Nagyapám útőr volt, egyszerű, de csupaszív ember. Útkaparó, mondtuk kicsit viccesen, de bőséges szeretettel. Nem beszélt sokat és akkor sem barokkos körmondatokkal, sokkal inkább célratörően fogalmazva adta elő a mindenkori mondandóját. Ez utólag visszagondolva azért furcsa, mert rengeteget olvasott. Az Olcsó Könyvtár kiadásában ott sorakozott a polcon szinte az összes fontos magyar regény, kisalakban, puhafedeles formátumban. Emlékszem, amikor az iskolában Jókaitól az És mégis mozog a föld volt a kötelező olvasmány, én azt is egy ilyen kiadásban olvastam el, vért izzadva, aminek oka lehetett, hogy a mű csak négy kötetben fért el és már ez önmagában komoly frusztrációt jelentett.

Volt azonban egy kivétel a szűkszavúság csapdájából kitörve, amire már csak halványan emlékszem, pontosabban szinte semennyire, hiszen olyan régi a történet, hogy inkább a fantáziám szüleménye lenne, ha bármit is felidéznék, ezért maradok annál az egy biztos pontnál, amire viszont bármekkora tétet feltennék. Nem hazudok, talán még a saját életemet is. Nagyapám ugyanis pár alkalommal belekezdett egy izgalmasnak ígérkező történetbe. Valamiért fontosnak tartotta, hogy ezt megossza az unokáival, így aztán nagyon rákészült, önmagához képest meglepően teátrális módon vágott bele a mesélésbe, és már a cím, kissé mesterkélten tagolt kimondásával frenetikus sikert ért el. A szívenszúrt gatyamadzag borzalmas tragédiája. Amikor ennek a dallamos mondatnak a végére ért, mi már teljesen alélt állapotba kerültünk és rettegve vártuk a folytatást. Most nyilván az lenne az igazi csattanó, ha legalább vázlatosan összefoglalnám, hogy miről szól a mese, de sajnos csalódást kell okoznom. Nem emlékszem. Sőt azt is megkockáztatom, hogy nem is volt mese, csupán ez a hangzatos cím, de ennek ellenére rám olyan hatással van a mai napig az élmény, hogy talán a sok-sok általam megírt szöveg is innen táplálkozik.

Apám biztosan ennek az útravalónak köszönhette azt, hogy imádta a szépírók gyönyörű történeteit, így aztán nálunk is roskadozott az a bizonyos könyvespolc. Amikor a nyolcvanas évek végén egy röpke időre Győrújbaráton volt tanácselnök, aminek következtében az életének nagyobb részét töltötte ott, sokszor a munkaidőn is túl, magától értetődő volt, hogy a hivatal címére rendelte meg az Élet és Irodalmat. A lap a mai kiszereléshez képest nagyobb volt, a szintén terjedelmes Magyar Hírlappal egyetemben a festők imádták, mert pont akkora papírcsákót lehetett hajtogatni egy dupla oldalból, hogy az tökéletesen megvédte a hajukat a szerteszét fröcskölő anyagtól, amikor a plafont meszelték világítóan fehérre. A posta sem tisztelte jobban a lírát, nemes egyszerűséggel apám ÉS-ével csomagolta be a faluba érkező pénteki lapokat, gondolom azért, hogy megvédje az esőtől, a hótól, meg a sártól az Ország-Világot, a Nők Lapját és a Képes Újságot, mert Mari néni és Pista bácsi erre nagyon kényes volt. Apám akkor is tudta, hogy nem a külcsín, hanem a belbecs a lényeg, így aztán szépen kiegyenesítette a kissé gyűrött lapokat, ha kellett fél napig rátette a radiátorra azokat, hogy rendesen megszáradjanak, aztán szépen elolvasta az elejétől a végéig.

Pár nappal később került csak haza az akkor már eléggé megviselt újság, de ez engem csöppet sem zavart, azonnal falni kezdtem a sorokat, és mint egy a kiszáradás elött lévő vándor, akinek az utolsó másodpercben adnak a kezébe egy szinte teljesen üres kulacsot, mohón magamba szívtam azt a rengeteg szépet. Sokszor azt sem tudtam, hogy mit olvasok, csak a lelkem mélyén éreztem, hogy valamilyen csodával van dolgom.

Így találkoztam többek között Juhász Ferencnek A csörgőkígyó hőszeme című opuszával, amit pontosan egy egész oldalra tördeltek be szerkesztők. Tömény szöveg, egészen elképesztő szóképek halmaza, a nyelvi lelemény valószínűtlen robbanása, ahol a szilánkok mindenkit meg- és eltalálnak.

Amikor Stark Peti könyvét olvasom, folyamatosan ez az emlék villan be. Nem konkrét mondatfoszlányok, mert teljes képtelenség felidézni fejből bármit is belőle, hanem egy hangulat. Biztosan valaki, valamikor előadta azt a verset. Talán többen is. Hihetetlen koncentrációt igényelhetett megtanulni a komplett költeményt, hiszen még fölolvasni sem egyszerű. Az internetnek hála, most már tényleg csak két-három kattintás és előttem a szöveg, olvashatom a vibráló monitoron, bár így hiányzik az az utánozhatatlan hangulat, amit a megsárgult, hullámos papír, a nedvességtől dohos illat nyújtott akkor, jó harminc évvel ezelőtt.

Péter alkotását nem könnyű fogyasztani. Azzal a vallomással tartozom is itt és most e sorok olvasóinak, hogy a közel ötszáz oldalas műnek magam is csak a felénél járok. Az elképzelésem az volt, hogy a szöveg ihletője, Fehér Miki halálának évfordulójára eljutok a könyv végére. Ez a terv elbukott, de nem érzek csalódást. Miért? Mert olvasás közben rájöttem, hogy ez nem az a kötet, ami egy levegővétellel elolvasható, amit esténként úgy teszel le, hogy már alig várod a másnapot, hogy újra folytathasd, mert akkor idő előtt kiégsz és egy időt követően úgy érzed, hogy nincs kapcsolatod a szöveggel, azt akár egy olyan nyelven is megírhatták volna, amin ek te nem vagy birtokában.

Ez a könyv élményszerű olvasást kínál és pont ezért, akkor érdemes elővenni, ha az elménk teljesen kitisztult és képes egy magasabb rendű, kis túlzással transzcendentális tudás befogadására. Nem biztos, hogy az egymást követő és burjánzó képek koherens mondandót alkotnak ugyanis. Ha egy kicsit keményebben fogalmazok, nem biztos, hogy van értelmük, a szó eredeti, nagyon földhözragadt jelentése szerint. Sokkal inkább különböző hangulatot árasztanak, és amit magamon egy idő után észrevettem, miközben szép lassan haladtam előre, a legkülönfélébb, az adott szövegből egyáltalán nem következő gondolatokat csaltak elő a tudatalattimból. Lehet szó egy családi örömről, a szürke hétköznapok bosszankodásairól, vagy éppenséggel egy régi futballmeccs elfeledettnek gondolt jelenetéről.

Érdekes egyébként, hogy a könyvnek azok a részei kevésbé gördülékenyek, amik a múltban megélt, valós eseményeket dolgoznak fel, szemben azokkal a szövetekkel, a mik már-már földöntúli világot idéznek. Mintha ott a szerző letépné magáról azt a béklyót, amit a rögvalóság rak rá és szorítja be sokszor mesterkélt dialógusokba.

Ami azonban teljesen átjön a sorok között, hogy Péter számára Miki több volt mint egy barát és ennek következtében az ő elvesztése feldolgozhatatlan traumát okozott. Olyat, amit lássuk be, ennek a hatalmas szöveganyagnak a kiírása sem tudott feloldani, bármennyire is ebben próbál hinni a szerző. Ez a könyv egy kiváló terápia, megengedem, hogy egy hosszabb gyógyulás első, nagyon fontos fázisa, azonban ez még önmagában nem elégséges. Ha Péter ezt belátja, akkor van esélye arra az elengedésre, amire szüksége van ahhoz, hogy a saját élete teljesen rendben legyen. Én nagyon szurkolok neki.

A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretnék jobban megismerni önmagukat és ezért a leckéért hajlandóak dolgozni. Ha te egy klasszikus életrajzi kötetre vágysz, nem ez lesz a jó választás. Arra ott van a lektűr, meg sok más forrás. Ez egy kőkemény szépirodalmi alkotás a maga kacskaringóival és az összes olyan vadhajtással, ami annak a következménye, hogy a szerkesztési procedúra, azaz a szöveg utógondozása ezúttal – a szerző döntése alapján – jórészt kimaradt a folyamatból. Emberkísérlet, apróbb áldozatokkal.

Itt áll előttetek pőrén Stark Péter és az ő szemüvegén keresztül egy olyan Fehér Miki, akit nem sokan ismernek.

A feltétlen tisztelet jár a szerzőnek.

*

Stark Péter: A Rába-szimfónia – opusz 1., Palatia Nyomda és Kiadó Kft., 491 oldal, 2.900 Ft