Taknyos kölyökként akkor voltam a legboldogabb karácsonykor, ha fémépítő vagy kisvasút került a fa alá. Órákig csavaroztam össze a különböző elemeket, amikből végül egy amorf izé állt össze azonosíthatatlan funkcióval és amikor megkérdezte tőlem valaki, hogy ez meg micsoda, a világ legtermészetesebb módján válaszoltam, hogy daru. És tényleg, bólintott határozottan Béla bácsi, aki pár nappal később eljött hozzánk és aki gépészmérnök volt, egy nagy gyárban dolgozott vezetőként, ahol mindenféle traktorokhoz, buszokhoz meg egyebekhez gyártottak motorokat, és nem mellesleg volt egy futballcsapatuk. Ő aztán látott mindenféle darut, szóval, ha neki ez így rendben volt, akkor nekem se lehetett okom a panaszra, így aztán újabb és újabb darukat állítottam elő. Volt olyan, ami kereken járt, meg olyan is, ami stabilan állt, legalábbis a tervezésnél ez volt a cél, az már más kérdés, hogy miután elkészült, folyamatosan az oldalára dőlt. Ez persze cseppet sem vette el a kedvemet, legfeljebb akkor hagytam abba az alkotást, amikor a kisvasúttal játszottam. A kedvencem az volt, amikor a váltó előtt felgyorsítottam a villanymozdonyt és elbűvölten néztem, ahogy az illesztésnél szabályos szikrákat szórnak az apró kerekek. Ez a művelet különösen kora este volt látványos, amikor csak a fán tekergő fények világították be a szobát. Anyám riadt szemmel figyelte, hogy mit csinálok, ő már attól is rosszul volt, ha begyújtottunk pár csillagszórót, és be kell lássam, volt oka az ijedségre, amit a szőnyeg különböző részein megbújó, apró fekete égésnyomok bizonyítottak ékesen. Már felnőtt fejjel, az első olyan karácsony előtt, amit már önállóan, a saját otthonomban töltöttem, rávettem apámat, hogy keressük meg a régi villanyvasutat, hátha még működik. Felcsillant a szeme, szerintem ő is várta már ezt a pillanatot, gyanítani kezdtem, hogy néha, titokban összerakta már korábban is a síneket, gondosan egymásra csatolta a szerelvényeket, aztán bekapcsolta a trafót és nézte, ahogy a kocsik járnak körbe és körbe. De az nem olyan, ha az ember csak önmagának, a pincében megbújva kergeti az álmait, társak kellenek az igazi élményhez.

– Miért kell, mit akarsz csinálni? – kérdezte.

– Azt szeretném, ha a fa körül járna a vonat- – mondtam elérzékenyülve és apám egyből értett mindent.

– Gyere, a pincében lesz, a nagy ládában – s már kotorta is elő zsebéből a pince kulcsát.

Szenteste, miután mindenki nyugovóra tért, még hosszan maradtam a gyönyörűen feldíszített fa mellett. Képzeletben vasutas ruhát öltöttem, mikor a szerelvény elhaladt előttem, szalutáltam és még a sípot is megfújtam volna szívesen, de nem akartam senkit sem zavarni a hangoskodásommal.

Jó volt újra kicsit játszani, jó volt újra kicsit gyereknek lenni.

*

Fura volt belépni a sporttelepre. Eleve amikor hátulról, az Audi Aréna felől megyek be, egészen más érzések kerítenek hatalmukba. Például nincs meccshangulatom, hiába játszanak mondjuk NB III-as derbit a kemping pályán, vagy mint most is, felkészülési találkozót a műfüvesen. Ráadásul ezúttal a kutya sem állított meg, amikor határozottan elindultam befelé, pedig a védettségi igazolványomat is gondosan előkészítettem. Meg itt van ez az egész cirkusz, ami immár több mint egy hónapja zajlik a klub körül, ami még inkább takarékra teszi a bennem lobogó lángot. Szinte kerestem valahol megbújva a felszámoló képviselőjét, aki hibátlanul eljátssza a gondos gazdát, szól, ha valaki a fűre lép, bocsásson meg a zavarásért, ez a négyzetméter nyolcezret ér, de csak így, megkímélt állapotban, ezért arra kérem, hogy még véletlenül se lépjen rá utcai cipőben, különben letöröm a derekát, ugye megérti. Vagy éppenséggel a potenciális licitálót, aki laptoppal a hóna alatt sétálgat az alapvonal mögött, nézegeti az új műfüvet, egyesével vizslatja a szálakat, morzsolgatja a granulátumot, s közben azon lamentál, hogy ráígérje-e azonnal a minimum kétmilliót, hol az az Enter, esetleg csak majd tizenhetedikén, egy másodperccel délelőtt tíz előtt, hiszen az utolsó utáni pillanatban bevert gól aranyat, pontosabban győzelmet érhet. Hol vannak az álruhában szotyizó politikusok, akik jó szokásuk szerint mindent megígérnek? A vendég tizenhatosnál, mert onnan jól látszik a les, netalántán a klubház mellett tartanak spontán sajtótájékoztatót, ahol beszélnek mindenről, de legfőképp szép és virágzó jövőről, amiben nem tudni pontosan kiknek, de nekik mindenképpen helyük lesz? Nem is beszélve a csapatépítés fontosságáról, a pro licenszről, a WM-rendszer elképzelhető reneszánszáról, plusz Verebes Károlyról. Mi van? Nem értem a kérdést. Ami biztos, nem én mondtam rosszul, minden bizonnyal ön értett félre valamit. Sárika! Legközelebb jobban válogassa meg, hogy ki jöhet el kérdezni! Tudja jól, hogy senki sem pótolhatatlan! Egyébként is, mi ez az átkozott sípolás? Így nem lehet dolgozni. Ja, hogy meccs van? És az kit érdekel?

Mondjuk azt a szűk száz embert, aki ott volt, mert kíváncsi, s bár a lelkesedése konstans módon csökken és nyílegyenesen tart a nulla felé, sosem adja fel. Ugyan már, mondom nagyképűen, én akkor is ott voltam valamikor a nyolcvanas években, amikor az oldalvonal mellé letolt hóból épített kupacok tetején dideregtünk és néztük mire megyünk a Widzew Łódź ellen, miközben azon tanakodtunk, hogy vajon tényleg ideigazol-e Marek Dźiuba? Többszörös lengyel válogatott baszkikám! Igaz, hogy túl van már a zenitjén, de akkor is. Most nincsenek ilyen dilemmák, az ember legfeljebb azon töri a fejét, hány olyan fiatal srác kaphat szerepet az utánpótlásból, akit tényleg szeretni lehet, akiről azt mondhatjuk, igen, ő a mi kutyánk kölyke.

Ez az első erőpróba még nem a futballról szólt, mármint abban az értelemben, hogy a játék lényege a győzelem, meg az, hogy kristálytisztán felfedezhetők legyenek azok a játékelemek, amikkel péppé verjük tavasszal az éppen aktuális ellenfelünket. Sokkal inkább arról, hogy jelezzük, sokaknak fontos a két szín és a három betű, még akkor is, ha nem vagyunk annyira láthatóak, ha csak csendben demonstrálunk. De ha azt vesszük észre, hogy akárki azzal a céllal akarja birtokba venni a csapatunkat, hogy a saját babházában legyen egy újabb Barbie, azt nem fogjuk szótlanul tűrni. Még akkor sem, ha a jelen állapot még jóindulattal sem nevezhető optimálisnak.

Mert ez nem játék.

Szóval csak annyit kérnék szelíden minden érintettől, hogy hagyja abba a szarakodást és álljon ki a fényre. Kezdjünk mihamarabb tiszta lappal!

*

ETO FC – Credobus Mosonmagyaróvár 2-1 (0-1)

76 néző, vezette: Valaki

ETO (1. félidő): Fadgyas – Szalka M., Bagi, Kiss, Szamosi – Toma – Óvári, Vitális, Kulcsár, Vernes – Priskin

ETO (2. félidő): Pálfi – Kovács, Tullner, Fodor, Szamosi – Vashkeba – Bacsa, Berki, Múcska, Erdei – Farkas

Mosonmagyaróvár (1. félidő): Heinrich – Horváth, Czingráber, Debreceni, Deák – Szegő, Végh – Tóth, Illés, Popov – Boros

Mosonmagyaróvár (2. félidő): Heinrich – Horváth, Bokor, Bohner, Deák – Nagy K, Szalka D., D’Urso, Tóth – Szegő, Nagy Z.

Gólok: 16’ Debreceni 0-1, 76’ Kovács 1-1, 90’ Múcska 2-1

Jók: Szalka M., Múcska, Toma, Kovács