Debórát éppen csak felébresztette a könnyed reggeli szellő, ami a résnyire nyílt ablakon osont be a félhomályos szobába. Tett egy rövid kirándulást az asztal körül, felemelte, s rögvest le is ejtette a gyűrött szalvétát, ami még őrizte az esti krémes csodás textúráját, s máris az ágy felé vette az irányt. Szelíden meglegyintette a lány arcát, majd pajkosan végig száguldott a takaró alól kikandikáló testén, ó, azok a hajlatok, mintha cirógatná, becézgetné, de máris tovalebbent, s mint aki jól végezte dolgát, a függönyt óvatosan félre húzva ki is szállt az ablakon. Debóra kéjesen kinyújtózott, majd óvatosan átfordult, hogy az élesen bevilágító fény ne nyársalja fel máris. Endre csupasz testének látványa hozott számára megnyugvást és egyszerre különös izgalmat a hatalmas franciaágyon. A férfi lassan és ütemesen lélegzett, ami óhatatlanul mosolyt csalt Debóra arcára. Nem volt még messze a pillanat, amikor ez a szép ember föléje hajolt és oroszlánbőgést mímelő hangok között hatolt belé hosszan. Szó sem volt akkor lassúságról, s nem mellesleg a taktusok is meglehetősen szabálytalanul követték egymást, Debóra legnagyobb boldogságára. A lány korábban sokszor és főképp indokolatlanul eljátszott a halál gondolatával, amit legfeljebb sanyarú gyermekkora indokolhatott. Érdekes, Endre ziháló tekintetében elmerülve újfent azon járt az esze, hogy milyen tökéletes lenne ebben a minutumban elhagyni ezt a földi világot, mert ennyire felhőtlennek és tökéletesnek még talán sosem érezte az életét, mint most, amikor egy darab hús lüktet benne.

– Tudod mit szeretnék, Endre? Veszítsük el a józanságunkat és menjünk bele a nagyvilágba! Kötöttségek, és főként felelősség nélkül akarok veled lenni, Endre! – kezdett monológba Debóra, anélkül, hogy meggyőződött volna róla, a férfi is ébren van már vagy sem.

Endre nem felelt, a szuszogás ritmusa mit sem változott. Debóra óvatosan megérintette a karját, majd körmeivel girbegurba csíkot kezdett húzni a vállon keresztül a hát közepén kalandozva egészen a tomporáig. A lány megborzongott, de uralkodott magán, tudta jól, hogy most ez csak egy játék.

– Utazzunk el, Endre! Fedezzünk fel ismeretlen tájakat, olyan helyeket, ahol csak mi lehetünk, egymásnak! – folytatta a lány, miközben a plafont nézte.

Az avítt festésnek hála számos ponton érdekes rajzolatok bukkantak elő, amik végképp elvarázsolták Debórát. Térképet látott, hullámzó hegyekkel és buja növényekkel, amik között egzotikus állatok csatangoltak, s a lány odaképzelte magát, meg persze Endrét is. Kézenfogva sétáltak a szűk ösvényeken, a valószínűtlenül zöld levelek minduntalan az arcukba csaptak, de ők csak nevettek. Aztán elfogyott az élet, mindenhol csak kopár hegyek látszottak, a talpuk alatt ropogtak a száraz kövek, de ők még mindig csak nevettek, mert szép volt az is. Nekik biztosan.

– A Pamírba menjünk, Endre! Olvastam valahol, hogy van egy hosszú út, ami semmivel sem összehasonlítható. Napokon keresztül nem találkozni emberrel. Ha mégis szembejön valaki, az biztosan egy lelki társ, hiszen ott csak olyanok kirándulnak, mint mi. De mégsem az El Camino, mert az annyira elcsépelt. Endre! Én annyira szeretlek!

A lány felállt, az ablakhoz lépett és nem tudott eléggé betelni a látvánnyal. Igazított a függönyön, hogy tágítsa a horizontot. A motel parkolója tárult a szeme elé, amiben csak hellyel-közzel álltak autók. Csütörtök reggel volt, ráadásul még messze nem jártak a főszezonban. Főként alkalmi párok keresték fel a helyet, a görbe estét lezáró, óhatatlanul bekövetkező légyottok lebonyolítása céljából. A recepciós értetlenül állt tegnap, amikor éjfél előtt nem sokkal Debóra kitartóan pezsgőt és franciakrémest rendelt a 112-esbe. A mellette dülöngélő férfi bárgyún vigyorgott és csak bólogatott, összefüggéstelen motyogását senki sem értette, hiába állította ellenkezőjét Debóra.

– Biztos, hogy jól van a fiatalember? – kérdezte robothangon a recepciós. Nagyon nem szerette volna, ha igent felel a lány. – Ha gondolja, kisasszony, hívhatok orvost.

– Maga csak szerezze meg azt a krémest! – sziszegte Debóra. – Ez mekkora paraszt! – bökte oda Endrének, akinek mintha egy pillanatra kitisztult volna az elméje. A lift nem működött, közel egy órás küszködést követően jutottak fel a szobájukba.

A szobát elárasztó világosság némi életet lehelt az eddig kőszoborként fekvő férfiba. Előbb horkantott egyet, majd a fejére húzta a keze ügyébe kerülő párnát.

– Jó reggelt, szerelmem! – Debóra éretlen csitriként kiáltott fel, igaz azonnal megbánta oktondi tettét, mert nem akarta zavarni Endrét. Azonban annyira elragadták az érzelmei, hogy nem tudott uralkodni magán.

Endre számára először vált bizonyossá a bizonytalanság, pontosabban az, hogy fogalma sincs, hol van? Nem tudta eldönteni, hogy simán ordítson vagy éppen ellenkezőleg, igyekezzen láthatatlanná válni.

– Bocsáss meg! Annyira megörültem, hogy felébredtél… – hebegte riadtan Debóra. Gyorsan magára húzta a kinyúlt pulóverét és lekucorodott a sarokban az egyik kopott fotelbe a kettő közül.

A férfi kisebb nehézségek árán átfordította a testét és keresni kezdte a cincogó hang gazdáját. A szemébe toluló fénytől először semmit nem látott, és reménykedni kezdett, hogy tulajdonképpen csak hallucinál.

– Azt mondják, a Pamír különösen szeptemberben pompás. – bátorodott fel Debóra. – Te mit gondolsz?

A varázs elillant, Endre rájött, hogy megint ugyanaz történt, ami mindig.

– Te ki a fasz vagy, bogaram? – tette fel a saját szempontjából logikus kérdést.

Bizonyos értelemben udvarias volt, mert simán le is kurvázhatta volna a lányt.

*

A futball rövid és hosszú távon is igazságos, még ha ez az igazság sokszor nagyon tud fájni.

Vegyünk két, első pillanatra egymásnak ellentmondó állítást.

i)A Budaörs elleni meccset simán meg kellett volna nyerni.

ii)A második félidőben folyamatosan az motoszkált a fejemben, hogy az ellenfelünk, annak ellenére, hogy nem tesz meg mindent ennek érdekében, előbb vagy utóbb találni fog egy gólt és teljes joggal elvisz innen egy pontot.

Volt már róla szó, hogy a szezon első felének tanulsága az volt, miszerint a hazai, elvileg könnyebben behúzható meccseinket egész egyszerűen nem tudjuk megnyerni, ezért azon kell, kellene dolgozni, hogy ez a trend megváltozzék. Tételezzük fel, hogy megvolt ezzel kapcsolatban a stratégia, volt rá kábé egy hónap fókusz. Az eredmény ennek ellenére egy hatalmas 0. Pontosabban 6 pontból 1. ami nem csak matematikai értelemben van kurva közel a nullához.

Ami ezen felül különösen fáj, hogy a laikus számára is érzékelhetően gyenge Budaörssel szemben, a hétközi kupasikerrel a hátunk mögött (azt most fedje sűrű homály, hogy sportszakmailag milyen értéke volt a félamatőr Nagykanizsa ellen, több mint ötven percig emberelőnyben futballozva, véres verejtékkel kivívott továbbjutásnak, elsősorban azért, mert a teljesítményben a játékon kívül nem elhanyagolható tényező a lélektan), egy meglepően jó kezdést produkálva csináltunk ikszet.

Egy nulla után, de még 2-1-et követően is volt számos alkalom, és itt most nem feltétlenül a helyzetek garmadájára gondolok, mert olyanok azért nem voltak, hogy komoly nyomást gyakoroljunk az ellenfélre, ami óhatatlanul magával hozta volna a hibát, lehetőséget teremtve ahhoz, hogy bevigyük a gyilkos ütést. De nem jött össze, baszki. Megint nem. Aztán a végén bejön egy kisgyerek és gyakorlatilag hidegen bever egy gólt, ami után még az a rémképp is felvillant, hogy basszus, ezek elhiszik, hogy jók…

Nem volt hátra már sok. Megkockáztatom szerencsénkre.

Pedig a mi szintünk sokszor elég szórakoztató volt a meccs, a tizedik percben simán nagyobb oddszot adtam volna egy többgólos hazaira, mint a döntetlenre. De valamiért nem megy, sokan egyszerűen nem tudják átlépni a saját árnyékukat, márpedig két-három értkelhető teljesítmény mellett még az NB II közepén sem lehet meccset nyerni.

Főleg akkor, ha sokadszor Jolly Jokert játszó és bőven átlag fölött nívót nyújtó Toma Gyurit a mester a hatvanadik percben, látszólag értelmetlenül és előzmények nélkül lekapja a tábláról. Akkor kedvem lett volna berohanni egészen a kispadig és felkérdezni Klausz Lacit, hogy ez most mi a fasz? Nem hagyott nyugodni a dolog később sem, ezért kora este segítséget kértem, pontosabban értelmezhető magyarázatot. Nos, a válasz szerint Gyuri a tizenötödik perctől kisebb sérüléssel játszott (húzódás), maga kérte a cserét, amit a fölösleges kockázat (szakadás) elkerülése érdekében meg is lépett a stáb. A sztori mindenesetre két dolgot minimum felvet. Egyrészt ezt miért nem lehet kommunikálni, másrészt Tomát nem tudom milyen fából faragták, de tuti a legkeményebb fajtából, mert kintről semmi sem látszott a bibiből, ment, mint a gép, amig fent volt. Meggyőződésem, hogy ő féllábbal, sőt láb nélkül leütközte volna Halácsit a nyolcvannyolcadik percben. Annyit tennék hozzá, hogy ezt Kiss Máté sporttárs saját jogon is megtehette volna Fodor doktorral karöltve, de ők inkább más tevékenységi formát választották. Érdemes megnézni az összefoglalót. Ha megengedő vagyok, a szemükbe sütött a nap, ha nem, akkor csalták a játékot rendesen, ami több mint dühítő.

A jelenre nem is szeretnék több szót pazarolni, a jövőre ugyanakkor nem nagyon tudok. Most futottam át Soldos úr legfrissebb nyilatkozatát (az első, exkluzív interjú itt található az Új Szó felületén) és nem lettem annyira okos. Világi úr, akire majd igyekszem valamilyen frappáns titulust kitalálni, hiszen se nem formális tulajdonos, se nem ügyvezető, minden javaslatot szívesen veszek, azt mondta székfoglalójában (akkor legyen mondjuk király?), hogy a következő szezonnak (a történelmi hűség kedvéért: 2022/2023) úgy kell nekimennünk, hogy készen álljunk egy esetleges feljutásra. Na most ugyebár 2022. február 15-e van, a téli átigazolási ablak utolsó napja. Elvileg ma éjfélig még igazolhatunk, de ennek a valószínűsége pont akkora, mint az eddig megszerzett játékosok száma, azaz NULLA. (Az NB II többi tizenkilenc csapata közül csak a Soroksár produkált hasonló értéket, de a Soroksár mint futballklub egy olyan állatfajta, ami igazából nem is létezik.)

Mi most a saját értékeinkre, azaz a jelenlegi keretre és a fiatalokra fókuszálunk, ami egészen addig üdvös, amíg nincs eredménykényszer. Aztán majd nyáron elválik a szar a májtól, hallom például Soldos úrtól. Nem hiszem, hogy tőlem fogja először hallani: így a feljutáspotens csapat legkorábban 2023/2024-ben fog összeállni. Ez egyébként nem baj, mert ez a realitás, de akkor miért nem erről szól a kommunikáció?

Elindul egy új éra. Olyan kredittel indul az új „tulajdonos”, amiről csak álmodni lehet, lásd még a Soós után minden csak jobb lehet toposzt. Érdemes lenne már az első pillanattól kezdve a tiszta, őszinte és egyértelmű kommunikáció irányába fordítani a vitorlákat, mert minden egyes „félrelépés” csak nehezíti a pályát.

Ezt mi drukkerek már megtapasztaltuk párszor.

*

ETO FC – Budaörs 2-2 (2-1)

463 néző, vezette: Sipos

ETO: Fadgyas 0 – Csonka 3.5, Fodor 2, Forgács 2.5 – Óvári 3, Toma 5 (59’ Kiss 1.5), Tuboly 3 (83’ Múcska 0), Vitális 3.5, Vincze 3 – Priskin 3, Farkas 2.5 (76’ Bacsa 0). Edző: Klausz László

Budaörs: Slakta – Kojnok (80’ Kapronczai), Gyurácz, Tányéros, Tóth – Lengyel (57’ Molnár T.), Molnár Cs. – Vankó, Csillag (71’ Petneházi), Horváth (71’ Halácsi) – Balázs (57’ Murai). Edző: Toldi Gábor

Gólok: 4’ Toma 1-0, 21’ Vankó 1-1, 26’ Priskin 2-1, 88’ Halácsi 2-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]