– Nem fél, Marika néni? – tette fel in medias res a kérdést Bagoly Melinda, a Valós Kérdések TV üdvöskéje özvegy Hlatky Bélánénak, aki éppen szeletelni kezdte a zserbót.

– Mennyire vastagon szereti, aranyoskám? – csapott a húrok közé Marika néni, majd a választ meg sem várva olyan jó három centis sávokat vágott a tepsin heverő süteménybe.

Melinda nem jött zavarba, nem véletlenül választották ki egy workshop után a csatorna vezetői, látták benne a tálentumot, azt a képességet, hogy a legváratlanabb helyzetekben is rezzenéstelen arccal képes folytatni egy beszélgetést. Ütésálló, mondta róla Norbi a belpolitikai szerkesztőség vezetője. Az a tiszta tekintetű vidéki lány, aki nem kiemelkedően okos, de roppant szorgalmas és hatalmas a munkabírása. Ráadásul katolikus, ami most nem olyan rossz.

– Látta, hogy ez fog történni, Marika néni? – ütötte a vasat Melinda, szoros volt az adásmenet, az idő is ellene dolgozott, de megoldott már komolyabb helyzeteket is.

– Tudja, aranyoskám – mondta özvegy Hlatky Béláné az apró konyhában – az egésznek a titka a lekvár. Nem jó, ha túl folyós, de a dzsem állagú sem szerencsés, mert nagyon elviheti az ízeket. Meg persze a dió! Évek óta küzdök ezzel a dióburokfúró léggyel, de most végre megfogtam. A fiam szerzett valami permetet, aztán kétszer lefújta tavasszal, meg egyszer a nyár közepén a fát, és nem akarom elkiabálni, de idén szinte a teljes termés egészséges maradt. Visz egy kis zacskóval dióbelet?

A riporternő szája egy csöppet elvékonyodott, érezte, hogy vékony jégen járnak, mivel imádta a friss dióbelet, de egy vérprofi nem bizonytalanodhat el egy másodpercre sem, uralni kell a komplett interjút, semmiképp sem mutathat gyengeséget. A múltkor, amikor a városi strand piszkos ügyeiről forgattak, az egyik kabinos felajánlotta neki a huszonkettes szekrény kulcsát, hogy azt elviheti örökbe, ő meg, ki tudja milyen megfontolásból, hajlott végül az üzletre, hiszen csak egy százforintos tételről volt szó, amit egyébként is csak kaucióként kell fizetni, visszakapja az ember a nap végén, ha nem hagyja el a kulcsot, a complience nem is látja az ilyen kis tételeket. Az anyag valamiért mégsem lett olyan erős, meg is jegyezte Norbi, hogy tőled nem ezt várjuk Melinda, de mindenkinek lehet egy rossz napja, bíztatta. Melinda pontosan tudta, hogy mi és miért történt, de nem kötötte senki orrára, azt azonban szilárdan elhatározta, ez volt az utolsó eset, hogy ellágyul. Így aztán most úgy tett, mintha nem is hallotta volna Marika néni felajánlását, agya már a következő kérdésen kattogott.

– Ki szólt először, Marika néni? – szólt a következő belevaló kérdés.

– Tulajdonképpen miért is jött, aranyoskám? – mondta a néni, de a világért sem hagyta volna abba a szeletelést. A tökéletesen egyforma süteményeket virágos tányérkákra rakta, amiket aztán szép sorjában a takarosan megterített asztalra pakolt. – Fogyasszanak egészséggel! – mosolygott a stáb minden tagjára, akik közül jópáran epekedve nézték a zserbókat, de ugye a média kemény világ, a megállás nem lehetséges forgatás közben.

– Hát nem mondták önnek? – kerekedett el Melinda szeme, s talán ez volt az első pillanat, amikor igazi emberi arcát mutatta, nem pedig a kegyetlen oknyomozó riporter karakterében pózolt. – Úgy tudtam, hogy a kollégáim beszéltek önnel a múlt kedden. Nem tetszik emlékezni?

Marika néni hirtelen fölállt és elővett a fiókból négy darab kisvillát.

– Volt itt egy helyes fiatalember – felelte a néni úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy kispesti bérház idős lakóját fekete Audiból kipattanó ficsúrok keresnék egy álmos hétköznap délután. – Megette a maradék rakott krumplit, azt mondta finom.

– De nem mondott semmit? – erősködött Melinda, miközben az órájára pillantott. Már fél tizenegy, délre az önkormányzatnál kellene lennie egy furcsa közbeszerzés okán. – Tessék kicsit visszaemlékezni! – kicsit határozottabban próbálta a nénit terelni a helyes útra, de nem volt goromba.

Csengettek, mire Marika néni felpattant a székből és szinte repült az ajtó melletti kaputelefonhoz.

– A postás lesz az! – egészen lázba jött. – A tanácstól várom a karácsonyi utalványt, szépen megbecsülik a nyugdíjasokat.

Csalódottnak tűnt, amikor visszajött.

– Reklámújságot hoztak… – Melinda komolyan megsajnálta. – Mindig hozzám csenget, tudja, hogy itthon vagyok. Mit is kérdezett, aranyoskám?

Melinda kezdte elveszíteni a kontrollt, de uralkodott magán.

– Hogy itt volt a Kálmán.

– Ja, tényleg –tért vissza a rögvalóságba Marika néni. – Mondtam is neki, hogy szép neve van, a megboldogult első férjemet is így hívták.

– Nos? – szikrázott Melinda.

– A Sanyiúrról beszélt, meg arról, hogy eladja a házat – amint kimondta vett egy zserbót és falatozni kezdte.

– Azt a házat, amiben a Marika néni is lakik.

Melinda jelentőségteljesen, lassan tagolva mondta ezt, és izgatottan várta a hatást.

– Így van, most már lassan ötven éve – szinte könnybe lábadt a szeme. – Tudja, aranyoskám, a Kálmánnal itt találkoztam a téren, a Béla meg házmester volt a hetvenes években. A harmincnégyben volt a szolgálati lakása.

– Nagyon szép történet – hatódott meg látszólag Melinda, pedig csak egy korábbi helyzetgyakorlatot rekonstruált. Imádta az ilyen helyzetgyakorlatokat, különösen a drámázást. – És nem fél, hogy kiteszik? Hogy mennie kell onnan, ahol annyi szép évet töltött el?

– Ugyan miért félnék? – horgadt föl Marika néni. – Volt itt már annyi tulajdonos, sosem változott semmi. A villanyt ugyanúgy a Lacika csinálta meg, ha a lépcsőházban elromlott a világítás. Pontosabban régebben az öreg Laci, most meg a fia, a Lacika. Egyébként is nagy hús a Sanyiúr. Szerintem marad minden a régiben.

*

Izgalommal vegyes érdeklődéssel olvasgatom, ahogy szép lassan a komplett sajtó arról cikkez, elárverezik az ETO Parkot és csatolmányait.

Irgalom atyja ne hagyj el!

Milyen meglepő, hogy a Quaestor-balhé kapcsán felszámolás alá kerülő cégek (Győri ETO FC Kft., ETO Park Kft.) vagyontárgyai ennyi év után kalapács alá kerülnek végre, erre tényleg senki sem számított. Jó mondjuk elég mókás, hogy a bár kétségtelenül nagy horderejű, és nem picit bonyolult történet vége még sehol sem látszik, iskoláskorba kerültek azok a gyerekek, akik a botrány kirobbanásakor születtek, a bírósági eljárás vége még a Holdon, egyszerre megjelenik a felhívás a licitre, aminek kezdetét Szilveszter napára tűzik ki. Persze, az is csak egy szimpla munkanap, igaz, elég sok helyen tíz órára már ittasak a kedves kollégák.

De rossz az, aki rosszra gondol, az volt az első szabad időpont, nyomjuk srácok, mondta a felszámoló.

Az is csupán a véletlen műve, hogy amennyiben minden jól megy, még április-május előtt nyélbe lehet ütni a tranzakciót, mert ugye a Húsvét ebből a szempontból roppant releváns. Esetleg más, de az megint csak egy kósza gondolatkísérlet, amit már most megbántam.

Ami biztos, én túl nagy meglepetésre nem számítok, ami ebben az esetben annyit tesz, hogy nem nagyon lesznek váratlanul, a semmiből felbukkanó érdeklődők, ami már csak azért is logikus, mert vannak határozott idejű, középtávú bérleti szerződések, illetve ha nem tévedek, 2015-ben született egy kormányhatározat, ami stratégiai jelentőségűvé nyilvánította az egész kócerájt, ami kapásból lehetetlenné teszi, hogy merőben más tevékenység induljon a szentélyben, mint minőségi labdarúgás.

Mi következik ebből? Az fog nyerni, aki már házon belül van. Min den más opcióra 4,75-ös oddsot dnak a bukmékerek

Szóval én nem fogom idegességemben lerágni a körmeimet, mert ezen az aktuson, ti. elkél 172.000 négyzetméter, plusz a rajta lévő ingatlanok, nem fog múlni sem a „megmentésünk”, sem az, hogy lesz-e itt még egyszer NB I avagy sem.

Ámen.