Jean-Baptiste szépen kiállta a sorát, kifizette a tizenöteurós belépőt és határozott mozdulatokkal elindult a legközelebbi ajtó felé.

– Elnézést, uram! – perdült elé a semmiből egy roppant elegáns teremőr, akiről csak a vak nem látta, hogy ő igazából egy hétdanos karatemester, szinte szétrobban a felkarján a Gaultier által tervezett pompás egyenruha. A kalap pedig. No az volt ám az igazi csoda!

– Bocsásson meg, de táskát nem vihet magával a tárlókba! – szólt kedvesen, de akinek volt füle az ilyenekhez, az tudta, hogy nem most kell ellenkezni, mert annak nagyon csúnya vége lehet.

– Ismerem a Louvre szabályzatát. – felelt szelíden Jean-Baptiste, látszott, hogy felkészült minden helyzetre. – Ez itt kérem csupán egy nagyobb méretű csomagolópapír. Újrahasznosított anyagból készült, a mérete háromszor kettő méter. Bevihető.

– Egy pillanat – igyekezett időt nyerni a teremőr. Suttogni kezdett a nyakánál bújó kicsiny mikrofonba, néha bólintott, mondatokat ismételt meg, de ami sokkal feltűnőbb volt, hogy végig mosolygott. – Köszönöm – zárta rövidre, majd Jean-Baptistehez fordult. – A kollégáim nem feltétlenül osztják az ön álláspontját fent az irodában.

– Sajnálatos – komorodott el Jean-Baptiste.

– Ragaszkodik a papírjához, uram?

– Mindenképpen. – Jean-Baptiste-ot semmi és senki nem zökkenthette ki sztoikus nyugalmából. A zakója belső zsebéből elővett egy kissé gyűrött papírt és átnyújtotta az őrnek. – Nézze csak meg! Hatodik pont.

A karatemester egy szempillantás alatt átváltozott könyvmollyá, akinek minden egyes mondatot legalább ötször el kell olvasnia, még egy divatos olvasószemüveg is előkerült valahonnan, amitől még komolyabbá vált az ábrázata. Miután végzett, újra bősz egyeztetésbe kezdett, majd Jean-Baptiste vállára tette a kezét.

– Mehet! Igazán becsülöm azokat az embereket, akik ragaszkodnak az igazukhoz és nem rettennek meg, ha meg kell védeni azt. Nem foglalkozik esetleg a keleti harcművészetekkel?

Jean-Baptiste nemet intett és már indult is.

– Kellemes időtöltést! – engedte útjára végre a teremőr, amiért Jean-Baptiste különösen hálás volt, lévén pont tíz perccel többet töltött a bejutással, mint szeretett volna. – Majd figyelek önre! – csippentett a szemével és nehéz volt eldönteni, hogy most csak viccel, esetleg ugyanebben a pillanatban bekapcsolja azt a testkamerát, amit Jean-Baptiste zakójának hajtókájára tűzött pár pillanattal korábban.

Amikor beért a terembe, rajta kívül nem volt ott senki. Hétfőn reggel fél tízkor ez egyáltalán nem meglepő, a ráérő nyugdíjasok csak tizenegy körül kezdtek szállingózni, mert imádták azokat a kis pogácsákat a büfében és bizony jólestek a finom falatok még ebéd előtt. Jean-Baptiste azért óvatosan körülnézett, mert gyűlölte a meglepetéseket és mára bőven elég volt a teremőr felesleges akadékoskodása. Hólyag!, puffogott még most is. Ő is meg az összes többi, akit Guadaloupe-ról ideevett a fene! Sajnálatos módon nem csak belül és csendben magában fortyogott, hanem félhangosan beszélt, így aztán a szavait gondosan rögzítette egy gonosz kis mikrofon, bár ennek különösebb jelentősége nincs, legfeljebb annyi, hogy a magasművészet templomában újra világossá vált, hogy a társadalmon belüli súrlódások továbbra is élnek.

Miután meggyőződött róla, hogy tökéletes magányban álldogál a finoman megvilágított tárlóban, kisimította a barnás papírt és óvatosan leterítette az egyik ülőalkalmatosságra. Aztán odalépett a falhoz és egy könnyed mozdulattal leemelte Tiziano remekét. Maga is meglepődött mennyire egyszerűen ment a művelet, előzetesen azt hitte, hogy eszközre is szüksége lesz, de nem. Miután gondosan elhelyezte a képet a csomagolópapíron, pár pillanatig még nézte a férfit, akinek tekintete valahová a távolba révedt. A férfi bal kezén szürkésbarna kesztyűt viselt, aminek párját laza eleganciával fogta. Jean-Baptiste elcsodálkozott a láncon, amin fura medál lógott, és a gyűrűn, amit valamilyen oknál fogva a mutatóujján hordott az ifjú éveinek elején járó modell. Ekkor zajt hallott, ami arra sarkallta, hogy kissé felgyorsítsa a tevékenységét, gyorsan bebugyolálta hát a festményt, a hóna alá szorította és kimért léptekkel a kijárat felé vette az irányt.

A teremőr széles mosollyal fedezte fel régi is merősét.

– Már megy is, uram? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. – Hiszen csak most érkezett…

– Tudja – felelte határozottan Jean-Baptiste, – elfelejtettem, hogy a feleségemért kell mennem a kórházba. Ma engedik haza.

A nagy fekete ember szinte ellágyult.

– Ó! Remélem nincs semmi komoly.

– Csak egy rutinműtét. De bocsásson meg, sietnem kell.

– Persze, persze! – kért szinte bocsánatot a teremőr. – Menjen csak, kedves uram! Remélem, hamarosan viszontláthatjuk. Talán érdemes lesz két hét múlva újra felkeresni minket, mert most a riasztórendszer javítása miatt csak részben látogatható a Louvre.

– Feltétlenül – vetette oda Jean-Baptiste. – A feleségemmel együtt eljövünk. Viszontlátásra!

A fotocellás ajtó már éppen kinyílt, amikor újra meghallotta a teremőr hangját.

– Uram! Várjon egy percre, kérem!

A szíve a torkában dobogott és nem tudta mi lenne a legjobb megoldás. Elfutni? Ugyan, már egyáltalán nem volt olyan gyors, mint amikor még rendszeresen lejárt a Szajna-partra kocogni.

– Uram! – hajtogatta a teremőr kitartóan. – Csak egy utolsó szóra!

Jean-Baptiste megállt és lassan megfordult. A teremőr arcán ezúttal is ott terpeszkedett az a levakarhatatlan mosoly, ami most már inkább idegesítőnek hatott mint szánalmasnak.

– Utána jártunk ennek a csomagolópapír ügynek és szükségesnek érzem, hogy tájékoztassam – vágott bele pihegve. – Önnek csak részben volt igaza, ugyanis legfeljebb egy méterszer egy méterest tarthat magánál szabályszerűen. Legközelebb figyeljen erre!

– Köszönöm a figyelmeztetést! – felelte Jean-Baptiste.

– Most veszem észre, hogy milyen szépen összehajtogatta – mondta kissé csodálkozva a teremőr. – Szerintem így pontosan megfelel az előírásoknak.

– Igyekszik az ember – zárta a beszélgetést Jean-Baptiste, miközben elképzelte, hogy milyen szépen fog mutatni a hálóban, a franciaágy felett a nála lapuló festmény.

*

Eljött hát a tél utolsó pillanata és akként fordulunk rá a szezon második felére, hogy még mindig a régi fiúk lakják be az irodákat. Ha novemberben valaki ezt mondja nekem, elküldöm melegebb éghajlatra azzal a felkiáltással, hogy hát hülye vagy?, még ő is megmondta, márpedig ő mindent tud. Egyébként lehet, hogy így van, csak önmagában a tudás kevés, és az sem véletlen, hogy a mondás ellenére még senki sem látott elefántot a porcelánboltokban.

Közben a Kisalföld megírta a tutit, miszerint hétfőn, azaz január 31-én lesz a Nagy Deal kapcsán az aláírás, ezzel is bizonyítva, hogy a helyi ügyek igenis fontosak a központi bizottság szerkesztők számára, az ember már a kicsinek is örül, a felcsúti futballcsoda csupán az oldalhasábban talált magának helyet, kisebb betűmérettel, szóval van még remény, remélem kedden lesz egy egészoldalas interjú Világi úrral, aki nem kertel és bemondja 2023-ra az NB I-et. Vagy legalább ’24-re, mert a 120 év kötelez.

Egyelőre azonban maradjunk a futballnál, mert az szerencsére volt januárban, ráadásul fogyasztóként roppant kényelmes helyzetben voltunk, hiszen mind a négy alkalommal itthon játszott a csapat. Talán nem véletlen, mivel az első meccsünk is a stadionban lesz.

De még mielőtt a szünetben kicombosodott Haladásnak (ti. Lencse Laci on he board) szigorúan sportszakmai értelemben megmutatnánk, hogy hol lakik a magyarok istene, ahogy egy éve a Pécs is kapott egy röpke eligazítást a rajton, pár gondolat erejéig visszatekintenék a múlt szombatra, amikor a csapat tartott egy főpróbát, stílszerűen egy zöld-fehér csapat ellen.

A bécsi ifjoncok – vélhetően az ellenség megtévesztése céljából – fekete-piros szettben jöttek ki az öltözőből, a felületes szemlélődő azt is gondolhatta, hogy ők igazából az Admira Wacker, pedig nem, az azonban már távolról látszott, hogy elég jól megtermett kis társaság. Bennem a riadalom akkor nőtt tovább, amikor a második percben kivédekezték egy vérszegény támadásszerűségünket, aztán úgy spricceltek fölfelé, egészen a felezőig, mintha az életük múlna az egészen. Ha az talán nem is, de a kerettagság biztosan. Előrefele is szövögették rendesen a pókhálót, gyorsan és a legtöbb esetben pontosan, ráadásul az ETO védősora meglehetősen kábán mozgott, így gyermeki könnyedséggel szerezték meg a vezető góljukat. Nálunk az önkritika helyett inkább az asszisztens kritizálására került a fókusz, mert persze les volt. Lehet. Talán. És ha igen?

Szerencsénkre nem sokkal utána Priskin kábé tíz másodperc erejéig kígyóvá változott, illetve megtalálta a minimum hét-nyolc évvel ezelőtti önmagát, az osztrák tinik meg néztek mint a moziban, s mielőtt felébredtek volna Berki Pista beköszönt. Hűha, mondtam magamban, itten bizony Riesenparade lesz, ha nem is akként, ahogy azt a mellettem söröző öt vendégdrukker gondolta. A csoda azonban nem tartott sokáig, és én már szinte hangosan követeltem a centerhalf pozíciójába Bagi Pistát, mert a sapka alatt is kihullott az összes hajam, ahogy a srácok helyezkedtek a bekksorban. Ha a szünetig kapunk egy négyest, simán mondhatta volna a levonuláskor Herr Klausz Herr Kulovitsnak, hogy Danke sehr.

A második félidőre osztán kiderült, hogy a rutin meg az évek mennyit jelentenek ebbben a csodás sportágban, mivel a rengeteg Speedy Gonzalez simán kipukkadt, mi meg tapasztalatból egyenlítettünk, hogy aztán a végére, mikor nagyjából kiegyenlítődött az átlagéletkor, a győztes gólt is beverjük egy formás kis akcióból. A meglepetés ereje csapott le a Rapidra, láthatóan nem osztották még el a frissen beállt cseréinket, mi meg ezt okosan kihasználtuk. Mondjuk, ilyen szitu nem hiszem, hogy nagyon lesz majd a bajnokságban.

Zárásként meglett hát a győzelem, aminek következtében ebben a rapid (figyelem, szóvicc!) felkészülési időszakban kilenc „ponttal” lettünk gazdagabbak, tizenkét lőtt góllal nyolc kapott ellenében. Hogy ebből milyen következtetést lehet levonni? Ha a napi közéleti faszságokat követi valaki, könnyen rávághatja: bármilyet! A lényeg a nézőpont kérdése. Mert ujjonghatok, hogy három alkalommal is hátrányban voltunk a szünetben, mégis sikerült fordítani. Ergo: van a csapatban tartás. No de bőven változott a felállás nálunk és az aktuális ellenfélnél is. Aztán a hármas gólátlag se rossz, de hátul meg összejött a 2 dugó/meccs mutató.

Aztán itt van a nagy kettősség. A keretben elvileg van egy stabilitás (ti. az utóbbi évekhez képest nóvum, hogy egyelőre nincs új igazolás), miközben a tulajdonosi háttér hivatalosan képlékeny. Ez utóbbiról már csak az analfabéták gondolják, hogy bármilyen meglepetés születhet, és lehet, hogy komplett elképzelések vannak a jövőről, hosszú listák léteznek a kék-sárga betétes mappákban, de a szakmai munkát mégiscsak a hivatalban lévőknek kellett végigcsinálni, kvázi béna kacsaként. Én úgy hiszem, tisztességgel.

A hétvégén elindul a mandula: vasárnap meccs, másnap pedig aláírás.

Nekünk, drukekreknek nem marad más, mint a reménykedés.

Az vitathatatlan, hogy abban jók vagyunk.

*

ETO FC – Rapid Wien II 3-2 (1-2)

62 néző, vezette: Valaki

ETO: Fadgyas – Kovács, Fodor (73’ Bagi), Csonka, Tamás – Toma – Bacsa (73’ Erdei), Berki (62’ Kiss), Vitális (73’ Múcska), Vernes (46’ Óvári) – Priskin (73’ Farkas)

Rapid II: Orgler (63’ Pichler) – Mercan (68’ Galvan), Tambwe-Kasengele (63’ Lorison), Eggenfelder, Hajdari – Bosnjak, Ibrahimoglu (46’ Bajlicz), Kanuric (63’ Vincze) – Kirchmayer (46’ Mahmic), Kriwak (46’ Binder), Savic.

Gólok: 11’ Kriwak 0-1, 14’ Bacsa 1-1, 24’ Kirchmayer 1-2, 59’ Berki 2-2, 74’ Farkas 3-2

Jók: Berki, Kiss