– Üdvözlöm a Sejtelmes Homárban, uram! – pördült elém kifogástalan felöltőjében Zsigmond, a főpincér abban az utánozhatatlanul idegesítő stílusban, amit vélhetően tanítanak a főpincér főiskolában, ha egyáltalán van ilyen.

– Zsigmooond! – húztam meg tudatosan a hangsúlyt az utolsó szótagon, hogy érezze a törődést. – Minek ez a körítés? Ezer éve járok már ide, szóval mondjad már bátran, hogy szevasz.

Zsigmond úgy tett, mintha nem értene semmit. Az arckifejezése alapján egyébként tényleg úgy tűnt, hogy fogalma sincs, miről van szó, ami több mint meglepő volt, elvégre huszonhárom éve jártam már ide, ő meg huszonhárom éve volt itt először alpincér, aztán pincér, végül főpincér.

– Zsigmond! – húztam fel a szemöldökömet, mert értem én a tréfát, de néha nem szeretem, főként akkor, amikor piszok éhes vagyok.

– Uram? – maradt szerepben Zsigmond és én tudtam, hogy ebben a helyzetben csak ő nyerhet, így elővettem a sminkkészletemet, ártatlan arcot festettem magamra, szép rózsaszínt, elkerekedett szemekkel.

Ha harc, legyen hát harc.

– Főpincér úrelvtárs! – belül röhögtem, mennyire vicces vagyok, pedig nem. Tettetett komolyságot erőltettem magamra és úgy döntöttem, hogy ezt most már végig viszem.

– Főpincér úrelvtárs! Légy van a levesben!

Zsigmond egyáltalán nem lepődött meg. Elővette a jegyzettömbjét, a másik zsebéből meg egy ceruzát, amit hegyezni kezdett valamivel, amit a harmadik zsebéből varázsolt elő, és érdeklődő tekintettel nézett rám.

– Milyen levesről lenne szó?

Győzött, bár egyelőre ezt nem akartam elismerni.

– Arról. – lettem nagyon határozott és közben keresni kezdtem, hogy ki van még a Sejtelmes Homárban. Szerencsémre egy ezeréves hölgy kanalazott valami meghatározhatatlan állagú izét balra a harmadik asztalnál. Nem volt nehéz megtalálni őt, mert rajta kívül üres volt a ház.

– Ő az anyukám, és magam főztem neki csorbát – hárított ijesztően gyorsan Zsigmond és nem igazán maradt a kezemben aduász.

Tudtam, hogy blöfföl, bár nem ismertem a családját, de egyszerre a torkomon akadt a szó és az a valami, amit előételnek toltak az orrom elé. Rozmaringgal.

– Zsigmond! – mentem át hirtelen támadásba. – Hiszen magát örökbe fogadták.

Visszahőkölt.

– Nálunk akkor sincs légy! – ordított hülye hangon, mert tudta, hogy veszített.

– Szóval? – kérdeztem nem is titkolva a felsőbbrendűségemet.

Tétován nézett körbe. Tudta, hogy vesztett, de nem akarta egyből elismerni.

– Maga a Pokoli Tornác megbízásából van itt, nem igaz? – kapálózott. – Csak az a célja, hogy minket, a Sejtelmes Homárt lejárassa.

Nyertem.

– De hiszen huszonhárom éve idejár. Mi a célja? Tönkre akar tenni engem, aki már huszonhárom éve vagyok itt alpincér, aztán pincér, végül főpincér? – szinte már sírt.

– Zsigmond! – próbáltam enyhíteni a veszélyt.

– Áááá!

– Zsigmond! Ne veszítse el a büszkeségét!

– Mit is mondott az elején? – hüppögött, miközben a fehér kézelőjébe fújta ki taknyos orrát. Nem volt túl gusztusos, ráadásul a közegészségügynek sem tetszett volna a jelenet, ha észreveszi.

– Maradj ember, Zsigmond!

– Szevasz, Marcika!

Elégedetten dőltem hátra a székben. Az ezeréves néni közben végzett a csorbának hazudott izével és önfeledten böfögött.

– Rendelhetek végre, Zsigmond?

– Állok rendelkezésedre, Marcika! – szedte rendbe közben a hacukáját a főpincér. – A szokásos menü?

Elgondolkodtam.

– Tudod mit, Zsigmond? – néztem rá szúrós szemekkel. – Csináljunk egy csavart!

– Bármit, Marcika, bármit! – hebegte és tudtam, hogy amennyiben sült tatár beefsteaket kérek, azt is kihozza. Nem tudni miként, de megoldja. A kezemben volt.

– Legyen az, hogy a menüből először kitálalod a sütit, utána a másodikat, aztán meg a levest.

Hirtelen csönd lett. Zsigmond láthatóan megkönnyebbült, mert ennél sokkal rosszabbra számított.

– Ennyi?

– Ennyi.

A sütemény zseniális volt, igazi ízkavalkád. A hús? Mondjuk azt, hogy felejtős. A levesről meg nem tudok semmit. Elveszett a világ forgatagában.

*

Diósgyőrben és Nyíregyházán rengetegen szentségeltek, hogy milyen már, hogy egy ekkora rangadót, amit ráadásul a fantasztikus Balmazújvárosban bonyolítanak le, a buzi MLSZ képes szerdán kettőre kitűzni. Hát akkor ki is a fontos? A drukker semmiképp sem.

Ehhez képest mi igazán szerencsések lehetünk, hiszen azt a Csákvárt kellett fogadnunk hasonló időpontban, amire normál futballszurker nem kíváncsi. Igazságtalan vagyok, mert a NER-es makikat nyilván érdekli, hogy a Felcsút III vagy megengedőleg Felcsút II mit játszik éppen. No nem sportszakmailag, hanem azért, hogy menjen a biznisz rendesen.

Bevallom, én nem akartam kimenni. Legyen szó akármilyen helyzetről, de ez mégiscsak munkaidő.

Aztán kötöttem egy kompromisszumot magammal, ami szerint kiballagok a második félidőre, mi bajom lehet? Ügyféltárgyalás.

Az első döbbenet ott ért, hogy eltűnt a Fehérvár elleni meccsre beüzemelt eredményjelző, ami egyébként az eredeti szimpla koppintásaként volt értelmezhető azzal a kanyarral, hogy rá letett tenni egy kisteherautó platójára. Ami ennél is durvább élményként ért, hogy a ledhiányos eredeti verzión a nem a várt 0-0 szerepelt, hanem az, hogy 3-2.

Mi van? Ez lenne az utónőnapi ajándék annak a szűk kétszáz embernek, akik nem szöges ostorral verik magukat, hanem kimennek egy ilyen reménytelennek tűnő összecsapásra?

A B szektor keményebb része gyorsan összefoglalta számomra, hogy milyen szórakoztató gólok estek eddig, és biztosított arról, hogy nincs még itt a vége. Igazuk lett, mert a második félidő harmadik percében jött az újabb csákvári csapás…

Ez volt az a pillanat, amikor közös pályára kellett állítanom a futballról alkotott elképzelésemet és azt, ami a valóságban zajlott.

Szóval. Hazai pályán, a liga tizenhatodik helyezettje ellen öt védővel vettük fel a harcot úgy, hogy gyakorlatilag teljesen feladtuk a pálya támadó harmadát, ha mégsem, akkor felíveltül a bőrt a semmibe. A roppant idegesítő stílusban játszó ellenfél (értsd! szánalmas időhúzás, folyamatos tellegetés, vélt fault esetén hatalmas ordítás és akkor még a kapusukról nem is beszéltem, aki akkora egóval és olyan magabiztossággal vetette bele magát a küzdelembe, hogy egy tök fölöslegesen látványos kirúgást követően majdnem belesérült a majom mozdulatsorba…) ledominált minket, ami kábé akkora pofon, mint amikor a NER-es fogalmatlan röhögve viszi el a közbeszerzést.

Szerencsére a labdarúgás védőszentje szerdán résen volt és egyrészt megbüntette a 74-es dresszben parádézó bohócot, és ezzel együtt a komplett ellenfelet. Így legalább nem kellett magamat az Iparcsatornába ölnöm.

Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy ezzel a mentalitással a Vasas ellen kinéz egy 0-4.

Itt tartunk 2022 március elején és ez egyáltalán nem boldogít.

*

ETO FC –Aqvital FC Csákvár 4-3 (3-2)

186 néző, vezette: Derdák

ETO (2. félidő): Fadgyas 0 – Kovács 1.5, Kiss 2, Bagi 2, Csonka 2, Tamás 1.5 – Vitális 2, Toma 3 – Óvári 2 (90+2’ Erdei 0), Farkas 1.5 (69’ Bacsa 0), Simcho 2.5. Edző: Klausz László

Csákvár (2. félidő): Auerbach – Major, Karacs, Dulló, Körmendi – Ominger, Derekas – Kalmár, Kártik (76’ Magyar), Molnár – Makrai (62’ Baracskai). Edző: Mónos Tamás:

Játszottak még: Vincze a 32. percig (helyette Tamás), Mim a 39. percig (helyette Kalmár)

Gólok: 3’ Bagi 1-0, 16’ Dulló (öngól) 2-0, 19’ Makrai 2-1, 21’ Kártik 2-2, 27’ Farkas 3-2, 48’ Molnár 3-0, 77’ Kiss 4-3

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőnyi időt (22 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodást.

Már megint bele kell nyúlnom, de az életnél nincs nagyobb rendező. Egy félidőt láttam, ennek megfelelően csak azt tudom értékelni. 3-2-ről indultunk, szóval lehet, hogy az összkép alapján más lenne a végeredmény, de ez van. Ez az írástudó hatalma, amit többnyire jól használ.]