Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegénylegény. No, annyira azért nem volt szegény, mert mindig futotta tisztességes ételre, de bizony arra már egyáltalán nem, hogy elmenjen a vásárba, és ott vegyen magának bármit, akár csak egy aprócska körtemuzsikát is.

Nem volt ám ez mindig így, mert a legény valamikor nem is olyan régen még díszes palotában lakott, cifra ruhákban járt, bőséges lakomákon ehette magát degeszre, hiszen ő volt az egyik királyfi a tizenhat közül, akik az ország fölött uralkodó királyi családban cseperedtek.

Aztán egyszer nagy csúfság történt, mert az a kamarás, aki ezt a legényt pallérozta, elvesztette a kincstárban őrzött temérdek pénzt, azt, amire neki kellett volna vigyáznia, több tucat zsáknyi aranydukátot. Volt nagy jajongás, volt nagy óbégatás az udvarban, de nem volt mit tenni, a törvény az törvény, a kamarást is és a rábízott királyfit is száműzték a palotából. A nagy bánaton az sem enyhített, hogy abban az időben más királyfiknak is menniük kellett, mert egyszerre hirtelen lett a szigorúság a királyságban.

Mondják, kellett a hely a királyi asztalnál néhány sehonnai parasztnak, akiknek nem volt elég, hogy felkapaszkodtak a nemesek közé, hanem még több jussot követeltek. Meglehet, mert pár évvel később páran már boldogan ették a töltött kappant csiricsáré bazári hacukájukban, igaz nem késsel, meg villával, ahogy illik, mert azt sosem tanulták meg használni, hanem a puszta kezükkel, köpködve, orrot túrva.

De a legénynek nem volt választása, mennie kellett isten hírével. Ment is toronyiránt, amerre a lába vitte, egészen a harmadik faluig. Ottan tisztes ipart tanult, elszegődött egy kovácsmester mellé inasnak, akit két évig szolgált. A második év végén azt mondta neki a kovácsmester.

– No, te legény! Amondó vagyok, hogy nálam már nem tudsz több tudást magadra szedni. Menj, próbálj szerencsét a szomszéd faluban, tudod abban, ami a királyi palota felé esik. Ott már nemcsak patkolókovácsok vannak, hanem míves kerítéseket készítő mesteremberek. Állítom, meg fogod állni a helyed.

Több se kellett a legénynek, megköszönte a mesterének a taníttatást, s már indult is. Mikor megérkezett abba a faluba, bizony látta, hogy nem mondott bolondságot az ő gazdája, mindenféle kovácsműhely fogadta bármerre nézett. Igyekezett inasnak szegődni, s nem is kellett sokat várni a lehetőségre, mert az elő helyen felfogadták. Látták, milyen szépen dolgozik, mikor próbára tették.

Teltek múltak az évek, jól érezte magát a legény, de valamiért csak nem sikerült neki továbblépni, ami a palota melletti falu lett volna, ahol már csak a legjobb kovácsoknak akadt hely. Hol túl sok fiatal mellett dolgozott, akik még nem voltak elég ügyesek, hol túl sok időssel, akik már nem akartak semmit az élettől. Aztán az sem segített rajta, hogy úgy cserélgették a mesterek mesterét a műhelyben, mint egyes nagyétkű legények a hálni való lányokat.

Hanem egyszer híre jött annak, hogy lovagi tornát rendez a királyság, de olyat, ahová nem csupán nemesemberek hivatalosak, hanem a nép egyszerű gyermekei is, mármint azok, akik veszik maguknak a bátorságot. Több sem kellett a legénynek, ügyes volt a kardforgatásban, amit még a királyi udvarban tanult meg, menten szaladt a kisbíróhoz feliratkozni a listára.

– Jól meggondoltad te ezt? – kérdezte tőle kajánul a kisbíró. Nem ismerte meg az egykori királyfit. Egyrészt azért, mert amaz közben deli legénnyé cseperedett, másrészt őt is csak pár napja helyezték a hivatalába. Korábban évekig egy istállóban gyűjtötte össze szorgosan a trágyát, mindenki megelégedésére, és az új időkben az ilyen megbízható senkiháziaknak mindig akadt egy meleg hely. Olvasni, írni nem tudott ugyan, de ügyesen odarakta a keresztet, ahova mondták neki.

A legény az első párbajában könnyedén győzte le szorgos, de annyira nem ügyes ellenfelét. A második alkalommal már keményebb feladat ígérkezett, hiszen az egyik új királyfi állt az útjába. A rossznyelvek szerint abból az elveszett pénzből építtetett magának hatalmas lovagtermet, kovácsoltatott igazi damaszkuszi acélból törhetetlennek hitt fegyvert és hozatott magának messziföldről híres mestereket, amit a kamarás veszített el, de ezt sűrű homály fedte. Ezek után a legény kemény tusakodás után mégis kardélre hányta a pimaszt, nem igazából persze, csupán a szó átvitt értelmében, a valóságban vinnyogva kotródott el, miközben a tömeg lelkesen ünnepelte legújabb hősét.

A harmadik tusa a vártnál nehezebben dőlt el, és a legény sokat köszönhetett eltitkolt múltjának, mert ha az nincs, a nemes ellenfél talán bírta volna szusszal.

Akkor jött a hír, hogy egy régi játszótárs lesz a következő ellen, kivel annyit csatáztak a palota kertjében. Korábban pajkosan mentek ölre, aztán mikor már nagyobbak lettek, bizony véresen komolyak lettek az ütközetek. Volt olyan is, hogy mindkettőjüket ápolnia kellett az udvari kuruzslónak, aztán meg napokig nyomták az ágyat. Közben ordítottak egymásnak a szobájuk ablakán keresztül, mint két megveszett.

Eljött hát a nagy pillanat. Majd évtizednyi kihagyást követően fenekedhettek ismét. Óvatos volt a legény, tudta, hogy amint nagy dérrel-dúrral igyekszik eldönteni a párharcot, menten veszíteni fog. A másik meg valamiért a dicső múltban bízott és inkább csak a sodronyöltözetet meg a kongó fegyvert küldte ki maga helyett, s a szívét bent hagyta palota tornyában.

S ahogy az ilyen mesékben lenni szokott, a gyengébbnek hazudott, de sokkal nemesebb fél, a végén elnyerte méltó jutalmát. s az utolsó pillanatban bevitt gyilkos találattal legyőzte a kopott fényű ellenfelét.

Mert ennek így kell történnie.

Ha a párbajt az álnok kígyó nyerte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

*

Ritka szar hetem volt. Egyik napról a másikra omlott össze számos olyan dolog, amiről azt hittem, hogy sziklaszilárd. Ráadásul ma még senki sem tudja felelősséggel megjósolni, hogy ennek a rettenetnek hol lesz a vége. Isten óvjon bennünket az emberiséget vezető papírkutyáktól, akik csak atombombával a zsebükben bátrak, miközben a pöcsük még mikroszkóppal sem látható.

Egy ilyen szituációt semmi sem oldhat fel jobban, mint egy remek hangulatú kupamérkőzés fordulattal és igazi katarzissal a végén.

Erre láttam a legkisebb esélyt, amikor leparkoltam az ETO Parknál, biztos távolságra a vélelmezett későbbi tömegtől, mert időben érkeztem. Ráadásul a Nagysándor József utca Stadion utca sarkán annyi rohamrendőr nem csinált semmit, hogy komolyan arra kellett gondolnom, az oroszok már itt vannak. Nem a spájzban, hanem egyenesen a stadionban.

Nem csoda, hogy felfokozott idegállapotban igyekeztem a bejárat felé, amit csak tovább pörgetett, hogy a szekuritis szupervájzornak tűnő csávó olyan információkkal bombázott, mintha most jártam volna először a környéken. Tudod, öreg! Én vasárnap is itt basztam a rezet, meg előtte, meg előtte, meg előtte, mondtam volna szívem szerint, de győzött a józan belátás, aminek következtében nem is vert agyon.

Köszi az infót!, vetettem oda sziszegve. Persze vészjóslón, hogy azért érezze a törődést.

A következő sokk a szektorban ért, amikor a finoman szólva is foghíjas ülőhelyek közül pont az én hosszú évek óta birtokolt székemre ült egy nyikhaj. Belátom, ha lenne egy potméter, ami méri a rugalmasságot, akkor az nálam még nyugalmi állapotban is csak hármat mutatna a maximális tízből, de ez most, extrém körülmények között lement egyre. Lehet, hogy kicsit buta voltam, de a lényeg, hogy arrébb kuckóztak. Most is megragadom az alkalmat, hogy elnézést kérjek, mentségemül felsorolnék sok mindent, de szánalmas lenne, szóval röviden: I’m so sorry!

Gézának külön hálás vagyok, hogy tükröt tartott még ott, és a hagymázas múltidézés a régi szépidőkről azonnal visszavitt a helyes útra.

A mérkőzésről magáról is pár szót. Nekem bejött, nagyon is. Persze ebben szerepet játszhat a látens depresszióm. Másnap olvastam egy érdekes, kicsit pontosabban pikírt kommentet egy volt futballistánktól, ami később szabályos vitacunamit eredményezett, aminek a vége természetesen bősz törlésekbe torkollt, hogy ez a játékfelfogás nem vezet sehová, ez a futball megcsúfolása ésatöbbi. Lehetséges. Azért szívem szerint visszakérdeztem volna, hogy vajon ő a nagyeszével ebben a szezonban hány ETO-meccset látott, mert én speciel több mint huszat legalább, és ha komolyan venném a tanácsát, már féléve halott lennék, miután szörnyű harakirit követtem volna el, mondjuk a Szeged vagy a Kecskemét elleni gyalázatot követően a lefújás után a kezdőkörben.

Ehhez képest a Fehérvár ellen szinte tikitakát játszottunk. (Költői túlzás.) Az ellenfél meg szerencsére partner volt a hőskölteményhez, mert nem tudom, mi a fasz van arrafelé, dehogy kurvanagy a gázt, az tuti. Még a belső köreikben is rémképként villan fel egy lehetséges kiesés, mármint az elsőligából, ami természetesen kizárt, de már ez megédesíti az ember szaros életét. Várjunk csak! Gondolta valaki, hogy egy stabil pénzintézet gyakorlatilag három napa alatt a földdel lesz egyenlő? Nem látom a kezeket. Édesjézus, akkor bármi előfordulhat mégis?

A dramaturgia egyébként nem lehetett volna tökéletesebb. Farkas Balázs, aki hatalmasat melózott ismét, bár szegénynek megint a futballra jutott a legkevesebb energiája és ez egyáltalán nem az ő hibája, végig ezerfokon égett, a drukkereket lelkesítő karkörzései élményszámba mentek, és volt töke odaállni az utolsó utáni percben, belőni a tizit.

Kész, vége, ennyi volt, indul a busz, ki nem ugrál…

Köszönöm srácok!

*

ETO FC – MOL Fehérvár 2-1 (0-1)

1.536 néző, vezette: Zierkelbach

ETO: Fadgyas 7 – Kovács 7, Csonka 7, Bagi 7, Forgács 7 (58’ Tamás 7) – Toma 7 – Kiss 7, Simcho 7 (67’ Óvári 7), Tuboly 7, Vitális 7 – Farkas 10 (90+4’ Bacsa 7). Edző: Klausz László

Fehérvár: Kovács – Fiola, Bese (61’ Nego), Stopira, Hangya – Pinto, Dárdai (90+3’ Kodro), Liendniev (61’ Makarenko), Alef, Petryak (80’ Rus) – Nikolić (80’ Funsho). Edző: Michael Boris

Gólok: 43’ Petryak 0-1, 71’ Kiss 1-1, 90+3’ Farkas (11-es) 2-1

Kiállítás: 72’ Fiola

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.

Ez a jól bevált, normál rendszer, amit ezúttal fölülír az élet, pontosabban én!]