Azoknak, akik számára a győri futball, ezen belül is az ETO jelenti a mindent.

*

Az Iparcsatorna kiszáradt medrét teljesen belepte a gaz. Valamilyen invazív faj lehetett, mivel se közel, se távol, sehol nem maradt meg semmilyen növény, az egész környék végzetesen elsivatagosodott. Szándékosan jöttem erre, mert volt bennem némi romantika a régi időkből, most mégis megijesztett a látvány. Hol van az a buja zöld, amit gyerekkoromban még láthattam, miért nem érzem az esőillatot, ami akkor is belengte a környéket, amikor napok óta nem volt csapadék. A szél azonban mégis, távolra, egészen a város közepéig vitte a kellemetlenségében is kellemes szagot. Nem is beszélve arról, milyen jólesett, mikor a stadionban, egyszerre a semmiből belepte az orromat, és egy másodperc alatt, kilépve a meccs ritmusából, egy messzi, mocsaras területre repített. Először felemelkedtem és fentről néztem a gyepet, aztán becsuktam a szemem, kitártam a karjaimat és csak szálltam. Amikor újra körbe pillantottam, már fogalmam sem volt, hol járok, csak mentem tovább, mert tudtam, hogy jó lesz. Még azt is elfelejtettem, hogy éppen vezetünk a Haladás ellen, vagy szégyenszemre vesztésre állunk a Gyirmóttal vívott rangadón. Boldog voltam, azt hiszem.

Most itt állok, reménytelenül, miközben keresem a múltamat. Valahol erre vezetett az út, gondolom naivan. Körülöttem félig letört útba igazító táblák, az egykori dicső múlt tanúi. Éppen csak kilátszanak a homok fölött, alig olvasható feliratok, kopott betűk vagy még azok sem, legfeljebb a helyük. A homok ural mindent, amit idehordott az elmúlt ötven évben a szél. Hihetetlen, ami történt. Emlékszem, a harmincas években még csak rémisztgettek bennünket, hogy amennyiben nem vigyázunk, itt lesz a vég. Ugyan már, szólt az automatikus válasz, mi baj lehet? Aztán 2041-ben nem rendezték meg a futballbajnokságot a szokatlanul nagy hőség miatt. Meleg volt, kétségtelen, de akkor már mindennapossá váltak a kültéri hűtések, ráadásul előtte nyertük meg kilencedszer a bajnokságot, benne voltunk egy hármas sorozatban, senki sem fogadta volna el, hogy nincs esély a jubileumi győzelemre. A ’42-es vébén nekünk állt a zászló, az már csak hab volt a tortán, hogy Szentmarjai, az ETO centere volt anno a válogatott kapitánya, ugyan ki hagyta volna veszni az álmokat? Pedig akkor már sokszor gyulladt fel a nyugati szektor csak úgy. Szabotázs!, szólt a klub kommunikációja, és a központi tájékoztatáson felnevelt közönség el is hitte ezt, sőt!, halálra verték Szuhay Pistát, akit meg is jelöltek, mint felbújtó, mint gyújtogatót. Pedig Pista testvére, Janika, akit mindenki csak Manónak hívott, játszott az ifiben, többszörös gólkirálya volt a korosztályos bajnokságnak, benne volt a jövő lehetősége, csak éppen nem fért bele abba a képbe, amit a Centrális Bizottság sugallt.

Vajon hol lehet a stadion?, pontosabban a Stadion, teszem fel a kérdést, miközben ott kanyargok valahol a régi Állatkert elefánt kifutójánál. Milyen paradox, hogy most itt sincs semmi. Pár gyík rohangál össze-vissza, keresik a helyüket, meg azokat az apró bogarakat, amiket meg tudnak enni, így fenntartva a populációt. Olyan jó lenne emberekkel találkozni, de azt már az Ügynökségnél jelezték, hogy ennek kicsi a valószínűsége.

– Élhetetlen a környék, mondta Zsanett, a huszas éveiben járó kapcsolattartási menedzser, egyesek szerint a cég üdvöskéje, mások szerint megmentője, mert ha ő nem lenne, pontosabban az ő testi adottságai és nyitottsága nem lennének, a vállalkozás már régen elköltözött volna északra, mint annyi más Kft. – Maga igazából miért is jött ide, Nagy úr? Vagy szólíthatom Józsefnek? Fura név ez a József, kedves József, manapság meglehetősen ritka, megkérdezhetem, hogy miért lett maga József?

– Ismeri ön a Bibliát, Zsanett, ha meg nem bántom.

– Kaptam egy rövid összefoglalót a menedzsmenttől – felelte Zsanett és nem is érezte, mennyire telibe találta a korszellemet.

– Szeretnék emlékezni, Zsanett.

Segítség nélkül mentem tovább, mert tudtam, hogy hamarosan megtalálom, amit keresek. Nem kellett csalódnom, mert az egyik homokdűne tetején ott lengedezett egy zöld zászló. Közelebb jutva rá kellett jönnöm, hogy az nem egy zászló, hanem valamilyen anyag, amit itt hagyott nekünk az enyészet, ezúttal is bizonyítva azt az évekkel korábbi tézist, hogy bizonyos anyagok lebomlása több száz évre tehető. Mélyzöld színekben pompázott az a valami és büszkén igyekezett kibújni a sárga, száraz tengerből. Igen, ez a lelátót fedő tető egy kicsiny darabja, zúdult rám a fájdalmas valóság. Ha ez így van, akkor alattunk lehet valahol a Camping pálya, sok nagy siker helyszíne. Viszont akkor nem lehet messze a stadion sem, csak menni kell határozottan nyugati irányba. De miért nem látszanak a pilonok? Miért nincs itt semmi, ami sokkal magasabbra kellett, hogy törjön, mint annyi más dolog? Mégis igaz lenne az a legenda, miszerint a 2062-es nagy háború esetén szétszedték a komplett épületet? Mert felhasználták a betont a védekezéshez. Szóval tényleg mindennek vége? Az nem lehet! Egyszerűen nem lehet eltörölni közel százötven év minden nyomát.

A semmiből szól ekkor egy hang.

– Nagy úr! Azt hiszem, magát keresik. De még előtte, hadd kérdezzek valamit megint. Miért lett maga József?

– Tudja Zsanett, a dédapám volt József. Egy olyan ember, akinek mindent jelentett az ETO.

– Értem – feleli Zsanett, aki igazából nem érti, de akinek megtanította a cég, hogy minden meglepő dologra határozottan és kompetens módon kell felelnie. – Egy másik úr van itt és magára vár – rántja vissza a történéseket a rögvalóságba Zsanett.

– Ön keresi a stadiont? – kérdezi a tisztes őszes bácsi, akinek huncutság van a tekintetében.

– Igen – mondom reményt vesztetten.

– Jöjjön velem! – folytatja és egy olyan utat mutat, amerre magamtól nem indultam volna. – Klusóczky vagyok – mutatkozik be udvariasan. – Klusóczky Marcell. Valószínűleg még nem hallotta a nevemet.

Bólintok.

– Én viszont hallottam magáról, Nagy úr. Apám évekig kutatta a klub történetét és így találkozott a maga nevével. Nagy becsben tartotta a munkásságát, ezt tanúsíthatom.

Klusóczky ekkor egy pillanatra eltűnik, ami félelemmel töltött el, de szerencsére gyorsan vissza is tér, és hoz magával egy homokfutót.

– Üljön fel, József! – mondja kedvesen, és nekem nincs okom attól félni, hogy bármilyen bajom lehet.

Nem megyünk sokat, alattunk a száraz homok fura ropogása hallatszik. Ismerős a hang, az utóbbi időt Krakkó feltárásával töltöttem és ott hasonló volt a klíma, nem beszélve a rengeteg homokról. Ábrándozásomat egy hatalmas huppanás teszi semmissé, no meg Klusóczky kellemetlenül kedves hangja.

– Megérkeztünk! – mondja, de olyan büszkeséggel, mintha legalábbis megtaláltuk volna a Szent Márk tér rég elfelejtett pompás építményeit.

Körülnézek, és csupán annyit tapasztalok, hogy bár magasabban vagyunk, de bármerre tekintek, mindenütt csak a homoktenger.

– Hol vagyunk? – kérdezem óvatosan, miközben a hátizsákomból igyekszem előrángatni a régivágású fotó masinámat, amit a világért sem hagynák otthon, hiába hagyta már le a technika.

– Nem ismerős? – néz rám kajánul Klusóczky, és én nem tudom, hogy csak gúnyolódik vagy esetleg olyan triviális tudással állít szembe, aminek eltagadása meglehetősen rossz fényt vetne rám. Jobb híján hallgatok, és bízom benne, hogy valamilyen harmadik eshetőségről van szó, ami rögvest megoldódik.

– Maga ott volt, nem? – döfi belém a tőrt újfent, mégis az az érzésem, hogy nem akar megalázni. Fogja a magával hozott hosszú pálcát és egyszerre kaparni kezdi a talajt maga mellett. A susogást hamarosan érces hang váltja fel, majd az a hang, amikor valaki végig szántja a kést a vasárnapi ebédnél a tányéron.

Én közben rendületlenül gondolkodom, riadtan nézek szerteszét, hátha találok egy fix pontot, a mi segítségemre siet a tájékozódáshoz. Hirtelen észreveszek valamit, amiről nem tudom pontosan, hogy mi az, de határozottan ismerős. Vadul kezdek kutatni az emlékeim zavaros fiókjában, már szinte megvan, de csak nem világosodok meg. Klusóczky mellettem megalkuvás nélkül ás, nem hiszem, hogy bármi kirángatná ebből a tevékenyégéből. Az agytekervényeim szinte zakatolnak. Ekkor Klusóczky diadalmasan felkiállt.

– Megvan!

Gondolkodás nélkül szaladok hozzá, és azt látom, hogy egy márványtáblát, pontosabban annak kis darabját sikerült kiásnia a semmiből. Betűk bukkannak elő a semmiből, az enyészet ugyan dolgozott rajtuk, de olvasható a szöveg.

PALOTAI STA…

Nincsenek kérdéseim.

Millió emlék tolul elém, de legfőképp az a bizonyos nap. 2039. május 28., szombat éjfél előtt nem sokkal. A hatalmas meleg miatt már egy ideje 10-kor kezdték a meccseket, de abban az évben még a szokottnál is hatalmasabb hőség uralkodott a stadionban. A légkondícionálók, amiket másfél hete állítottak csatasorba, rendületlenül dolgoztak, de szinte semmilyen hatást nem fejtettek ki. Az emberek előtt kisebb jegesvödrök sorakoztak a székeknél, abban igyekeztek hűsíteni magukat, s valamennyire elviselhetővé tenni az elviselhetetlent. Az utolsó fordulót játszották, az Ózd szerepelt Győrben, az a csapat, amelyik már jó ideje a hegyekben készült, ahol valamennyire elviselhető volt a klíma, így aztán nem csoda, hogy vezette a bajnokságot. De csupán egy ponttal az ETO, nyitva állt hát a lehetőségre. És a fiúk meg is csinálták, a meccs után hatalmas ünneplés kezdődött, emlékszem én is megkönnyeztem a történetet, pedig az előző hét év igazán hozzászoktathatott a sikerhez. Valamiért az motoszkált bennem, hogy ez a sztori nem folytatható a végtelenségig, ezért aztán ki kell élvezni minden pillanatát, és fontos megélni a boldogságot, amennyire csak lehet.

– Abban a csapatban játszott egy Klusóczky! – nyilallt belém egyszerre a felismerés.

– Ugye, hogy mégiscsak ismerjük egymás? Fogadok, hogy ön is sejtette ezt – vigyorgott Klusóczky. – Na jöjjön! – folytatta. – mutatok még számos csuda dolgot.

Az Iparcsatorna partján mintha kinyílt volna egy valószínűtlenül színes virág.

Persze az is lehet, hogy tévedtem és csak valami fura fényjáték űzött velem gonosz tréfát.

*

2039. május 29.

ETO AutoEnergy – Ózdi Jegesmedvék 2-1 (1-1)

20.000 néző, vezette: Kovácsik

ETO: Szabó III – Klausz, Nemec, El-Hammadi (46’ Kovács), Smidt – Klusóczky, Szabó I, Újfalussy (88’ Leber), Kistamás – Ahmed (66’ van Youri), Stein. Edző: Houssain Malek

Ózd: Utasi – Svensson, Aaronsson, Ljubović, Horváth – Vanek (55’ Stevens), Braun – Lovász (55’ Hajdu), Grímsson, Kurtweil – Ordonecz (82’ Hudec). Edző: Hans-Jörg Maulwurf

Gólok: 3’ Ordonecz 0-1, 29’ Kistamás (11-es) 1-1, 75’ van Youri 2-1

Kiállítás: 81’ Grímsson