A populus felállva tapsol, az amfiteátrumban régen látott hangulat uralkodik, hát végre meghallgatásra talált a nép szava, mit oly’ sokszor rebegett el az istenadta, némely alkalommal halkan, szinte meghunyászkodva, máskor meg dühvel megtöltve, hangosan, ordítva, hogy consul, ez nem járja, hol a régi dicsőség, miért nem kapunk mi is erőtől duzzadó oroszlánt, tigrist és ellenükbe daliás gladiátorokat, mikor már a provincia eldugott sarkaiban is éltetheti őket a tömeg, míg itt csupán kivénhedt, hajdan szebb napokat látott harcosok birkóznak fogatlan, több lábukra sántító egykori fenevadakkal, s a küzdelem sokkal inkább a reménytelenség szimbóluma, olyan, amit nézni is fáj, mint az, amire vágyunk, ami elfelejteti velünk a szürke hétköznapok monotonitását. Idejét sem tudni már, mikor csillogott így az aréna, mikor szóltak ily’ hangosan a fanfárok, egyesek már rég elfeledték az egykor volt szép időket, mások azért kijártak továbbra is, mert hittek valamiféle csodában és nem akarták, hogy kialudjon bennük a tűz, nem szerették volna, hogy elveszítsék a lelkesedésüket, s mikor eljön újra a várva várt kegyelmi állapot, ne tudjanak önfeledten örülni az újjászületésnek. Most végre valahára itt téblából a szebb világ ígérete, lám, nem volt hiábavaló a hosszú várakozás. A lélek tovább már nem rombolható, a kenyér nem elég, cirkusz is kell, nem vitás, az emberek türelme véges.

De az óhaj mit sem érne, ha nem lenne nekünk egy hős consulunk, áldassék a neve, ki nem habozott az ügy mellé állni, a palotába kérette azokat, akik számítanak, és a hírek szerint magához a ceasarhoz sem volt rest elzarándokolni, föl, egészen a fellegvárig, óvatosan emlékeztetve őt a régi szép időkre, mikor ifjúként városunk falai között is eltöltött néha egy-egy lopott pillanatot a harci játékokon, ó daliás emlékek, mikor a gyakorláson is százan állták körül a homokkal szórt mezőt. Mondják, álruhában vegyült el az emberek között, ami nem biztos, hogy valóban így volt, de a múlt mindent megszépít, kicsit a krónikások is besegítenek ebben, nehéz igazságot tenni, de ez most már bizonyosság, hiszen a könyvekben immár ekként hirdetik a nagyságát.

Mondd, consul, nem kívánsz tőlem túl sokat, feddi meg őt a ceasar atyáskodón, midőn az meggörnyedve áll előtte. Nem kínálja meg a mannából, amitől roskadoznak az asztalon terpeszkedő aranytálak, csak ő vesz belőle, s hosszasan ízleli, finom, mintha csettintene is, de lehet, csak a páva lépteit hallja félre mindenki. Miért gondolod, hogy nekem kell megoldanom helyettetek mindent, hát nincsenek nálatok famulusok, kik fontosnak tartják a nép sorsának jobbra fordítását? Vannak, fenséges úr, feleli amaz, de tudod jól, miként megy ez minálunk, sokfelé szakad a rengeteg jóság, s csupán a legfontosabbra nem marad. A ceasar szeme szikrákat szór hirtelen, szíve szerint hangos szóval illetné a vendéget, azonban győz a jómodor, nyájasan néz most már. Kedvem lenne deresre húzatni téged, s mindenki mást, ki nem képes úrrá lenni a saját helyzetén. A te szemétdombodon te vagy a kiskakas, mondja, maga is meglepődik magán, hogy milyen szabatosan tud okosságokat megfogalmazni, rögvest int az írnoknak, hogy ezt a bölcsességet mindenképpen jegyezze fel az utókornak.

Most elmehetsz.

A famulusok! Mennyit köszönhetnek a ceasarnak, mégsem akarnak sokszor saját maguktól a kedvére tenni. A hálátlan gazok! Pedig nőnek ki a földből a vízvezeték rendszerek és diadalívek, akad sestertius bőséggel, sokszor annyi, ami már nem is fér el a hatalmas ládákban, amiket hivalkodó házaik pincéiben ásattak el ezek a famulusok rabszolgáikkal, kiket aztán le kellett nyilazni a biztonság kedvéért, gondolván a jövőre, az ínségesebb időkre, mikor ezek a rabszolgák esetleg uraik ellen fordulnak megunva az elnyomást, és egy szebb élet illúzióját kergetve halomra ölnék őket, majd a testüket a forumon terítenék ki, vagy felaggatnák egy csillogó templomra, a világ csúfságára pucéran, meggyalázva. Minő borzalom! Hát nem telne abból a rengeteg sestertiusból egy bivalyerejű gladiátorra? Vajon hányszor tette fel magának ezt a kérdést a ceasar? Miért kell mindig szólnom? Külön kérnem. Követeket küldenem. Mikor van teendő bőven, a birodalom folyamatosan támadás alatt áll, aztán meg ott vannak a hódítások is. Hát nem látja be senki, hogy a társadalmi béke megkövetelne némi adakozást? Itt van ez a consul is. Mások mit nem adnának azokért a lehetőségekért, amit a határ melletti település rejt magában, és mégsem áll mellé egy famulus sem. Caius! Vidd kívánságom, mit kívánságom, kérésem, mit kérésem, parancsom a két legtehetősebb famulusnak, hogy márpedig az amfiteatrumot fel kell virágoztatni! Ha ellenkeznek, mondd meg nekik, hogy a bakó haladéktalanul végrehajtja minden ítéletemet, ne legenek kétségei. Fontos, mondják azt a népnek, hogy maguk döntöttek így és álltak a nemes ügy mögé, mert nem felejtették el, honnan jöttek, és szeretnének valamit visszaadni abból a sok jóból, amit maguk is kaptak a néptől.

Ha a consul ragaszkodik hozzá, nem bánom, vetüljön rá is a dicsfényből, én nem kedvelem a fölös hozsannát, nekem a nép üdve számít mindenek felett. Az ő akaratukból vagyok ceasar és maradok a trónon, míg szándékuk meg nem változik. Isten adjon nekik kellő bölcsességet, hogy az akaratuk ne változzék.

A populus felállva tapsol, az amfiteatrumban régen látott hangulat uralkodik. Hét elátkozott évnek kellett eltelnie, hogy újra igazi gladiátorokat lásson a nép, az istenadta, kik fényes sörényű oroszlánokkal és büszke tigrisekkel néznek farkasszemet, hogy végül egymásnak veselkedjenek. A harc kiélezett, a lelátó tombol és vért akar. Igazi vért akar. A tömegben egy arcát lepellel eltakaró ismeretlen tör magának utat úgy, mint valamikor réges régen, mikor még fiatal volt. Egy fiúcska tekintete találkozik az övével, aki egyből visszahőköl, miután belenézett a szúrós szemekbe. Apja zubbonyát rángatja, szólni akar, de torkára fagy a szó, aztán hirtelen hárman veszik körbe, szeliden megfogják a karját és már viszik is valahová, ahonnan nincs visszaút. Ami történik, úgy hívják áldozathozatal, a szükséges rossz. Ha minden jól megy, szerencsét hoz a közösségnek. Ha mégsem, új áldozatokat kell bemutatni.

A díszpáholyban a consul integet vidáman. Arcáról sugárzik az elégedettség. Megcsinálta.

Megcsinálta?

*

Ma délelőtt a városházán megtörtént a nagy bejelentés. Szépen felöltözve megjelent a politika, ahogy kell, nincs illúzió, hamarosan dönteni kell a népnek, jól jönnek a fehér fogak ketrecébe zárt műmosollyal felturbózott közös fotók. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a Budaörs elleni meccs szünetében az alpolgármester asszony a C szektorból kiröppenve, a galambszaros székek között óvatosan balettozva libeg az eredményjelző alatti mosdóhoz, ahol szeliden kivárja a sorát, majd odabent megigazítja a sminkjét a félig eltört tükörben. Mert ugye úgy lesz innentől kezdve, hogy aki eljötta mai szeánszra, az minimum vesz egy felnőtt bérletet, ami nem is a legjobb helyre szól.

Világi úr elmondta, amit ilyenkor kell, hallottunk arról, hogy sokat vívódott, párszor nemet is mondott, de a végső konklúzió az lett, hogy nincs más választása, neki ez az útja. Gyönyörűen őszinte mondat volt, szerintem mindenki értette a lényeget, bár abban nem vagyok teljesen biztos, hogy mindenki számára ugyanazt jelentette, de én nem tudok haragudni azokra a lelkekre, akik végtelenül romantikusok, és akik szerint igenis létezik az unikornis.

A konkrétumok kapcsán elhangzott egy óvatos utalás arra, hogy az elkövetkező évben már készen kell állni egy esetleges feljutásra, mert a cél a minőség, a cél az első osztály. Talán egy kicsit több szó esett az akadémiákról, az azokban rejlő lehetőségekről, amit Freud mester kaján vigyorral konstatált volna.

A stadion gyalázatos állapota nem fenntartható, ez a tulajdonviszonyok rendezése után, aminek kapcsán Világi úr nemmel felelt arra a kérdésre, hogy tudja-e, ki lesz az új gazda, lesz bőven feladat.

Szóba került az UEFA által nem igazán preferált modell, miszerint azonos érdekeltségi körben lévő csapatok nem versenyezhetnek ugyanabban a sorozatban. Bár ott lennénk, mondom én, s hirtelen felvillantn előttem a Konferencia Liga logója, no meg az izgalom, ahogy 2029-ben a nyoni székházban ül a szakvezetés, s bőszen eltakarja a szemét, amint húzzák a párokat. Nyugalom nem lesz baj, a jogászok már dolgoznak a fonák sziuáció feloldásán.

Ígéret van arra, hogy amint összeáll egy nagyobb kép, azaz Világi úr megismeri azt a világot, amit elmondása szerint még alig, hiszen csak most lépett át a küszöbön, lesz valamilyen találkozó a szurkolókkal, de ugye még a pandémia is a nyakunkon. Mondjuk ezt egy olyan rendezvényen momdta, ahol az ajánlott távolságtartás fizikailag nem valósulhatott meg. Volt a teremben volt orvos, így aztán nem tört ki pánik.

A szószaporítás helyett jöjjenek a dolgos hétköznapok!

*

Most mindenki boldog. Aki nem, az is boldog, de ha mégsem, akkor ő a károgó, akinek semmi sem jó. Tényleg semmi. Amit mond, innentől kezdve másodlagos. Vagy nincs is. Mármint a gondolat, mert az embert – sajnos – kitörölni nem lehet. Pedig milyen szép is lenne.

Hiszen ezt akartuk nem? Menjen Mányi, menjen Soós, és közben jöjjön ide valaki, akinek sok pénze van. Ne adj’ isten víziója is, mert ami most van, az pocsolya, állóvíz, aminél csak jobb lehet. Hát most lesz. Ígérik.

A Világi úr tehát átveszi az uralmat és felvirágoztatja a kiszáradt mezőt, életet lehel a halottakba is és mihamarább visszaviszi az ETO-t oda, ahová való. Az NB I-be.

Úgy legyen! Én csendesen csak annyit jegyeznék meg, hogy a pénz önmagában nem garancia a sikerre, és a még több pénz nem feltétlenül jelent automatikus győzelmeket és gondtalan masírozást az elitbe. Hová? Láttunk elég példát.

És azt se felejtsük el, hogy amennyiben egy ligában minden csapat a kiválasztottak közé tartozik, akkor nem csupán azok tagjai e társaságnak, akik fentről néznek a többiekre, hanem azok is, akik zárják a tabellát.

Mert egyelőre nincs szó arról, hogy olyan zárt bajnokságot terveznének odafönt, ahová belépőt jelent a bejáratott kapcsolatokkal és politikai hátszéllel rendelkező tulajdonos, és ahonnan nincs kiesés.

Nehéz elhinni, hogy a tulajdonszerzés mögött ténylegesen az érintett urak saját akarata állna, de ha már így alakult, egyszerű szurkolóként csupán azt szeretném kérni, hogy a birtokon belülre kerülve a szívüket, lelküket tegyék ki ezért a klubért. Mert mi drukkerek, akik sokkal kevesebb eszközzel rendelkezünk, és összehasonlíthatatlanul kisebb lehetőségek állnak a hátunk mögött, minden alkalommal meghalunk kicsit, mikor veszít a csapat. Mi nem vágyunk másra, mint arra a csodára, amit újjászületésnek hívnak. És aminek legfontosabb pillére az alázat.

A bizalom részemről adott, ehhez cserébe mindösszesen négy dolgot kérek.

1. Világos és egyértelműen kommunikált stratégiát szeretnék látni, amihez számonkérhető célokat párosít a tulajdonos és a menedzsment, s amennyiben azok nem teljesülnek, legyen számonkérés.

2. A szakmai vonalon olyan arcok felbukkanásáról álmodok, akik még nem amortizálódtak le a hazai uram-bátyám rendszerben, akik vágynak az újra és vágynak a tudásra, fejlődésre.

3. Párbeszédet a drukkerekkel, mert mégiscsak értük van ez az istenverte, sokszor elátkozott, nem ritkán gyűlölve szeretett, de akkor is csodálatos játék.

4. Bónuszként pedig igazi sportélményeket, amik nem feltétlenül jelentenek hatalmas győzelmeket, de annyit mindenféleképpen, hogy az aktuális mérkőzés után jó hangulatban és büszkén mehessek haza.

Ugye nem annyira sok ez?

Hajrá ETO!