– Tegye fel a kezét, aki velünk jön!

A teremben sokan álltak, jellemzőan fiatal férfiak, akik elfoglaltságot kerestek a szabadidejük normális eltöltésére, de főként azért, mert némi kiegészítő keresetet reméltek a szaros juttatásuk mellé. Két nappal korábban jelent meg a hirdetés a helyi újságban, apró betűvel, az utolsó előtti oldalon. Nem igazán tűnt fel a szöveg, szépen megbújt a hasonló felhívások között, legfeljebb annyi meglepetést tartalmazott, hogy nem szerepelt benne fix elvárás, csupán annyi, hogy a kellő rugalmasság előnyt jelent.

Vova egyből ugrott a lehetőségre és némi rábeszéléssel Szását is magával rángatta a kultúrba. Jó lesz ez, baszki, mondta Szásának, aki nem igazán kérette magát, szerette a madárcsicsergést ugyan, de abból nem tudott megélni. Figyuzzál, barátom, ha legalább kétszáz hrivnyát hoz a cucc, engem már érdekel, mondta Szása és nem viccelt. Boldogan regisztráltak a kultúr bejáratánál, föl sem tűnt nekik, hogy mi a faszért kérdezik a vércsoportjukat. Nullás, büszkélkedett Vova, mert egyszer mondta neki a védőnő, hogy mennyire nagy kincs a vére. A tiéd milyen, Szása? Nem baj, az is jó lesz valamire.

Kedves mindenki! Örülök, hogy eljöttek, örülök, hogy ennyire fontosnak érzik a mi hazánkat. Ezt egy fura uniformisba öltözött katona mondta. Vova Szására kacsintott, hogy mennyire faszányos helyre hozta, bár Szása már egy kissé óvatosan tolt neki egy pacsit, jelezve, hogy nem egészen erről volt szó. Akkor most mindenki vetkőzzön félmeztelenre, ha kérhetem, mondta az a katona, aki most már inkább tűnt szigorúnak, mint kedvesnek.

Vova sem volt már annyira felszabadult, eszébe jutottak a boldog idők, amikor vidáman kurkászták a bárányokat és még az sem zavarta, amikor seggbe döfte valamelyik. Sőt! Szása már nagyon is érezte, hogy nem arról van szó, amire eredetileg számítottak, de így, trikóban, már tudta, hogy nincs menekvés.

Scserbakov polgártárs! Igyekezett felvenni a kontaktot az uniformisos mukival Szása, miután elolvasta a kitűzőre írt nevet. Scserisev. Vágott vissza amaz, erre nem volt aduász. Ha Scserisev, akkor Scserisev. Hú, bazmeg! Ez az ukrán, tényleg sokkal másabb. Mit akar?, tette fel a kérdést az ember, mintha érdekelné.

– Mi nem ide jöttünk.

Ha mondani szabad, ez volt a legrosszabb védekezés, amit Szása kinyögött magából.

– Hanem?

– Munkára jelentkeztünk. – igyekezett menekülni Vova. – A hirdetés miatt vagyunk itt.

– Szaros ukránok. – fogta rövidre az ember az asztal mögött.  – Rohadjatok meg!

Ez volt az a pillanat, amikor Vova és Szása úgy gondolta, hogy mégis jobb lenne hazamenni, mert talán egy csöppet jobb a pillangókat nézni a búzatáblák fölött, mint lövöldözni.

Nem hiszem, hogy ezt az álláspontot bárki vitatná.

*

Az egész ott kezdődött, hogy a Kisalföld, egész pontosan Papp Győző, aki talán az utolsó újságíró a nyomtatott világban, megkérdezett, hogy mi a véleményem arról, ami mostanság történik.

Elmondtam.

Nos, a válaszom nem illett bele a mainstream elvárásokba. Lásd még a Hajszán-Bolla vonal simulékony véleménye. Mint utólag hallottam, felmerült bizonyos körökben, hogy ki a f@sz mond ilyeneket? Én, címmel, fotóval, telefonszámmal. Egyszer lent, egyszer fent. Maradjunk annyiban, hogy elmúltak a nyolcvanas évek, kár, hogy újra nem jönnek el. Plusz én nem felejtem el azt az ETO-ZTE meccset, hiába zárta le a bíróság jogerős ítélettel.

Arra mindenesetre jó volt az aprócska purpárlé, hogy egy csöppet rosszabb hangulatban menjek ki az az Ajka elleni meccsre, mert mégis milyen már, ha legendák nyomnak a víz alá. Van bennem spiritusz, ennek következtében a tisztelet arra sarkalt, hogy revidiáljam a nézeteimet és azzal az attitűddel nyomjam az érzékelőhöz a bérletemet, hogy én vagyok a hülye és az Aluminium vagy Bányász most tényleg beleszalad a késbe.

Ezt mondtam Norbinak is, aki tíz év után jött ki a stadionba, és párás szemmel emlékezett az utolsó emlékére, a Vasas elleni összecsapásra, amikor Völgyi Dani bebaszta. Így lesz most is barátom, hazudtam neki, még integettem is, miközben elsétált az E szektor irányába. Szegény bolond, talán kap egy erős forralt bort, gondoltam. Milyen fasza volt, amikor ő volt a cséká és szövetségi kapitány a Mayer elleni felkészülési meccsen, amikor elvittük haza a csaptelepeket is. Kellett a sikerélmény a 0-10-es félidei eredmény után.

A srácok, akik nem voltak restek sötétzöld dresszben pályára lépni és hallgatni a bevonuláskor az Auróra pörgetős zenéjét, a kezdő sípszót követően eljátszották a nagy halált, rémülten tapasztalták a lelátón sereglő óvatos tömeget és kapásból megúszásra vették a figurát. Én, mint laikus kivülálló, nem igazán értettem, hogy mi történik, mert nekem a tankönyv azt mondta: itthon szétszedünk mindenkit. Ez többszörösen igaz, ha azt a valakit Ajkának hívják és olyanok erősítik, mint Présinger Ádám, aki számára továbbra is az önmagvalósítás elsődleges jele a 11-es trikó a védelemben. Baszki, neki volt igaza, mert korrekt teljesítményt tett le, szerintem befért volna a gyirmóti brigádba is a Fradi ellen.

Ha nem derült volna ki a felvezetésből, az Ajka akart futballozni, mi pedig nem.

Innentől kezdve logikus következmény volt, hogy egy lecsorgót Vogyicska okosan rakott vissza a hosszúba. Előttem történt, szinte már fájt.

Norbival a szünetben váltottunk pár szót, a meccsről keveset beszéltünk, inkább fókuszáltunk a révais boldog időkről, amikor mondjuk a Mayer ellen, de ugye tudjuk.

Egy normális ország normális futballbajnokságában a hazai csapat úgy jön ki, mint egy feldühített oroszlán. Ez nem az a hely. A második félidőben kábé annyi sanszunk volt, hogy Toma Gyurka egyszer elszaladt a jobbszélen, centerezett és a labdájáról  mindenki lemaradt középen. Itt lett vége a pontszerzés reális lehetőségének. Lehet kábítani arról, hogy kurváéra nyomtunk, aminek következtében kinyíltunk a végén, amit Csizmadia kegyetlenül megbüntetett, de szerintem fölösleges rózsaszín hullámokat kergetni, ez ahogy volt, a nagy semmire hajazott.

Reménytelen, mondta valaki a helyi sajtóban, amiért lehordták a sárga földig.

Kilátástalan, mondom én, aki majdnem az a srác vagyok az újságból, de nyilván nem értek az egészhez.

Maradjunk annyiban, hogy hatalmas hálával kéne lennie azoknak, akik ezt a terméket előállítják, mert a logika azt diktálná, hogy ennek az előadásnak a nézőszáma egy reális világban a nullához konvergálna. Ha érti itt valaki, hogy mi az a konvergáció.

Mert ez a teljesítmény egy hatalmas szar.

Ez így van akkor is, ha az új tulaj totál elengedte a félévet és ezzel fullra szembeköpte azokat az embereket, akik a vasárnapi ebédet követően nem békésen sziesztáznak otthon, hanem beülnek a kocsiba, kikerülik a parkolóban a pakoló piacosokat, előkaparják a védettségi igazolványukat, benyomják magukat a kínai méretre szabott beengedő kapun és riadtan nézik, hogy vajon kinyitottak-e a budik a kerengőn vagy megint botorkálni kell a kapu mögé.

Őket úgy hívják, hogy szurkoló.

Ők azok, akikért elvileg ez az egész szól.

Ők azok, akiket már annyiszor megaláztak.

Ők azok, akik azt üvöltik: hajrá ETO!

Ők azok, akik nélkül ennek az egésznek kurvára nincs értelme.

Ezt kéne roppant gyorsan felfogni, amíg még nem késő.

*

ETO FC – FC Ajka 0-2 (0-1)

385 néző, vezette: Szilágyi

ETO: Fadgyas 2 – Kiss 1.5, Csonka 1.5, Fodor 2 (77’ Bagi 0), Vincze 1.5 (64’ Múcska 0.5) – Tuboly 2 – Vitális 2 (59’ Farkas 2), Berki 1.5 (46’ Toma 3), Vernes 1 (59’ Bacsa 2), Óvári 1.5 – Priskin 1,5. Edző: Klausz László

Ajka: Horváth – Szűcs, Heffler, Tar, Présinger – Görgényi, Vogyicska (64′ Csizmadia), Vizler (51′ Lehoczky), Tóth, Gaál (88′ Sejben) – Szarka. Edző: Kiss Károly

Gólok: 22’ Vogyicska 0-1, 90+3’ Csizmadia 0-2

Kiállítás: 82’ Múcska

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.]