ahogy kitartott az álláspontja mellett, de annyira paradox volt a helyzet, ahogy két komoly ember azon vitatkozik, hogy mit látnak bele egy sima A4-es lapba. A parkban közben megjelent pár fehérköpenyes és elkezdték rángatni a fehér sportcipőt, pontosabban a lábat, ami a fehér sportcipőhöz tartozott. A professzor úgy nézte az eseményeket, mintha az teljesen természetes lenne, hozzátartozna a mindennapokhoz, és egy pillanatra sem vesztette el a fejét. A dolgok már a maguk útján mennek, gondolta.

– Akkor most ezt nézze meg! – és elővett a fiókból egy ébenfekete papírlapot.

Tibor hosszan vizsgálta, majd visszaadta azt a professzornak.

– Azt hittem többre becsül ennél – tettetett hamis sértődést. – Ez egy fekete lap, semmi különös.

Az asztalon egyszerre megszólalt a telefon. A professzor gondosan kivárt hat csörgést, s miután nem adta fel a hívó, kelletlenül felvette a kagylót.

– Dr. Mandelstam! – szólt keményen. – Igen, láttam, hogy mi történik – pár perc csönd. – Mégis, mit kellett volna tennem? Felnőtt emberek. Bocsáss meg, Emil, de éppen egy páciens van nálam, ha végeztem, lemegyek.

– Elmenjek? – kérdezte félénken Tibor.

– Ugyan! Csak ez az átkozott adminisztráció. Hol is tartottunk? Ja, igen! A fekete lap. Miért sértődött meg?

– Egyáltalán nem sértődtem meg, csupán nem értem, miért próbálkozott ezzel az ócska trükkel.

– Mindennek megvan a maga oka, Tibor – mosolygott a professzor. – Én sem akarok magának kiselőadást tartani kvantumfizikából.

A park újra csendes lett, az emberek eltűntek, csak és kizárólag a sok-sok levél emlékeztetett arra, hogy itt történhetett az elébb valami, no meg egy nagyobb, sötét folt a földön.

– Mondja, Tibor! Nincs kedve kisegíteni itt a kertben? Minden bizonnyal jót tenne napi pár óra mozgás a friss levegőn. Gyönyörű egyenruhát is kapna. Úgy tudom, maga vonzódik az egyenruhákhoz.

*

Először is szeretnék elnézést kérni. Egyfelől azért, mert az utóbbi szűk két hétben kicsit hanyagoltam az írást. Be kell vallanom, egy csöppet kiégtem. Ezért történhetett meg az a csúfság, hogy a Csaba elleni gyalázat után napokig csak kóvályogtam, toltam magam előtt a feladatot, hogy aztán a folyamatos csúszások után lassan elengedjem azt. És máris helyben vagyunk a második saramnál. Hiszen simán leverték a fiúk a Kerületet, és újra néma maradtam. A toll újra befagyott, a klaviatúrán ismét beszorultak a billentyűk. Bocsánat! Legyen elég annyi, hogy azt a meccset nem láttam, így nem igazán lett volna korrekt a recenzió. Aztán eljött az újabb vasárnap, az újabb nihil és az ihlet továbbra sem szállt meg.

Valahol mégis szerencsés az egész, mert a két hazai bukta annyira egy képlet alapján történt, hogy az már fáj.

Volt ugye annak előtte a nullafutball diadala, és már akkor is arról beszélt a mester, hogy azt azért még nem tudhatjuk, mi történik abban az esetben, ha az ellenfél szerzi meg az első gólt? Íme a tapasztalás: oltári nagy gáz. Az alapjátéknak elnevezett passzírozás még görcsösebbé válik, a tanácstalanság üvölt és az utolsó öt percben tetőzik az esztelen rohanás, amit, mármint a jelző nélküli, vagy megengedem a koordinált rohanást, lehetne tán korábban is elkezdeni, mert a veszítenivaló kábé ugyanakkora.

A két meccsből nagyjából száztíz percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kristálytisztán meglássam, a mi kis csapatunk játékából a lendület és a frissesség hiányzik a leginkább bántó módon. Rossz nézni, ahogy idejön bárki és látványosan robbanékonyabb, mint mi. Focizhatnak bonyolult alakzatban vagy éppenséggel faék egyszerűséggel, de valamiért sokkal több játékosuk van mozgásban. Totál laikus vagyok, de ezen változtatni nem tűnik olyan nehéz feladatnak, mint megálltani ezt a genya Covidot.

Mondjuk már önmagában árulkodó volt, hogy a Békéscsaba elleni vereség után maga Klausz is tompaságra panaszkodott. Hát kérdem én, mégis ki a tökömnek kell azon dolgozni, hogy ne így legyen? Persze ha arról beszél, hogy a válogatott szünet után visszatérő játékosokban nem volt meg a megfelelő tűz… Itt vagy Freud beszélt futballdresszben vagy tényleg egy hétig szabin voltak a srácok, mert nekem nem tűnt fel, hogy a lengyelek és a szanmarínók elleni keret tele lett volna ETO-sokkal. Azt már egyébként is megszoktam, hogy ezekben mi még véletlenül sem játszunk felkészülésim meccseket, mert minek is az.

Paralell volt az is, hogy mindegyik derbin teljes blokk követte az ellenfél változtatásait. Bejött Gránicz és két perc múlva gólt, győztes gólt vágott. Bejött Gajdos és egy percen belül a neve mellett szerepelt egy assziszt. Bejött Kóródi és tíz percen belül gólt vágott. Véletlen? Aligha.

Most írhatnám, hogy a leállást megelőzően felépített várat sikerült módszeresen visszabontani, de nem teszem. Miért? Mert már az is légvár volt. Egy nagy lufi, amit az első szellő rögvest elsodor, hogy aztán belefújja egy hatalmas rózsabokor kellős közepébe, ahol hatalmas pukkanás mellett válik az enyészetté.

Nem igazán látom fényesen a jövőt, és félek, hogy az igazán nagy pofon csak azután jön, amikor megjön az óvatosan felkonferált Messiás, aki immár három hete nem akar kijönni a fényre.

*

WKW ETO – Békéscsaba 1912 Előre 0-1 (0-0)

348 néző, vezette: Németh Á.

ETO: Fadgyas 0 – Kovács 2.5, Csonka 2, Bagi 2.5 (77’ Kulcsár 0), Fodor 2.5, Vincze 1.5 – Toma 3 – Berki 2 (62’ Simcho 3) , Tuboly 2, Óvári 2.5 – Bacsa 2 (62’ Priskin 2.5). Edző: Klausz László

Békéscsaba: Czinanó – Nagy, Farkas, Bora, Kitl (79’ Fazekas) – Sipos, Király – Horváth, Szabó (71’ Gránicz), Pantović (83’ Zvara) – Lukács (79’ Paudits). Edző: Schindler Szabolcs

Gól: 74’ Gránicz 0-1

*

WKW ETO – Szeged-Csanád Grosics Akadémia 0-2 (0-0)

269 néző, vezette: Épillók

ETO: Fadgyas 0 – Kovács K. 2, Csonka 2.5, Fodor 2.5, Forgács 2 – Berki 1.5 (46’ Vernes 1.5), Kiss 2, Bagi 2, Vitális 2.5 (87’ Vitális 0) – Óvári 2 (80’ Simcho 0), Bacsa 2 (56’ Priskin 2). Edző: Klausz László

Szeged-Csanád: Molnár – Ódor, Temesvári, Pejović, Kővári – Simon – Kovács M., Farkas – Dobos (67’ Kóródi), Horváth (90’ Dobronoky), Gréczi (67’ Gajdos). Edző: Dragan Vukmir

Gólok: 68’ Horváth 0-1, 78’ Kóródi 0-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]